Előadó: Waters, Muddy
Kiadó: Blue Sky
Megjelenés: 1981
Hossz: 52.12
Értékelés: 3.5/5
A „King Bee” Muddy Waters utolsó albuma. A blueslegenda utolsó zenei dokumentuma tulajdonképpen a lemez felvételei során született eredeti „King Bee”-felvételek gyűjteménye, a korongon pedig néhány úgynevezett „elfeledett darab” is helyet kapott, amelyek Waters első Blue Sky-projektjének, a „Hard Again”-nek az idejéből származnak. Az album végső arculatának ilyen foltozgatása Johnny Winter, a producer-„csiszoló” elégedetlenségére vezethető vissza, aki a „King Bee”-korszakban készült anyag egy része iránt kérlelhetetlen volt.
A „mézeshetek”, amelyeket Waters a Blue Sky-jal elért karrier-újjászületés után a sztárokból álló kísérőzenekarával töltött, a 70-es évek végével lassan a végükhöz közeledtek. A többé-kevésbé szokásos személyes súrlódásokat tovább szították a gyanakvás lángjai, amelyek egyre szívesebben csaptak fel a számos üzleti nézeteltérés körül. Ezek 1980 végén, vagyis alig néhány hónappal az album felvételeinek befejezése után elvitték Waters kísérőzenekarának zömét. Az összeférhetetlenség szelleme erősen jelen van a lemezen, némelyik szám nehéz, megkötött előadásmódjában tükröződik, ami még Waters mércéjével mérve is szokatlanul sötét hangulatot áraszt.
A lemez hangzásvilága természetesen monolitikus, pontosabban ósdi módon bluesos. Ez azt jelenti, hogy Waters Johnny Winter jelenléte és a vele járó elkerülhetetlen „fajok közötti”, inkább generációs szembenállás ellenére – a blues két eltérő értelmezése között – többnyire hű marad az 50-es évek chicagói színterének kifejezésmódjához, vagyis a bluesmuzsikusok második generációjának hangjához, amelyhez maga is tartozott. A „King Bee” zsebből szórja ezeket a régi iskolás gondolatokat, egyszerű, perverziókkal durván megrakott zenei sablonokba bújtatva, amelyek jellegzetes lüktetéssel, az intenzív érzelmek dagályától kísérve parádéznak. Már az elején lenyűgöz a címadó „I’m a King Bee” félelmetes erőteljessége; valójában Slim Harpo 1957-es klasszikusának kiváló feldolgozásáról van szó, amely korábban már számos zenei köntöst viselt, szellemessége pedig a híres Rolling Stones-változat mellett Muddy Waters kezében érvényesül a legjobban. Waters ezután az eredeti chicagói hentergés színes kínálatával kényeztet. A „Too Young Too Know”, a „Deep Down In Florida”, a „Sad Sad Day” és a futó „No Escape From he Blues” nyílt, kíméletlen karakterű alkotások. Sajnos az eredetiség – szerzői és előadói – tesztjén megbukik a „Mean Old Frisco Blues” és a „(My Eyes) Keep Me In Trouble”, amelyek a legkevésbé sem érik el elődeik színvonalát. Főleg az utóbbi cseng üresen, mint egy meglehetősen unalmas improvizációsorozat részlete.
Mint mondtuk, a „King Bee” itt-ott a slide-játék művészetének két eltérő technikájából szolgál ragyogó példákkal, sőt, mondhatnánk, néhány megfizethetetlen pillanatra akaratlanul afféle útikalauzzá változik a blues mint műfaj fejlődéséhez, az eredeti, régi iskolás varázstól a későbbi, technikailag kétségkívül lenyűgözőbb fehér értelmezésig. Az utóbbit a lemezen a jó öreg Johnny Winter képviseli, a leginkább meggyőzően az „I Feel Like Going Home”-on, ahol az akusztikus gitár aprólékos kezelése ragadja magával a hallgatót. Muddy hangja ezzel szemben iskolázatlannak, vagyis elsősorban ösztönösnek hat, így az előadása spontánabb, következésképp élesebb is. Waters a gitárhangot végig jellegzetes vokális akrobatikával egészíti ki, ami látszólag nem vonzó, érzékiség tekintetében annál hatalmasabb. A két megközelítés néhány helyen sikeresen összeforr, legszembetűnőbben a „Champagne & Reefer” című, magabiztos blues-rock hibridben, ahol a feltűnő gitártorzítás mellett Jerry Portnoy, a szájharmonika-mágus hívja fel magára a figyelmet.
A „King Bee” távolról sem mintapéldája annak a zenei utánozhatatlanságnak, amelyet Muddy Waters alakja önmagában megtestesít, ami viszont nem jelenti azt, hogy az albumról hiányozna a „megjegyezni való” anyag. A körülmények ellenére az album a kifejezésben megingathatatlan és a blues friss értelmezése közötti hatékony egyensúly, amely az intenzív zenei szikrázás elégséges termését kínálja, méltón a blues történetének egyik legnagyobb mesteréhez, éles karakteréhez.
Felállás
Muddy Waters: ének, slide gitár
Johnny Winter: slide gitár
Luther „Guitar Jr.” Johnson: gitár
Bob Margolin: gitár
„Pine Top” Perkins: zongora
Jerry Portnoy: szájharmonika
Charles Calmese: basszusgitár
Calvin Jones: basszusgitár
Willie „Big Eyes” Smith: dobok
Produkció
Johnny Winter
Számok listája
1. I’m a King Bee
2. Too Young Too Know
3. Mean Old Frisco Blues
4. Forever Lonely
5. I Feel Like Going Home
6. Champagne & Reefer
7. Sad Sad Day
8. (My Eyes) Keep Me In Trouble
9. Deep Down In Florida #2
10. No Escape From The Blues
