Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Alan Parsons Project, The
Kiadó: Sony BMG
Megjelenés: 1982
Játékidő: 1982
Értékelés: 4.5/5
Az „Eye in the Sky”-jal – a címadó dallal és az egész albummal egyaránt – a legendás prog rock formáció, a The Alan Parsons Project a nyolcvanas években szinte megállás nélkül záporozó nagy rádiós slágerek rajongóinak egyik legkeresettebb csapatává vált. A TAPP karrierjének kereskedelmi csúcsát már az előző, színvonalas lemezeik is előrevetítették: a progresszív rock és a pop egyedi keverékével szilárdan beágyazták magukat a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójának legkedveltebb art rock együttesei közé. A híres angol producer és hangmérnök, Alan Parsons, valamint a skót énekes, billentyűs és zeneszerző, Eric Woolfson alkotta szerzői, hangszeres és produceri duó ezzel a kiadvánnyal hirtelen a listák élén találta magát, ami az ő esetükben korántsem jelentette azt, hogy bármit is veszítettek volna művészi kreativitásukból – inkább ellenkezőleg.
Az „Eye in the Sky” ugyanis minden szempontból az egyik legihletettebb albumuk, amely remekül egyensúlyoz a rövidebb, dallamos rockszámok – határozott gitárfrázisokkal és hipnotikus refrénekkel – és a epikusabb hangvételű, számos hatalmas szimfonikus hangszereléssel megtámogatott szerzemények között. Az utóbbiakról ezúttal is egy igazi zenekar gondoskodott Andrew Powell vezényletével. A produkciót – ahogy az Alan hagyományai szerint mindig is lenni szokott – megint a hangsúlyos perfekcionizmus jellemzi. Az album így az elektronikus színezetű Wurlitzer és Fairlight szintetizátorok bőséges használata ellenére is jóval kevésbé hangzik robotszerűen-szintetikusnak, mint a korabeli népszerű lemezek közül sok.
Akárcsak minden addigi TAPP-albumnak, az „Eye in the Sky”-nak is volt koncepciója. Ezúttal a különféle vallási és politikai meggyőződések jelenségére, valamint az egyén életére gyakorolt hatásukra épült. Sok szöveg utal az egyházi és politikai törekvésekre, hogy az ember lelkét ellenőrzésük alá vonják, ami a lemez üzenetét a mai időkben is aktuálissá teszi, bár nincs bennük semmiféle nyílt, frontális támadás, inkább az egyénre bízzák, hogy gondolkodjon el rajta. A cím ihletét egy kémműholdról szóló hír adta, no meg a dollárbankjegy hátoldala, amelyen az Illuminátusok rendjének jellegzetes jelképe (a szemmel koronázott piramis) látható.
Az album a az évek során már-már népdallá vált instrumentális „Sirius”-szal nyit, amelyet különböző kosárlabdaklubok szurkolói is a magukénak választottak. Annak idején a híres NBA-csapat, a Chicago Bulls is ezt használta nyitózenének (még Michael Jordan korszakában). A népszerű WWF-birkózó, Ricky „The Dragon” Steamboat pedig a ringbe vonuláskor szóló nyitányaként használta. Ez a legendás himnusz, amely idővel átolvad legismertebb slágerükbe, jellegzetes billentyűs riffjéről ismerhető fel, amely később átadja a helyét a fenséges zenekari hangszereléseknek és a „síró” gitárpasszázsoknak. A következő pillanatban jön az átvezetés a legismertebb és legkedveltebb slágerbe, amellyel a nyolcvanas évek pop rock pályájára lőtték ki magukat. Természetesen a nosztalgikus címadó dalról van szó, amelyet még azok is ismernek, akik az együttesről egyébként sosem hallottak, mert életük java részét a jég alatt töltötték. Látszólag egyszerű eszközökkel Alannak, Ericnek és kísérőcsapatuknak sikerült örökzöld slágert alkotniuk, amelynek szövege a „Big Brother” mindent átfogó megfigyeléséről szól. A dallamos szintetizátorszövetre egyszerű gitárriffet fektettek, miközben Eric éneklése – csúcspontját a hihetetlenül hipnotikus refrénben éri el – pályafutása egyik legmegindítóbb teljesítménye. Ez az emlékezetes klasszikus minden tekintetben kiválóan kiállta az idő próbáját: hangulatát még ma is átjárja a hihetetlen mennyiségű nosztalgia és érzelmesség, az üzenete pedig minden eddiginél aktuálisabb.
A középtempós „Children of the Moon” korántsem olyan ismert, mint híres elődje, mégis újabb remek példa a szimfonikus finomság és a rockos erő összehangolására. A fülbemászó, dallamos refrént a régi énekes-basszusgitáros, David Patton (ex-Pilot, Camel) hozza, amelyet Bairnson „síró” gitárfrázisainak és a klasszikus zenekar által előadott pazar hangszereléseknek az ütős összjátéka támaszt alá. Ezután a „Gemini” című balladába érkezünk, amellyel teljesen megváltoztatják a hangulatot, és amelyben Bairnson pedal steel gitárjának használata érvényesül különösen. A nosztalgikus vokalizálásról ezúttal Chris Rainbow gondoskodik, egy másik régi munkatárs, akit a Camel rajongói is jól ismernek.
A „Silence And I” zenekari súlypontú ballada, Eric falsettóra épülő éneklésével. A viszonylag émelyítő bevezető rész után egy fenséges, harcias hangulatú zenekari szakasz következik, amelyet még a szimfonikus prog rock pompájának és extravaganciájának olyan mesterei sem szégyenlettek volna, mint Keith Emerson és Rick Wakeman – ez a fő oka annak, hogy ez a dal több figyelmet érdemel, mint amennyit az első hallgatásra gondolnánk. Ezután a várakozásnak megfelelően keményebb, rockosabb vizekre evezünk a kiváló AOR-sztenderddel, a „You’re Gonna Get Your Fingers Burned”-del, ahol a főénekesi szerepben a mindig fenomenális Lenny Zakatek ragyog, aki sokak szerint a legjobb énekes, aki valaha dolgozott a legendás projekttel. Az előző számhoz képest a hangulati kontraszt a blues-os riffel és a szinte táncos ritmussal nem is lehetne szembetűnőbb, a dallamos refrén pedig már-már szemtelenül hipnotikus. A billentyűket itt nem más játszotta, mint maga a nagyfőnök, vagyis Alan Parsons, ami elég szokatlan, mert nála ez ritka gyakorlat volt.
A tréfás „Psychobabble” elég furcsa, szinte gyerekdalszerű motívumot tartalmaz a billentyűkön, valamint lüktető basszusvonalat Mr. Patton jóvoltából. A kissé archaikusan hangzó, pajkos szintetizátormotívumot a régi TAPP-ismerős, Elmer Gantry remek éneke menti meg. A szintetikus instrumentális „Mammagamma” az egyetlen szám az albumon, amely Mr. Parsons előadásában a hangsúlyos elektronikus szintivonalaival ma kissé kilóg a környezetéből, és ezért egyben a lemez leggyengébb alkotása is. Felfoghatjuk akár úgy is, mint baljós előrejelzését a későbbi, szólókarrierjéből származó, elektronika felé forduló, többnyire nem meggyőző műveknek.
A szájízt jócskán helyrehozza a nosztalgikus AOR-nehézsúlyú, a „Step By Step”, amelynek refrénje a projekt történetének egyik legjobbika, és könnyedén bekerül a TAPP örökzöldjei közé. A mikrofonnál itt nem más állt, mint Lenny Zakatek, aki az éteri kísérővokálok segítségével jókora adag soult vitt a dalba, és az alapjaiban is remekül felépített refrénmelódiát még egy szinttel feljebb emelte. A hangszeres díszítések – élükön a kiváló gitárszólóval – szintén nagyon jól illeszkednek a erősen dallamos vázba. A záró ballada, az „Old And Wise” szerkezetében meglehetősen hasonlít a „Silence And I”-ra, csak a zenekari hangszerelések itt barokkosabb vizek felé tartanak. Colin Blunstone falsetto éneke ismét „a helyén van” minden romantikus léleknek, míg a „harciasabb kedélyűek” nem fogják egyformán értékelni az éneklési stílusát, és valószínűleg túl émelygősnek találják majd. Az örök prog rock rajongók pedig leginkább Mel Collins, a legendás alkalmi szaxofonos/fuvolás (ex-King Crimson, Camel) kiváló szaxofonszólójának fognak örülni, amellyel az album nagyon szerencsésen zárul.
Az „Eye in the Sky” még ma is a művészrock sajátos klasszikusa, amely az örök zenei romantikusok fülében semmivel sem cseng kevésbé nosztalgikusan, mint megjelenésekor. A politikai és vallási terror hálás témáját, amely szorosan kapcsolódik a soha nem látott aktualitású „mindent látó szem” jelenségéhez, sikeresen szőtték bele a dallamos rock-örökzöldek egész során, miközben megőrizték a művészi önállóság megfelelő adagját és a kísérletező érzéket a sokféle szimfonikus hangzással való foglalatoskodáshoz, ami prog rock gyökereikre emlékeztet. A TAPP az „égi szem” hatalmas sikere után sem dőlt hátra a babérjain, hanem pályája hátralévő részében is folytatta a színvonalas koncepciólemezek és csábító rádiós slágerek készítését, amelyek a mai napig lenyűgözik a zenei gurmékat.
Felállás
Alan Parsons – billentyűk, programozás, produkció
Eric Woolfson – billentyűk, ének
Ian Bairnson – akusztikus és elektromos gitár
David Paton – basszusgitár, ének
Stuart Elliott – dob & ütőhangszerek
Mel Collins – szaxofon
Chris Rainbow – ének
Lenny Zakatek – ének
Elmer Gantry – ének
Colin Blunstone – ének
Angol zenekar Andrew Powell vezetésével – zenekari hangszerelés
Produkció
Alan Parsons
Dallista
1. Sirius
2. Eye In The Sky
3. Children Of The Moon
4. Gemini
5. Silence And I
6. You’re Gonna Get Your Fingers Burned
7. Psychobabble
8. Mammagamma
9. Step By Step
10. Old And Wise
