Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1981
Játékidő: 67:19
Értékelés: 5/5
A „Tinseltown Rebellion” koncertalbummal a legendás amerikai zeneszerző, gitáros, szatirikus és rendező, Frank Zappa a rá jellemző, zseniálisan zsiványos módon, a modern amerikai társadalom számtalan tévútjának alapos kifigurázásával lépett határozottan az 1980-as évekbe, amelyet zenei remekművekkel legalább annyira megbélyegzett, mint a hatvanas és a hetvenes éveket. Az amerikai társadalmi történésekre és a populáris kultúrára minden korábbinál nagyobb hatással volt, amiben a legtöbbet a Reagan-kormányzat ultrakonzervatív médiahadjárata tett: Franknek valószínűleg ki kellett volna találnia ezt a kormányzatot a szatirikus vállalkozásaihoz, ha történetesen nem létezett volna már, és így ironikus módon rengeteg hálás alkotói alapanyagot nem szolgáltatott volna neki. A híres pornóháborúkig, amelyekben a bíróságon kellett szembeszállnia néhány konzervatív kongresszusi képviselővel és azok frigid feleségeivel, élükön Tipper Gore-ral, ettől az albumtól már csak egy lépés volt.
A „Tinseltown Rebellion” Frank első kiadványa volt az 1980-as „aszályos” év után, amelyben az örök munkamániás, ezerötletű fickó minden rajongó általános meglepetésére nem adott ki sem stúdió-, sem koncertalbumot (életében ez még csak kétszer fordult elő, 1977-ben és 1990-ben). A majdnem dupla koncertalbum számos új szerzeményt tartalmaz (ebből kettőt stúdióban rögzítettek), valamint néhány régi kedvencet, például a „Love Of My Life”, az „I Ain’t Got No Heart”, a „Tell Me You Love Me” és a „Brown Shoes Don’t Make It” című számokat. A lelkesítő előadássorozat része Frank legkedveltebb klasszikusának, a „Peaches En Regalia” kitűnő, újraaranzsírozott változata is „Peaches III” munkacímmel (a legendás instrumentális szám másik változata a „Filmore East – June 1971” (1971) koncertalbumon hallható).
A felsorolt klasszikusok, valamint a szólóakrobatikával teli instrumentális kalandok, amelyeket Frank technikailag hihetetlenül képzett zenekarának szinte minden tagja jegyez (a tökéletességnél kevesebbel soha nem elégedett meg), az album legjobb pillanatai. A „Panty Rap” és a „Dance Contest” rövid szatirikus betét, amelyekben Frank egyebek mellett ismét kitűnően hozza megátalkodott színpadi mókamester szerepét. Ezen nemcsak az egész konzervatív Amerika pirult el, hanem sok liberális értelmiségi is, akikből nem volt hiány a közönségében. Különösen provokatív a „Panty Rap”, amelyben Frank a női nézők fehérneműjét gyűjti be, és ezzel nem elhanyagolható visszhangot kelt. Frank kamaszos-vécéhumorának jókora adagja, amely saját szavai szerint csupán néhány szórakoztató ostobaság és mindkét nemre jellemző szexuális közhely keveréke volt, a „Fine Girl”, az „Easy Meat” és a „Pick Me, I’m Clan” szövegeiben található. Ezek még ma is vörösre festik néhány egyházi méltóság arcát, aki minden vasárnap az ima után savanyú répát és hajdinakását tömi magába.
A „Tinseltown Rebellion” azért is bekerült a modern zene évkönyveibe, mert ez az első hivatalos album, amelyen közreműködött a „kis olasz virtuóz”, Steve Vai, ma az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő gitárvirtuóz, az album születésekor viszont még csak egy érdekesebb tagja Frank kísérőcsapatának. Az ugyanilyen hírhedt gitárvirtuóz, Joe Satriani egykori tanítványát azután hívták meg Frank zenekarába, hogy meggyőzte őt a „Black Page” átiratával, ezzel a rendkívül nehéz, dobra írt instrumentális számmal, valamint néhány saját gitárfelvételével. Frankot annyira lenyűgözte a fiatalember, hogy 1979-ben felajánlotta neki néhány gitárszólójának lejegyzését. Szorgos munkával idővel elég bizalmat szerzett Franktól ahhoz, hogy ritmusgitárosként nélkülözhetetlen tagja legyen stúdió- és koncertzenekarának, később pedig egyre több teret kapott a szólóihoz, és magába szívta a mester gitáros és zeneszerzői tanításainak jókora részét. Frank egykori tanítványai közül a kis olasz virtuóz építette fel kétségkívül a legsikeresebb karriert, számos albummal, amelyeken tovább él néhány felismerhető trükk, amelyet néhai tanítójától tanult, akit évekkel ezelőtt a Zappa Plays Zappa című koncertsorozattal is megtisztelt.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a „Tinseltown Rebellion” a kiváló dobos, David Logeman bemutatkozása, aki az album első két számában játszott. Mindkettőt stúdióban vették fel, illetve dolgozták át, bár rendkívül élő a hangzásuk. Logeman 1980 nagy részében megtartotta a dobosi posztot, és ő játszott minden dobot a kultikus „You Are What You Is” (1981) albumon. A felvételeken kitűnt további fontos tagok Frank csapatából: Vinnie Colaiuta, a dobos megalomán, Warren Cuccurullo, a gitáros terminátor, Tommy Mars, a billentyűs varázsló, a kiváló ritmusgitáros, Ray White, valamint a karizmatikus gitáros és énekes, Ike Willis. Az utóbbi Frank mellett a legtöbbször áll mikrofon elé, főleg amikor az egyes darabok szatirikus színvonala a szokásosnál egy-két fokkal lejjebb csúszik.
A felvételek többsége 1979 és 1980 közötti különböző koncertfellépésekről származik. A nyitó, vécéhumoros szatíra, a „Fine Girl”, amelyet csibészes funkos dallam és ravasz kísérővokálok jellemeznek, stúdiófelvétel, a „You Are What You Is” lemezelése során készült. A kitűnő „Easy Meat” is tartalmaz néhány stúdióbeli újraaranzsírozást, máshol viszont nem találni stúdiójavításokat. Frank karrierjének második felének egyik legjobb alkotása a popos-rockos dallamosság, a funkos ritmikai sémák, a szintetizátormintázatok, a jazz fusionös csínytevések és a progresszív rockos extravagancia fenomenálisan megkomponált és hihetetlenül szórakoztató keveréke. A szemtelenül zsiványos refrént fennkölt, zenekari hangzású aranzsmanok koronázzák meg, amelyektől azonnal az Emerson, Lake & Palmer, a legendás angol szimfonikus progresszív rockerek szimfonikus vállalkozásainak illata csap meg.
Néhány egy kicsit kevésbé összetett szám, élükön a „For The Young Sophisticate” és a „Bamboozled By Love” dalokkal, Frank azon érzékét tükrözi, hogy kompakt, szinte popos-rockos darabokat építsen, dallamos, többnyire keményrockos gitárfrázisokra alapozva. Természetesen nem hiányoznak a hosszan elnyújtott gitárszólók sem, amelyek csúcspontja a „Now You See It-Now You Don’t”, ahol Zappa, Vai és Cuccurullo elállítóan virtuóz képességei kerülnek előtérbe. A „The Blue Light” egy újabb szatirikus betét, ahol a hangszeres kíséret csupán arra szolgál, hogy összekösse a beszélt vázlatot az amerikai társadalmi szokások egy újabb, ostobaságokkal teli metszetéről. A címadó szám félig sikerült punkszatíra, amely különböző stílusok szarkasztikus keverékét tartalmazza, a hard rocktól a kabarén és a jazz fusionön át a csípős-gúnyos punkig. Frank egyszerűen sosem állhatta az ok nélküli, önsajnáló lázadókat.
Az album a lehető legfenségesebb módon a „Peaches IIII” kitűnő feldolgozásával zárul, amely a „Peaches En Regalia” instrumentális klasszikus átdolgozása. Itt sem hiányzik a sok szatíra, a csúcspont a zárlatban jön el, amikor Vai elkezd váltogatni a különböző szólóstílusok között, és más ismert gitárosokat utánoz, például a haverját, Warren Cuccurullót, de Al Di Meolát és Alvin Lee-t is. Frank valószínűleg az egyetlen zenész és zeneszerző volt, aki következmények nélkül megengedhette magának az ilyen szatírákat „szaktársai” rovására, ehhez hozzájárult az is, hogy mindezt szórakoztató és nem sértő módon tette, és gyakran saját magán is tudott viccelődni.
A „Tinseltown Rebellion” Frank egyik legjobb koncertdokumentuma, amely érzékletesen tükrözi azt a határtalan energiát, megszelídíthetetlen szemtelenséget és technikai tökéletességet, amellyel koncertzenekarai 1979 és 1980 között büszkélkedhettek. Az album, amely egyebek mellett sikeresen mutatta be a világnak a fiatal, bizonyítani vágyó Steve Vait, a nyolcvanas évek első felének legjobb koncertkiadványai között van a legelső helyen, ezért ott kell lennie mindazok gyűjteményében is, akiknek Frank nem a 20. század második felének zenei életét jelentő alfa és ómega. Arról pedig, hogy ez az aranyat érő koncertdokumentum még ma is kiapadhatatlan inspirációs forrás a világ sok fiatal gitárosának, természetesen szót sem kell vesztegetni.
Felállás
Frank Zappa – szólógitár, ének, hangszerelő, producer
Arthur Barrow – basszusgitár, kísérővokál
Vinnie Colaiuta – dob
Warren Cuccurullo – ritmusgitár, kísérővokál
Bob Harris – billentyűs hangszerek, trombita, kísérővokál
David Logeman – dob a „Fine Girl” című számon és az „Easy Meat” első felén
Ed Mann – ütőhangszerek
Tommy Mars – billentyűs hangszerek, kísérővokál
Thomas Nordegg – everything remote
Patrick O’Hearn – basszusgitár a „Dance Contest” című számon
Steve Vai – ritmusgitár, kísérővokál
Denny Walley – slide gitár, kísérővokál
Ray White – ritmusgitár, kísérővokál
Ike Willis – ritmusgitár, ének, kísérővokál
Peter Wolf – billentyűs hangszerek
Produkció
Frank Zappa
Számlista
1. Fine Girl
2. Easy Meat
3. For The Young Sophisticate
4. Love Of My Life
5. I Ain’t Got No Heart
6. Panty Rap
7. Tell Me You Love Me
8. Now You See It Now You Don’t
9. Dance Contest
10. Blue Light
11. Tinsel Town Rebellion
12. Pick Me I’m Clean
13. Bamboozled By Love
14. Brown Shoes Don’t Make It
15. Peaches III
