Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Siddharta
Kiadó: Samozaložba
Megjelenés: 2009
Játékidő: 54:43
Értékelés: 4/5
Siddharta. A szlovén jellem keverékének valamiféle lenyomata. Egyetlen zenekar sem tudná jobban meghatározni a rockban ezt a „szlovén” elemet, és a saját fejlődésében jobban együtt élni vele, mint éppen a Siddharta. Kialakították a saját stílusukat, végig megőrizték és ápolták az érdekes rockvíziót, a szlovén nyelvet pedig úgy tartották meg benne, hogy az teljesen vonzó maradt. És olyan mélyen belemásztak a szlovének tudatába, hogy mindannyian szívesen (vagy kelletlenül) szánunk időt arra, hogy kifejtsük a személyes viszonyunkat hozzájuk. Nincs mit tenni. Ennyi év alatt a szlovén (rock)kultúra mindennapjainak fontos részévé váltak.
Az ember nem is tudja, mi újat mondhatna a Siddharta név hallatán. Ötödik stúdióalbum, felvétel az USA-ban, az elismert producerrel, Ross Robinsonnal. Az alapvető jellegzetességek jól kivehetők maradnak ebben az új, „Saga” nevű minestrében. Vagyis tipikus hangszerelések, amelyek csakis Siddharta-szagúak lehetnek. Ez a refrénekben megszólaló, ünnepélyes dallamok hangszerelésének egyértelmű formáltsága. Melankolikus, olykor már-már túlzottan patetikus, romantikájában örökké szenvedő, a következő pillanatban viszont már felszegett fejű, tüzes sóhajokkal, örömmel és szenvedéllyel teli. Kezében konkrét dallammal és kiváló versszakokkal fegyverkezve az új „Saga” sem hagy cserben.
A „Saga” nem az a lemez, amely olyan gyorsan a bőr alá kúszik, mint ahogy az ember az ismerős, vagy elvárt dolgok alapján gondolná. Nem slágereket hajszol, és nem pusztán a kötelező rock n’ roll „nyomás” lemeze. Nincsenek zenészek, fúvósok, nincs zenekar. Valójában a Saga egy fejlődési kör lezárása és egy újnak a kezdete. E logika szerint minden történet vége összeér a kezdetével, így talán a „Saga” energiájában a legtöbb párhuzamot az „ID” című elsőlemezzel érdemes vonni. Az „ID”-vel őszinték voltak, és épp ezért sebezhetők is. Most sincs ez sokkal másképp, csak most már jobban tudják védeni a meztelenségüket, azaz őszinteségüket. Mégis fontos az az érzés, hogy a srácok egyenlő mértékben fejezték ki rajta az ötleteiket mint kvintett, és hogy a lemez ebből a szempontból hihetetlenül érett, magabiztos, és a győzelem valamiféle érzetét hagyja maga után, ami korántsem tolakodó, akárcsak az az érzés, hogy a kvintett kötelékei még erősebbek és intenzívebbek lettek. Egyszerűen az, hogy a srácok a lemez készítése közben még jobban megismerték egymást.
Ezúttal óriási szerepet kapnak a billentyűk. A szimfonikus hangszerelések eltűntek. A rockos csibészség szintén. Mi marad? Flörtölés az emberi képzelettel, mint a hang „természetes emulátorával”, a billentyűk és színes gombok birodalmába öntve. Nagyon okosan hangzik, pedig nem az. Tomaž hangok széles palettáját használja, amellyel az egyes számrészeket felszereli. Főleg az első szintetizátorok (újra felfedezett) primitív hangjai nyomulnak előtérbe a hetvenes évek végéről és a nyolcvanasok elejéről, és nem nehéz őket kihallani az akkoriban aktuális zenekarok számaiból sem, a Duran Durantól a Rushig (szintis „eighties” korszakukban) – ilyen például az Alarm második versszaka.
Így felszerelkezve az új Siddharta nem feltétlenül az ismétlődő átmeneteket keresi, sőt, a számokban némi felfedező szellem, játékosság, szellemeskedés is érezhető. Már a Narava is meglep, de ezért az egész szerkezet – a szám felépítése – felel. Egy olyan számban, mint az Alarm, a srácok már nem az ismétlődő kísérőmintát és a vezérmotívumok lejátszását választják. Főleg a számok atmoszférikus felkavarása esik jól, mint például a Vojne idej, amelyben sok kontrasztos átmenet van a vezérmotívumok között, és amelyet a zenekar ráadásul a szintetizátorok hullámain „dobosan” alaposan finálé-crescendóba tör. Itt csillan meg a zenekar művészi érése.
Olyan számból, amilyeneket a Siddhartától általában várunk, kilenc van. Kettő „enyhén” kilóg. Az első valójában az utolsó, a Tom Waits For Me, amelyben a zenekar értelmes lezárását találta a „Sagának”. A szám angolul szól, a szintetizátorhang, amely lezárja, pedig megegyezik a lemezt nyitó Narava kezdetével. Vagyis a vég és a kezdet valahogy újra összekapcsolódik a lemezen. Mégis éppen ebben a számban találnám az album egyetlen nagyobb mínuszát. Túlságosan más, mint a „Saga” összes többi száma, ezért talán jobban működne bónuszként valamelyik megjelent kislemezen. Egy ilyen lemez zárásának intenzívebbnek kellene lennie. Például a Vojna idejhez hasonló stílusú számmal.
A másik szám, amely kilóg a megszokottból, a több mint 10 perces dzsem, ami kiváló felfrissülés, és valahogy új kilátásokat nyit a zenerajongónak a zenekar jellemének egy eddig ismeretlen új minőségére. Hihetetlen, nem? A Siddharta még instrumentálist is tud játszani. Itt a zenekar a minimalizmus elve szerint rak egymásra kollázst kollázs után gazdag szövedékké, amely változatos hangképével és a lebegés, valamiféle hullámzás titokzatos atmoszférájával tehermentesíti a lemez többi részének intenzitását. Itt a zenekarnak kis erőfeszítéssel sikerült egy remek húzás. Új fényben mutatkozott meg, és kellemesen meglepett. A lemez rockosan kevésbé intenzív pillanata talán jobban működne valahol a lemez közepén, és így tehermentesítené a lemez zárásának intenzitását, amelyet a Tom Waits For Me éppen nem igazol.
Meggyőzőbbek persze a rövidebb számok, amelyekben a Siddharta ismét sikeresen teremt dinamikusan változatos hangulati kontrasztokat a versszak–refrén viszonylatában, ahol a számok csúcspontjait ismét a Siddhartára jellemző, ünnepélyesen sötét dallamú refrének adják. Itt ezúttal mindenki maga dönti el a lemez kedvenceit. Valószínűleg mégis mindenki egyet tudna érteni abban, hogy a Baroko a lemez legszebb pillanata, dallamvilágát tekintve. A gitár „stereo chorus”-a itt a hangulat domináns megteremtője, természetesen Tomi M. nélkülözhetetlen hangszínével és megközelítésével. Utóbbi ismét átélt, és a lemez érzelmi metszetében végig hozzáteszi azt a szükséges sót a levesbe, hogy a számok meggyőzően életre keljenek, valódian, tökéletesen működjenek. A vezérdallamok változatosak, a számok egymással kontrasztosak. Az Angel Diabolo dühödten rockos „rodeó”, ellentéte a pozitivista hangulatú Stampedónak (utóbbi energiájában a Madamhoz áll közel, közvetlenül a lemez vége előtt), amely több mint félig könnyed ügetésben tehermentesíti a lemez intenzitását, hogy az szabadon lebeghessen az előbb említett instrumentálisban. Utána a lemeznek muszáj életre kelnie, amikor sikeresen átvillan a remek Vojna idejen (ez az új lemezen enyhén összefoglalja a zenekar múltbeli „szimfonikus rock/metal” korszakának lényegét), ahol kiemelkedik a mennydörgő sor: „Dovolj je vina! Mesto naj pije vodo!”. Utána a Siddharta még egy keményebb számot is beiktathatott volna (az Alarm vagy a Nevarno mesto fajtájából), de a lemez lassan a végéhez ér. Az Alarm és a Nevarno mesto a lemez első felében felcsavarja a komor hangulatot, amelyhez a megfelelő munkakémiát már az Angel Diabolo megteremtette. Ez a hangulat tehát a folytatásban még intenzívebben vibrál, még teátrálisabb a kontrasztjaiban, valamiféle posztapokaliptikus víziót alkot, a sorok az egyéni önmegőrzés és megmenekülés szükségletét sugározzák, hiszen ahhoz, hogy megmentsék a „beteg bolondokat” vagy a „lehajtott fejűeket”, akiknek „ég a seggük”, az emberi faj korában már túl kevés idő maradt.
Az új album friss, tömören formált Siddharta-lemez. A zenekar ereje, hogy a minimalizmus trükkjeivel ügyesen köt üzletet a sokféle hangulattal – ami mindig is egyik fő vonzereje volt –, itt van. Velünk van, és lenyűgöz. A kvintett koherens működésében csapódik le, ahol a jellegzetes Siddharta-vibráció megőrzésében fontos szerepet kapnak a billentyűk áradó és sokszínű hangjai, a programozott minták és a gitárfrázisok egyesítésével. Ezek most a harmóniák vibrálásának új minőségében kísérik Tomi markáns hangját, erősítik kifejezőerejét, felmagasztosítják. A hangrétegek egymásra rakása színes masszává, amellyel korlátlan ideig szabadon és teljesen fájdalommentesen társaloghatsz, és ahol az atipikus kezdés és vég is megőrzi az értelmét. A lemez oldottan, lazán, tolakodás nélkül működik, nem slágereket hajszol. Vele a Siddharta kigyógyul a felsőbbrendűségi komplexusból, szilárd talajon jár, és kifejezési skáláját az igényesebb hallgatókra is kiterjeszti. Egy új történet kezdete.
Felállás
Tomi M. – ének, gitár
Primož B. – gitár
Tomaž O.R. – billentyűk
Jani H. – basszusgitár
Boštjan M. – dob
Produkció
Ross Robinson
Számlista
1. Narava
2. Angel Diabolo
3. Alarm
4. Nevarno Mesto
5. Napalm 3
6. Baroko
7. Stampedo
8. Od Mraka Do Zore
9. Vojna Idej
10. Madam
11. Tom Waits For Me
