Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Moody Blues, The
Kiadó: Decca Records
Megjelenés: 1969
Játékidő: 40:15
Értékelés: 4.5/5
A The Moody Blues, a progresszív rock legendás ősatyja a hatvanas évek végén élte át művészi virágkora csúcsát: egymás után bukkantak fel az újító zenei ötletek, és a zenekar még mindig jelentős hatással volt a korabeli rockelőadók sokaságára, elsősorban a hazai, brit pályán. A gyönyörű zenekari-akusztikus hangszerelések, a hatalmas vokalizációk ötvözésének ezek a sajátos mesterei, akik emellett kiélezett dallamérzéket ápoltak, ezzel a lemezzel pályafutásuk egyik csúcspontját érték el. A „To Our Children’s Children’s Children” egyben az első album volt a saját kiadójuk, a Threshold Records megalapítása után (a nevét az előző, ugyanabban az évben megjelent albumról kapta), és a negyedik a klasszikus Moody Blues-albumok sorában, amelyekkel kivívták a korai progresszív rock úttörőinek hírnevét.
Megszokott hagyományukhoz híven ezzel folytatták az említett remek koncepcióalbumok sorát, amelyet a kultikus „Days Of Future Passed” (1967) indított el. Ezúttal a rendkívül hálás űrutazás-téma került sorra, amelyet a progresszív rockon és a pszichedelián belül addigra már alaposan népszerűsítettek, elsősorban a space rock bajnokai, a Pink Floyd, míg a Hawkwind éppen ebben az évben robbant be a stúdióbeli bemutatkozó lemezével. És persze nem szabad megfeledkezni az örök kaméleonról, David Bowie-ról és feledhetetlen klasszikusáról, a „Space Oddity”-ről sem. Néhány dalszöveg az ember holdraszállására utal, amelyet ugyanebben az évben az Apollo 11 küldetése sikeresen végrehajtott, ez pedig természetesen messze ható hatással volt a kor számos zenészére, miközben néhány lírai koncepció a gyerekekről és arról szól, hogyan érzékelik a világot, illetve a világ akkori állapotát.
Hangzásban a Moodyék továbbra is a győztes recepthez tartották magukat: az egyes hangszereléseket hatalmas zenekari függönyökre építették, amelyekért általában a billentyűs és alkalmi énekes Mike Pinder mellotronja felelt. Az albumon gyakran él a zenekar azzal a technikával is, hogy az egyes motívumokat hangeffektekkel megkettőzi, emiatt a lemez dalait rendkívül nehéz volt élőben előadni, így ritkán kerültek fel a koncertrepertoárjukra. Ezúttal a legvonzóbb dalok szerzői, amelyek aranybetűkkel íródtak be a The Moody Blues örökzöldjei közé, Justin Hayward gitáros-énekes és John Lodge basszusgitáros-énekes voltak, ami afféle nyitány volt a kettejük sikeres szerzői párosához, amelyet 1975-ben egy nagyon jó közös albummal, a „Blue Jays”-szel pecsételtek meg.
A „To Our Children’s Children’s Children” számos dala a zenekar atmoszférikusan legkidolgozottabb alkotásai és a szimfonikus hangzás, a pszichedélia és a rock harmonikus ötvözésének legszebb példái közé tartozik a hatvanas évek és a hetvenes évek fordulóján. A lemez nyitánya a „Higher and Higher”, amely egy rakétaindítás hangeffektjével kezdődik, és fenntartja a beszélt szavas bevezetők hagyományát. Szerzője némileg meglepő módon a dobos Graeme Edge, aki a recitálások többségét is írta, bár azokat általában Pinder, a billentyűs olvasta fel. A szöveg ihletője az ember 1969-es holdraszállása. Az energikus recitálás számos drámai vokalizáció, szikrázó gitárfutamok és hatalmas mellotronhullámok fölött hangzik el. Az „Eyes of a Child” két, egymástól elkülönülő részre oszlik. Az első rész éteri, melankolikus ballada gyönyörű zenekari hangszerelésekkel és finom akusztikusgitár-dallammal. A szöveg arról mesél, hogyan élik meg a gyerekek az ember holdraszállását, és milyen jelentősége lesz ennek az emberi faj jövője szempontjából. A második rész sokkal energikusabb és gyorsabb tempóban zajlik, miközben az akusztikus gitár központi dallama ugyanaz marad.
Az „Eyes Of a Child” két része között található a „Floating”, egy mókás kis gyerekdal tréfás szöveggel a szervezett családi holdutazásokról valamikor a távoli jövőben. Az efféle bohókás alkotások, bőséges klasszikus angol humorral, a fuvolista Ray Thomas, a dal szerzője és énekese védjegyei voltak. Hayward egyperces pásztori balladája, az „I Never Thought I’d Lived to Be a Hundred” egy olyan emberről szól, aki hirtelen ráébred, hogy élete végére sikerült megvalósítania minden kitűzött célját. A folytatása az „I Never Thought I’d Lived to Be a Million”, amelynek ugyanaz a szövege, csak éppen millió átélt évre vonatkozik. A szolid, de rövid instrumentális „Beyond”, amelyben pszichedelikus és folk rock díszítések keverednek, számos „szaggatott” intervallumot tartalmaz, amelyeket rájátszásos technikával vettek fel. Az „Out And In” című dallal, amelyben elbűvölő az éteri összhang a vokális dallam, a finom gitárpasszázsok és a mellotronhullámok között, megérkezik az album első csúcspontja, amelyben kiemelkednek az Edge–Pinder szokatlan szerzőpáros fő erényei.
Hayward fenomenális szerzeménye, a „Gypsy (Of Strange And Distant Time)” pedig könnyedén az album legjobb darabjának és a szimfonikus prog rock klasszikusának nyilvánítható. A legendás gitáros a romantikus akkordok gyönyörű lefektetése mellett a drámai mellotronhullámok és a háborgó ritmusvonal fölött kiváló énekteljesítménnyel is bizonyít, csúcspontja a fülbemászóan dallamos refrén, amelynek hallatán nem nehéz kitalálni, miért volt mindig a zenekar legtöbbre becsült énekese. A szöveg meglehetősen szomorú, és tökéletesen illik a melankolikus hangulathoz: egy űrhajósról szól, akit az örökkévaló űrbeli utazásra ítéltek, és semmi esélye a hazatérésre. Az „Eternity Road” allegorikus szövegével, amely az űrről mint örök útról szól, amelyről senki sem tudja, mi vár a következő kanyar után, a szerző és énekes Ray Thomas jóvoltából ismét kissé pásztoribb hangvételű alkotás, tipikus angol atmoszférával, bőséges zenekari és akusztikus díszítéssel és kedélyes tempóval.
A romantikus balladán, a „Candle Of Life”-on, ahol a elbűvölő zenekari hangszerelések és az akusztikus gitár akkordjainak gyönyörű kombinációi uralkodnak, Hayward és Lodge egyaránt átveszi az énekes kezdeményezést, és kiválóan teljesíti küldetését. A pszichedelikus „Sun Is Still Shining”-ben, ahol Hayward a szitározásban is kipróbálja magát, és ezzel a „csendes” beatle, George Harrison hagyományát követi, optimista szöveg szól a Föld és a Nap harmonikus kapcsolatáról. A záró klasszikus, a „Watching and Waiting” az album egyetlen kislemezeként jelent meg, ám annak ellenére, hogy mellotronhangszerelése rokon a legnépszerűbb klasszikusukéval, a „Nights In White Satin”-éval, kereskedelmileg teljesen megbukott. A korabeli közönségreakciótól függetlenül újabb kiváló alkotás ez Hayward klasszikus dallamos rendezésében, amely csak úgy dagad a hatalmas mellotronszélességektől, amelyeket finom akusztikus dallam és Hayward szívszorító éneke köré szőttek.
A „To Our Children’s Children’s Children” azon kulcsfontosságú albumok közé tartozik, amelyek kifaragták a szimfonikus progresszív rockot, ugyanakkor említésre méltó hatást gyakorolt a hetvenes évek kísérleti és populáris zenei színterének fejlődésére is. A legendás zenekar egyik művészi csúcspontja – amely a következő évtizedekben azt is megélte, hogy az űrexpedíciók kísérőzeneként kezdték hallgatni a zenéjüket (természetesen elsősorban a „Nights In White Satin”-t) – kereskedelmi értelemben is rendkívül sikeres volt, és tovább járult a progresszív rock szélesebb körű népszerűsítéséhez. A Moodyék a megjelenésekor olyan zenekarok színre lépése mellett, mint például a King Crimson, a Genesis, a Van Der Graaf Generator és a Yes, ugyan már nem tartoztak a progresszív rockszíntér legnagyobb újítói közé, de még mindig a csúcsminőség és a következetesség egyik legmegbízhatóbb záloga maradtak.
Felállás
Justin Hayward – ének, gitár, szitár
John Lodge – ének, basszusgitár
Ray Thomas – ének, fuvola, tamburin
Graeme Edge – dob, ütőhangszerek
Mike Pinder – ének, mellotron, orgona
Producer
Tony Clarke
Számlista
1. Higher And Higher
2. Eyes Of A Child I
3. Floating
4. Eyes Of A Child II
5. I Never Thought I’d Live To Be A Hundred
6. Beyond
7. Out And In
8. Gypsy
9. Eternity Road
10. Candle Of Life
11. Sun Is Still Shining
12. I Never Thought I’d Live To Be A Million 13. Watching And Waiting
