Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Transatlantic
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 77:54
Értékelés: 4/5
A Transatlantic úgynevezett nemzetközi szupercsapat: tagjai közt ott van a kilencvenes évek egyik legnépszerűbb progresszív rock bandájának egykori tagja, az amerikai énekes-billentyűs Neal Morse (ex-Spock’s Beard), a kilencvenes évek másik két legnépszerűbb prog rock formációjának egyikéből a svéd gitáros-énekes Roine Stolt (The Flower Kings), a nyolcvanas évek legnépszerűbb progresszív rock zenekarának angol basszusgitárosa, Pete Trewavas (Marillion), valamint minden idők legnépszerűbb prog metal bandájának amerikai dobosa, Mike Portnoy (Dream Theater). Mindegyikük kivette a részét abból, hogy a progresszív rock érezhetően népszerű maradjon még jóval azután is, hogy ez a műfaj – vagy inkább zenei irányzat – túljutott diadalmas csúcspontján (69-74).
Első pillantásra is szinte álomkombináció: kivételes technikai tudás, önzetlenség, a hipnotikus hangszerelések iránti érzék és gazdag tapasztalat, mindez erős egyéniségekkel megtámogatva. Egy csupa nagyágyúból álló csapatnak ráadásul kifejezetten jót tesz, hogy nem ad ki minden évben új albumot, hiszen az állandó együttlétben könnyen összecsaphatnának az egók. Két rendes album után – amelyek a teljes prog rock közösség lelkes fogadtatása ellenére sem alakították át gyökeresen a modern progresszív rock horizontját – hosszú szünet következett, amelyért Neal vallási kanyarjai és a szólókarrierjébe való teljes belevetése „okolható”. A Transatlantic tagjai a saját zenekaraik megszokott teendői mellett is kapcsolatban maradtak, és egy szép napon Morse stúdiójában találták magukat, ahol nekiláttak kovácsolni az ötleteket a várva várt harmadik albumhoz.
A „The Whirlwind” koncepcióalbum, egy 77 perces címadó kompozícióval. Ez taktikai okokból tizenkét külön, de a koncepció révén összetartozó részre van osztva. A „The Whirlwind” szvit egyes részeinek megírásában viszonylag egyenlően osztoztak a tagok, bár az album során leginkább Morse egykori bandájának, a Spock’s Beardnek a hatása érződik, kicsit kevésbé pedig Stolték The Flower Kingsé. Vagyis a szimfonikus prog rock megszokott fúziójáról van szó: sok vidám dallammal és hatalmas vokális harmóniákkal, olyan legendás zenekarok hangzásvilágából merítve, mint a Genesis, a Yes, a Gentle Giant, a Camel, a Beatles és így tovább. A vokális torta nagyját ezúttal is Morse hasította ki magának, míg Stolt többnyire „valahol a háttérben kocog”, és jellemzően akkor szólal meg, amikor valami drámaibb pillanat jön, hogy meggyőző énekes kontrasztot teremtsen.
Az összes zenész egyedi hangszeres technikája jól érvényesül az album során, ami Trewavas dallamos basszusmunkájára is igaz. A technikai készségek bizonygatásában – ahogy várható volt – Portnoy különösen aktív, de azért nem esik túlzásba holmi szólós felfújással, és meglehetősen engedelmesen illeszkedik a koherens hangszeres szellembe. A szövegek nagy részét ismét Neal Morse írta, ezért azok erősen vallásos töltetűek, bibliai utalásokkal. A légörvény (vagyis az album címe) a turbulencia metaforájaként szolgál az emberi életekben. Stolt is hozzátette a maga lírai részét, és gondoskodott róla, hogy a Transatlantic üzenetei között ne akadjon semmi negatív.
Az „Overture” után – ami különféle hangok rövidebb kollázsa a Pink Floyd-klasszikus „Speak To Me” stílusában, melynek egy részlete a hangok áradatában meg is hallható – jön a címadó dal, amelyet pompázatos szimfonikus hangszerelés vezet fel. A billentyűs textúrák és gitárfutamok többharmóniás összhangjára épülő központi motívum nagyon emlékeztet a Spock’s Beard egyes korábbi munkáira, amit a banda minden rajongója azonnal észrevesz. Ugyanez elmondható a „The Wind Blew Them All Away” nyitó részéről is, az „On The Prowl” viszont sok mindenből kevert elegy, és Stolt gitárfordulatain keresztül egy csipetnyi blues is belefér. Morse a legtöbb szerzeményben főleg a Hammond-orgonán él ki, ami a mellotron mellett a kedvenc billentyűs eszköze marad. A Transatlantic legnagyobb ereje a legtöbb dalban a minőségi, dallamos vokális harmónia Morse és Stolt révén, amilyet például az „Out Of The Night” című számban találunk, ahol hatalmas, szinte epikus dallamok uralkodnak. Ezek segítségével az album azoknak sem nehéz falat, akik egyébként nem rajonganak a szokásos prog rock bonyolultságért és a terjedelmes, pompázatos hangszerelésekért.
A „The Whirlwind” nagy bónusza két elődjéhez képest az is, hogy nincs rajta egyetlen kolosszális, húsz percnél hosszabb, ultrabonyolult eposz sem (persze ha nem számítjuk ide a teljes, 77 perces szvitet). Ezekben a gigantikus eposzokban mutatkoztak meg ugyanis a sztárformáció legnagyobb hibái: ilyenkor a csapat gyorsan darabjaira esett szét, és nem tudta tovább fenntartani a kapcsolatot a kompozíció feje és farka között. A záró, 12 perces eposz, a „Dancing With The Eternal Glory/The Whirlwind (Reprise)”, az album leghosszabb darabja, ezzel szemben erős központi motívumával nagyon is sikerült, és a banda legjobb tulajdonságait mutatja fel.
Az igazság az, hogy a „The Whirlwind” nem hoz megrázóan izgalmas hangzásbeli felfedezéseket: ahogy várható volt, a prog rock bevált receptjét őrzi, csak most is kicsit tömörebb formában, hogy ne legyen túl feltűnő a prog rock óriások hangzási hagyományának követése. Bár a Transatlanticot semmiképp sem lehet másolással vádolni, ide-oda szándékosan becsempésznek egy-egy motívumot, ami több mint nyilvánvaló főhajtás az olyan zenekarok öröksége előtt, mint a Camel, a Yes, a Genesis, a Gentle Giant, a Kansas és társaik. Vagyis azt kapjuk, ami a Morse–Stolt alkotópárostól már szinte magától értetődő, és bizonyos értelemben – egy sokkal romantikusabb zenei korszak legendáit ünneplő prizmán át nézve – meg is bocsátható.
A „The Whirlwind” albummal a nemzetközi szupercsapat – ahogy várható volt – nem emelt új mérföldkövet a progresszív rock végtelen világában, de eddigi legjobb és legérettebb lemezét tette le az asztalra, amely biztosan alaposan kielégíti a prog rock-ínyencek többségének étvágyát. Természetesen elsősorban a Spock’s Beard és a The Flower Kings minden hűséges hívére, valamint a szimfonikus prog rock hagyomány rajongóira gondolok. Az összes közreműködő zenész a szakmája mestere marad. Páran a csapat megalakulása óta érezhetően fejlődtek is a kifejezésmódjukban, például Portnoy esetében. Bár semmi újat nem kínál, az album elejétől a végéig elég változatos és érdekes ahhoz, hogy a leginkább elkényeztetett, mindent látott prog rock rajongók se tudjanak elaludni rajta. Amíg a Transatlanticot ilyen különleges, kivételes tehetségű és nagy kreativitású zenészek alkotják, sikertörténetük sikeresen folytatódhat, a progresszív rock pedig nem merül teljes feledésbe.
Felállás
Neal Morse — ének, billentyűs hangszerek, akusztikus gitár, ütőhangszerek
Roine Stolt — ének, elektromos gitár, ütőhangszerek, kiegészítő hangszerek, mellotron, minimoog & soundscape-ek
Pete Trewavas — basszusgitár, vokál, alkalmanként VST szintetizátor & hangszerelés
Mike Portnoy — dob, vokál
VENDÉGZENÉSZEK:
Chris Carmichael – hangszerelés
Marc Papeghin – kürt
Collin Leijenaar, Jessica Koomen, Henk Doest & MP – csettintés
Produkció
Transatlantic
Számlista
1. The Whirlwind
I. Overture / Whirlwind
II. The Wind Blew Them All Away
III. On the Prowl
IV. A Man Can Feel
V. Out of the Night
VI. Rose Colored Glasses
VII. Evermore
VIII. Set Us Free
IX. Lay Down Your Life
X. Pieces of Heaven
XI. Is it Really Happening?
XII. Dancing with Eternal Glory / Whirlwind (Reprise)
