Előadó: Man Zero
Kiadó: Guranje S Litice
Megjelenés: 2009
Játékidő: 56:47
Értékelés: 4/5
Ritkák az olyan zenekarok, mint a Man Zero. Kísérletező zenészek, akik instrumentális zenét építgetnek. A motívumok kidolgozottak, nem bonyolultak, viszont rengeteg van belőlük. A dalok hosszan elnyúlnak, a motívumok pedig alárendelődnek a sok ismétlésnek. Ezekben az ismétlésekben a zenekar teret kap arra, hogy gyakran több hangkollázst rétegezzen egymásra – ez az a trükk, amellyel megmozgatja az album számainak dinamikus hullámzását. Kezd összeállni a kép? Mondhatnánk progresszívnek is, de mivel ezt a kifejezést sokszor „lejáratják”, a post rock talán a legjobban megragadja a Man Zero zenei karakterének és szellemiségének lényegét.
A zenéjükben van valami hipnotikus, ami azonban nem tolakodik rá a hallgatóra a pszichedélia eszközeivel – mint a honfitársaiknál, a szintén roppant érdekes kísérletező Seven That Spellsnél –, hanem kellemesen belefészkeli magát a fülbe, már az első találkozásnál. A nyitó Changing Places alatt a zenekar mintha a leszállóhelyet tapogatná csillagközi járművével, amellyel a szellemes zenei kísérletezés világába érkezik: lustán rakja egymásra a kollázsokat, főleg a gitár hangsúlyos „reverb” és „stereo chorus” effektjeire támaszkodik, a meditatív hangulatot pedig csak olykor adagolja néhány hangosabb, odalőtt riffel. Az album álmatag nyitányából aztán a 40 Acres And A Mule ébreszt fel. Itt érvényesül igazán a dallamosan tökéletesen kihasznált riffmotívum, amelyet egyfelől szintetizátorfüggöny, másfelől feszes, vastag búgás, hogy ne mondjam, szinte már szaggató basszusgitárhang állít szembe vele. Itt kapjuk meg az első megerősítést: a Man Zero olyan trió, amely pontosan tudja, mit akar, mit csinál, és milyen célok felé tart. A hatalmas hangkép gazdag átmenetei, amelyeken a dal úszik, pillanatok alatt a bőrünk alá másznak, és a transzcendentális lebegés pereméig repítik a hallgatót – vagy akár tovább is, ha hagyod magad.
A Man Zero – ha ráragaszthatjuk a „laza” post rockos jelzőt – sikeresen gondoskodik az album folyamatos, mozgalmas és dinamikus áramlásáról, „ráhangolódott”, kutakodó ritmusszekciójával. A dob végig motívumokat kutat, és utat tör magának a gazdag improvizációs betétek szabad megvalósításához, ami még az egyes dalok merevebb szakaszaiban is éberen tartja a hallgatót.
A gitár hangzásában gyakran teljesen tiszta, organikus hangot használ, vagy csak félig torzítottat, természetesen speciális effektekkel (az egyik lehetőség több, egymás után kötött erősítő, vagy a már említett „felcsavart” „reverb” és „stereo chorus”), és a teljes spektrumban sikeresen kinyitja a hangzást, ami a zenekar hangképének fontos eleme. A trió persze delay effektekre és az egyes motívumok megjegyzésére is rá van utalva. Hiszen ne feledjük: a Man Zero-nak képesnek kell lennie a stúdióeredmény színpadi visszaadására. Ez megkérdőjelezhetetlen.
Ez az életszerűség és hangzásbeli változatosság ugyanígy igaz a másik két építőkőre is, vagyis a ritmusszekcióra. Mindkettejük hangja kiváló, természetes, élő és tömör, a produkció pedig mesterien hangsúlyozza az egyes hangszeres elemek közti kontrasztokat, ami tulajdonképpen az egész album legfontosabb vonása. Ez ugyanis kiváló hangzású lemez. Ha az énekhangot leszámítjuk, a srácok hangszerelésben és produkcióban is helyenként teljesen megközelítik (biztos vagyok benne, hogy teljesen akaratlanul) a német progresszív rock formációt, a Sieges Even-t (az Ennuyeux Comme La Pluie, a The Life You Wanted és az Echo Of My Cowboy Boots részleteire gondolok). A The Life You Wanted záró szakaszát végső „crescendo” zárja, vagyis itt a zenekar tudja, hogyan bújjon át a tű fokán, és kerülje el az unalmat, amelyet a motívumismétlések okozhatnak. Körről körre intenzívebb az ismétlések „búgása”, a hangulat ennek megfelelően fokozódik, vele együtt a hangsúlyos érzések és a kontrasztos intenzitás a hangrétegek egymásra rakásán keresztül
Bár a hallgató azt érezheti, hogy egy-egy dal teljes motivikus széttöredezésbe fulladhat, az albumon ez nem történik meg. Ez nagy plusz, mert a lemez végig rendkívül vonzó marad, és a hallgatót éber várakozásban tartja, mi jön a következő pillanatban. Az „Telemark” albumon tehát az kiszámíthatatlanság eleme egyértelműen kidomborodik, miközben a zenekar azt a bitet is képes fejleszteni, amely számára kétségkívül a legfontosabb. Képszerűen agyi hangulat! Ez különösen a nyugodt Nods Of Approval című dalban működik győzedelmesen, és itt érik el a leghatásosabb kontrasztos átmeneteket, ahol a hangulati fordulatok és a motivikus-dallamos kidolgozottság mesterien fog kezet. Ebben a dalban még vokóder hangja is felbukkan, ami tovább mozgatja az egészet. Ez a szám valamennyire a 40 Acress And A Mule energiáját viszi tovább. Az album hatodik száma, a Prošlost abszolút kitérő: alapjaiban, hangzásában és motívumaiban a nyitányban a nyolcvanas évek post punkjára, illetve a brit underground klubok füstös, bódult shoegaze-ére támaszkodik. Emellett érdemes megemlíteni egy kis Tool-os energiát is, főleg megint a produkció miatt, amely mesterien modern módon vastagítja a gitár és a basszusgitár közti riffgroove-kontrasztot. Az az érzés azonban, mintha a Jesus And Mary Chain egy Tool-os reinkarnációban született volna újjá, csak időnként bukkan fel, és remek fűszerként működik az albumon. A végeredmény ugyanis továbbra is teljesen Man Zero-s.
Ha eddig darabról darabra elemeztük az albumot, a záró Echo Of My Cowboy Boots tulajdonképpen egyetlen tömbben mutatja a Man Zero-zene lényegét. A zenekar itt a legszellemesebb módon jelzi, hogy a szabad zenei figurák követése közben nem akar és nem fog bonyolítani – még ha éppen a nagyobb komplexitással és motívumgazdagsággal éri is el ezt. A hangulatok hirtelen fordulatainak kiszámíthatatlansága és a vörös fonal tartása több motivikus tömörséggel itt jelenik meg a legsikerültebben az albumon. Lenyűgöző a trombita bevonása is, amely pszichedelikus fátylat von a dalra, és egy röpke pillanatra feltámasztja Miles Davis felejthetetlen zsenijét. Az utolsó szám nyilvánvalóan két részből áll, hiszen egy egész 4 perces szünet választja el őket, ami talán nem az album legszerencsésebb ötlete. De a zenekar így akarta, ami teljesen logikus, tekintve a két rész egyértelmű kifejezésbeli ugrását.
A Man Zero már a „Telemark” debütalbummal bizonyítja, hogy roppant szellemes, intelligens zenekar, született érzékkel a zenei rétegzettség iránt, korlátok nélkül, kísérletező kedvvel és új zenei dimenziók felfedezésének vágyával. Mindez a Man Zero-t különleges, jól felismerhető helyre állítja a rock horizontján, és minden jó kiindulópontot megad a minőségi továbbépüléshez és fejlődéshez.
A zene úgy van felépítve, hogy nem nehéz elképzelni, hogy a jövőben programozott hangzói hurkok, további ütőhangszerek, sőt zenekari (vonós, fúvós) hangszerelések is bekerülnek. A zenekar fejlődése tehát több irányba is lehetséges. Progresszívek – vagyis haladók, minden szempontból –, és ebben a tekintetben az Alpoktól az Ohridi-tóig terjedő térség kétségkívül avantgárd nevei közé tartoznak, akik a jövőben termékeikkel még nagyon sokat lelkesíthetnek és meglephetnek.
Felállás
Tomislav Biškup – gitár
Elvis Šimunić – basszusgitár
Igor Domjan – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Hrvoje Nikšić – szintetizátorok, vokóder
Igor Pavlica – trombita a 7. számon
Produkció
Carl Saff
Számlista
1. Changing Places
2. 40 Acres And A Mule
3. Ennuyeux Comme La Pluie
4. The Life You Wanted
5. Nods Of Approval
6. Prošlost
7. Echo Of My Cowboys Boots
