Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: Intact Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 57:24
Értékelés: 4/5
A Marillion az utóbbi években látszólag játékos könnyedséggel, viszonylag rövid időn belül adja ki stúdióalbumait, amelyek a rajongók rendkívül lojális táborában rendre elég vegyes érzéseket szülnek, a végén azonban szinte mindenki egyetért abban, hogy az art rock legendáinak az évek során sem fogy ki a fantáziájából és a kalandvágyából, ami az élvonalban tartja őket azon legérdekesebb formációk között, amelyek a kísérleti és a populáris zene bonyolult határmezsgyéjén mozognak. Ezúttal teljesen más megközelítést választottak, ami sokakat meg fog lepni, hiszen a „Less Is More” nem szokványos, elektromos irányultságú stúdióalbum, hanem az első teljesen akusztikus kiadványuk, vagyis néhány régi kedvencet akusztikus ruhába bújtattak.
Ez a hagyományosan elektromos zenekartól elég szokatlan lépés vegyes eredményt hozott. Néhány régi kedvenc új változata kifejezetten jól sikerült, mások szinte teljesen elveszítették eredeti varázsukat. Az album zenészei közül valószínűleg Steve Rothery gitáros élvezte a legjobban a dolgot, a gitáros finomságok mestere nagyon jól alkalmazkodott az akusztikus helyzethez, Mark Kelly billentyűs pedig sikeresen követi őt a szinte teljesen minimalista szintetizátorbetétekkel. Ez az akusztikus megközelítés külön kihívás volt Ian Mosley dobosnak, aki általában nagyon szeret előtérbe kerülni, most viszont a lehető legtapintatosabban kellett háttérbe húzódnia. Trewavas basszusvonalai is gyakran nem hallatszanak olyan jól, mint máskor. Steve Hogarth viszont remek alkalmat kapott rá, hogy az elektromos, komplex hangfalak szinte teljes hiányában ismét megmutassa magát énekesként, aki idősebb korára is nagyon jól megőrizte a hangját.
Az újrafeldolgozott dalok válogatását nem lehet éppen látványosnak nevezni, mert mindenki hiányolni fog valamelyik kedvencet. Többnyire olyan dalokról van szó, amelyeket az elmúlt húsz évben koncerteken „számtalanszor” eljátszottak. Az akusztikus változatok az 1989 utáni albumok többségéről származnak, vagyis attól kezdve, hogy „H úr” a zenekar frontembereként keresi a kenyerét. Bemelegítésnek a „marillion.com” (1999) albumról két közkedvelt dalt választottak, a „Go!”-t és az „Interior Lulu”-t, ezek közül az utóbbi sikerült jobban, mert megváltozott, sokkal finomabb hangulatban él újra. A jobb feldolgozások közé tartozik a régi klasszikus „Out Of This World” is az „Afraid Of Sunlight” (1995) albumról, amely Donald Campbell tragédiájáról szól, arról az emberről, aki a járművével vízi sebességi rekordot akart felállítani. Érdekesre sikerült a „Brave” (1994) klasszikusa, a „Hard As Love” is, amely új köntösben sokkal optimistább töltettel szólal meg. A „Memory Of Water” (az eredeti a „This Strange Engine” albumon található, 1997), ez a hagyományosan csendes, balladisztikus alkotás pedig az egyetlen feldolgozás, amely a teljesen felfrissített ambient varázsával komoly vetélytársa a stúdióeredetinek.
Jóval kevésbé meggyőzőek az olyan drámaibb, epikusabb darabok akusztikus átdolgozásai, mint például a „The Space…” H első, a „Season’s End” (1989) című albumáról. Sokan hiányolni fogják a pompás billentyűs hangszereléseket és H nagyobb érzelmi odaadását, amely az eredetit átjárta. Az „Anoraknophobia” (2001) album, amelyről régóta nem titok, hogy a zenekar tagjainak egyik kedvence, három akusztikus feldolgozással képviselteti magát, ezek közül a billentyűk terén megjelenő jazzes improvizációk miatt még a legjobban az „If My Heart Were a Ball It Would Roll Uphill” sikerült. Az egyik előadás az utolsó (elektromos) stúdióalbumról, a „Happiness Is The Road” (2008) lemezről származik, mégpedig a „Wrapped Up in Time”, amely hangulatában szinte teljesen követi az eredetit. A végén ott van még az úgynevezett rejtett, cím nélküli bónuszdal, de az sem nagy meglepetés, hiszen „csak” az Afraid Of Sunlight című album pszichedelikus-kattant klasszikusának, a „Cannibal Surf Babe”-nek a jól sikerült feldolgozása.
A számlistán mindössze egy új dal szerepel, az „It’s Not Your Fault”, de az semmi különös, hogy ne mondjam, csalódás, legalábbis az ő megszokott mércéjükhöz képest. Ugyanígy nem találni egyetlen dalt sem a Fish-sel töltött korszakból, ami persze nem meglepetés, sőt a maga módján kifejezetten üdvözlendő, tekintve H szokásos, érzelmileg nem túl meggyőző előadásmódját a zenekarhoz érkezése előtti időszak dalainál. Az egyes feldolgozásokat talán azért lehet kicsit megróni, hogy helyenként több fantáziát vethettek volna latba, és legalább egy kicsit kibővíthették volna az egyes hangszereléseket, ám az eredeti hosszban hagyták, vagy akár le is rövidítették őket, de ez semmit sem von le az album hallgatása közben uralkodó általános élvezetből.
A „Less Is More” alapvetően érdekes akusztikus kísérlet, amely biztosan megmelengeti a leghűségesebb Marillion rajongók szívét, a kevésbé elkötelezetteket viszont viszonylag hidegen hagyja, nemhogy új lelkes híveket szerezne. A Marillion vele mindenekelőtt megerősítette, hogy továbbra is a hangzásbeli újraértelmezés fő mesterei közé tartozik. Abban, hogy a zenekar rendkívül jól szórakozott a készítése közben, egyáltalán nem kell kételkedni, bár az akusztikus újraaranzsálás gyümölcsei nem egyformán sikerültek. Időről időre érdekes meghallgatni azokat a régi klasszikusokat, amelyek jól átvészelték az akusztikus átalakulást, és újra belemerülni abba a hangszeres sokoldalúságba és kiélezett improvizációs érzékbe, amely ennek a legendás csapatnak a tagjai között uralkodik. „Népi” zenekari hírnevüket, amely a rajongókkal a lehető legotthonosabb módon tartja a kapcsolatot, pedig úgy igazolhatják vissza a legjobban, ha a „Less Is More”-t nem egy hagyományos, elektromos stúdióalbum szokásos áráért kínálják.
Felállás
Steve Hogarth – ének
Steve Rothery – gitár
Mark Kelly – billentyűk
Pete Trewavas – basszusgitár
Ian Mosley – dob
Produkció
Marillion
Számlista
1. Go!
2. Interior Lulu
3. Out of This World
4. Wrapped Up in Time
5. The Space…
6. Hard as Love
7. Quartz
8. If My Heart Were a Ball It Would Roll Uphill
9. It’s Not Your Fault
10. Memory of Water
11. This is the 21st Century
12. Cannibal Surf Babe
