Előadó: Gotthard
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2009
Játékidő: 48:32
Értékelés: 4.5/5
Mivel a Gotthard-albumok legfeljebb két évente követik egymást, annál lenyűgözőbb, hogy a zenekar ennél a tempónál sem veszíti el alkotói ihletét, teremtőkedvét és józan eszét, amely higgadtságra int, amikor gyors és jó döntéseket kell hozni. Világos víziót követnek, és hatalmas zenei, művészi érettséggel tekintenek rá. Ez a zenekar ma a hard rock underground szinonimája a magabiztosság terén, példakép mindenkinek a zenei showbizniszben, aki szeretne megőrizni egy cseppnyi alkotói függetlenséget, és közben egy-két garast is keresni.
A „Need To Believe” tipikus Gotthard-lemez. A zenekar azon a kifejezésmódon belül mozog rajta, amelyet maga jelölt ki magának. Ez a Gotthard melodikus hard rock mezeje, ahol nincs sok hely további művészi kísérletezésre, progresszív szétszabdalásra és hasonlókra. Nem. A hard rockot sablon határolja. Ha a saját módodon használod, nem kell attól tartanod, hogy „szürke egérnek” bélyegeznek, aki csak kölcsönvesz másoktól, és nem hoz semmi sajátot. Persze fennáll az önismétlés veszélye is, a Gotthard azonban ezt is mindig ügyesen elkerüli.
A „Need To Believe” hangzása rendkívül élő, a produkció a Leoni/Scherrer-páros erőteljes gitárriffjeire épül, amelyeket a billentyűk harmonizáló függönye tölt ki, és ez a függöny gyakran szívesen menekül a meleg, „hammondos” takaró alá – ezt a srácok a hard rock régi iskolájának példaképeitől örökölték. A Gotthard mesteri produkcióval háromdimenziós hangzást teremt: a melodikus motívumhoz mennydörgő ritmusszekció társul, vastag, súlyos, jól hallható, meleg és dallamos basszusvonalakkal, amelyek intenzíven kommunikálnak a dobvár vezényletével (például a középtempós Break Away-ben). A középpontban ismét Steve Lee énekes áll, aki a dallamokban nem titkolja, hogy tinédzserként Steven Tyler (Aerosmith) bűvöletében érett énekessé. Lee a „Need To Believe”-en is az a tényező, aki a legtöbbet teszi hozzá a Gotthard-prédikáció hitelességéhez.
A „Need To Believe” himnikus Shangri-La-val nyit, drámai felépítéssel, tömören kifaragott Gotthard-hard rock riffel, amely a csúcspontján egy remek, melankolikus refrénbe torkollik, ahol Lee mellett kidolgozott, többszólamú vokális harmóniák szólalnak meg. Meglepő a középrész, ahol Leoni a átvezető szólóban keleties, Blackmore-os hangzásra vált, utána pedig egy olyan átmenet következik, amely jótékony hatásában a Deep Purple klasszikusa, a Perfect Strangers hasonló átvezető részére emlékeztet. Utána a Gotthard csökkenthetetlen erővel rombol az Unspoken Words-ben, amely semmivel sem kevésbé kifejező dal a Shangri La-nál, és hasonló a kémiája, így könnyedén fel lehetne cserélni a kettőt a számlistán. A dolog halálosan komolyra fordul, amikor a címadó dalhoz érünk, amely az album egyik csúcspontját hozza. Az atmoszférikusan nyugodt, refrén előtti rész és az utána következő, AOR-os dallamokkal kifaragott refrén egyszerűen az album egyik legszebb kontrasztos szimbiózisa, amely egy pillanat alatt a bőröd alá kúszik. Az Unconditional Faith-et a déli lazaság szellője hatja át összhangzó akusztikus stílusban, és ebben a dalban a klasszikus Bon Jovi rajongói is könnyen magukra ismernek. Utána kompromisszumok nélkül csap oda az I Don’t Mind, amelyet gördülő ritmus hajt, rajta a tehéncsengő „szexepiljével”. Ravaszul átgondolt, és remekül élénkíti az album dinamikus áramlását! Hasonló szerepet tölt be a vége előtt az album valószínűleg leggyorsabb dala, a Rebel Soul, amely biztosan lerángatja a füledet is! Az első ballada csak a 7. helyen szerepel. Ebben a Gotthard mindig erős volt, és a Don’t Let Me Down sem öli feleslegesen az album dinamikáját. Lee hatásosan finom és érzékeny, ami a Gotthardnak újabb győzelmet hoz az albumon! A Right From Wrong szintén visszahozza az album eleji dalok energiáját a Shangri-La és az Unspoken Words stílusában, a lemez egyik legerősebb himnikus refrénjével! Az I Know, You Know olyan dal, amely ideális lenne a rádiós pörgetésre. Régi iskolás példája a vezérmotívumok tökéletes kombinálásának és a refrénben elért atmoszférikus csúcspont kiemelésének. A címadó dalhoz hasonlóan az I Know, You Know is a refrén és a versszak közötti egyik legszebb kontraszt példája. Az album zárása a melankólia és a rejtett vágyakozás szellőjét hozza az érzésekben, amelyeket Lee vokálja sorakoztat egymás mellé a vonósnégyesként belépő billentyűkkel együtt. A Gotthard itt utoljára rálép a gázra, feltekeri a gombokat, és újabb zengő, kontrasztos átmenetet teremt az alapvers és a refrén között. Ezek az album legerősebb pillanatai. Ezek az atmoszférikus kontrasztok az egyes dalokban.
A Gotthard a „Need To Believe”-vel is az a zenekar marad, amely nem tud és nem is akar megtagadni önmagát. Hű marad a régi iskola hard rock mesterségének örökségéhez, amelyet haszonnal kamatoztat saját zenei víziójának fejlődésében és folytonosságában. A „Need To Believe” nem olyan sötét album, mint remek elődje, a „Domino Effect” (2007), viszont ragadozó, harapós, erősen turbulens hangulata van, amely átitatódott a hamisítatlan hard rock lüktetés erogenitásával a 12 dalban, és amelyet a zenekar minden rajongójának, a legautentikusabb, klasszikus hard rock hagyomány tisztelőinek írtak a bőrére.
Felállás
Steve Lee – ének
Leo Leoni – gitár
Freddy Scherer – gitár
Marc Lynn – basszusgitár
Hena Habegger – dob, ütőhangszerek
Producer
Richard Chycki
Számlista
1. Shangri-La
2. Unspoken Words
3. Need to Believe
4. Unconditional Faith
5. I Don’t Mind
6. Break Away
7. Don’t Let Me Down
8. Right from Wrong
9. I Know, You Know
10. Rebel Soul
11. Tears to Cry
12. Ain’t Enough*
*…bónuszdal
