Előadó: Shadow Gallery
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 55:26
Értékelés: 4.5/5
Napvilágot látott a 6. stúdióalbuma a, mondhatni, progresszív metal veteránjainak, hiszen a Shadow Gallery a személyi igazolványa szerint annak az amerikai zenekari generációnak a tagja, amely a kilencvenes években a Dream Theaterrel együtt emelte a műfaj népszerűségét. Jóval kevesebb felhajtással járta a maga útját a Shadow Gallery a Dream Theater kortársaihoz mért hírnévhez képest, mégis túlszárnyalta a Dream Theatert a számok hangszerelésének extra nagyszerűségével és kifinomultságával, amiről a Dream Theater ma többnyire csak álmodhat. A Shadow Gallery albumaira mindig nehezen és hosszan kellett várni, hiszen 3-4 éves szünetekkel jelentek meg, és ezúttal sem volt ez másként. A „Digital Ghosts”-szal nagy kő esett le a szívéről a zenekar tagjainak és a Shadow Gallery minden lelkes rajongójának, ezt részletezi a következő bekezdés.
Ráadásul a fiúk egy kisebb válságon is átmentek, hiszen váratlan halálával elhagyta őket hosszú ideig énekesük, Mike Baker, ezért az új album annál fontosabb elem, amellyel a Shadow Gallery jelzi, hogy még rúgják a labdát, hogy léteznek. Az elhunyt Baker jellegzetes hangját semmiképp sem könnyű pótolni. Főleg azért nem, mert maguk a sajátosságok határozzák meg a Shadow Gallery zenéjét. Baker „távozásával” az a hangulat került veszélybe, amely a Shadow Gallery védjegye. Vajon Baker nélkül is sikerül a fiúknak átvinniük az új albumra zenei mondanivalójuk összes alapvető ismertetőjegyét? Baker helyére Brian Ashland érkezett énekesnek. A hangja nagyfokú rugalmassággal bír, akárcsak Bakeré. Nem annyira a nyaki izmok, a gége és a hangszálak rugalmasságáról van szó, hanem arról, hogy mennyire alkalmazkodik a vokális megközelítés színárnyalataihoz. Meg fogsz lepődni a legnyilvánvalóbb tényen: Ashland már első hallásra Geoff Tate (Queensryche) stílusát idézi. Mind az ütősebb részekben, ahol az erő folyamatos kiállításával és a dallam bombasztikus futamokkal való felturbózásával kell hatnia, mind a csendesebb részekben, ahol finom, érzékeny oldala érvényesül, amikor melankóliát, vágyakozást fejez ki… Egyszóval a megfelelő ember a megfelelő helyen. A Queensryche-hasonlóságot pedig könnyen elengedheted a füled mellett, mert ezen az albumon rengeteg tényező tereli el a figyelmet erről. Főleg azért, mert a Shadow Gallery az új albumon is a rájuk jellemző harmonizált, ünnepélyes többszólamú énekdallamokat használja, amelyek helyenként átveszik a vezető ének szerepét, és amelyek gyakran (újra) ízlésesen olvadnak egymásba összeillő dallamokká.
A „Digital Ghosts” lágyabb, kevésbé dühös és kevésbé direkt album, mint a „Room V” (2005), és jóval könnyebben befogadható, mint a pillanatokra már-már túlzottan kísérletező „Legacy” (2001). A rajta megragadt energia különbözik az eddigi albumokétól, és mégis végig egyértelmű, hogy egy igazi Shadow Gallery-lemez van velünk. Éppen a billentyűs részek és a gitárfűrészelés közötti nagyobb egyensúly keresése, valamint a nyugodtabb pontok határozottabb kiemelése miatt, amelyeket a zongora organikusan csengő hangkollázsai is megtámogatnak, nem nehéz atmoszferikus párhuzamokat találni a zenekar főművével, a „Tyranny” (1998) lemezzel.
A Shadow Gallery ezúttal is emlékeztet rá, hogy a progresszív rock legendás ikonjain nőtt fel és edződött, mint a Kansas, a Yes, bizonyos mértékig pedig még a Pink Floyd és a Queen (a hetvenes években). Ez egy olyan zenekar, amelynek a kifinomultság szó teljesen világos. Az vitathatatlan, hogy a Shadow Gallery esetében prog metalról beszélünk, de a zenéjük sokkal többet üzen, mint amit az egyszerű fül frekvenciafogó hatótávolsága hall vagy elér.
A Shadow Gallery esetében különösen a billentyűk és a gitár kivételes párbeszéde nyer újabb megerősítést: a kettő tökéletes egyetértésben és összhangban működik, miközben megint hatalmas, egyedi és felismerhető. Ez a két elem a „Digital Ghosts”-on sem feltétlenül egymással szemben áll, hogy keresztbe tüzelő, vakmerő szólókat szervírozzon (Jó reggelt, Dream Theater!), hanem a könnyedén kifinomult „színházi” pillanat hangulatainak szövésére irányul, a spontaneitás érzésével, némi kiszámíthatatlansággal, a dalok hangszeres részeinek (főleg a nyitó és záró szakaszoknak, ahol a „történetet” atmoszferikusan drámai csúcsra kell fokozni) világosan megrajzolt motívumain keresztül. Ez a szivárványos motívumbeszélgetés, számtalan motívum- és hangulatfordulatával, végig ízléses színátmenetekről gondoskodik, megtartja a vezérfonalat, könnyen emészthető a hallgatónak, és (ebben az esetben rendkívül fontos módon) kompaktságot ad a daloknak.
Ezek a bravúros „játszadozások” különösen a „gourmand” beállítottságú, igényesebb hallgatókat nyűgözik le. Főleg ha hozzávesszük a technikailag csiszolt és optimálisan kamatoztatott ritmusváltásokat, amelyek kiemelik a hangszeres részek számtalan motívumának kontrasztos árnyalatait.
Mindezek ellenére megemlítettük, hogy a Shadow Gallery még mindig kompakt zenekar. Bár csak hét dal van az albumon, a sokféle motívumhoz való gazdag visszatérés miatt sehol sem támad olyan érzésed, hogy 55 percen át csak egyetlen számot hallgatsz, ahogy ez a mai Dream Theaternél egyre gyakoribb. A Strong például olyan alapritmusra épül, amelyen egy gitárriff fekszik, és könnyű volna európai power metalosokhoz vagy olyan „különcökhöz” sorolni, mint a Manowar, Ashland énekéhez pedig kontrasztként egy duett társul a vendég Ralf Scheepersszel, a Primal Fear énekesével. Utóbbi persze az eget hasogató, „fearos” stílusú „screamjével” zárja a közreműködést, amelyet egy süket hallgató is nehezen úszna meg.
Ha az album nyitánya a With Honour című dallal gyorsan meggyőz az alapvető célját illetően, hogy még mindig az igazi Shadow Gallery van velünk, akkor a „Symphony-X-es” Venom a legvadabb és legközvetlenebb szám (Clay Barton, a Suspyre vendégével, a basszusgitáros Cadden-Jamesszel duettben), amely az éles, előre törő riffjével megadja a keresett paradicsomot a metálroham kedvelőinek, ahol Wehrkamp szólóinak nyerítése is konkrétabban előtérbe kerül, ahogy a többi tipikus progmetal elem is (a záró rész!). A Pain remek választás, amely kisüti azt a nagyfeszültséget, amelyet az albumon a Venom „isteni haragja” kelt. A dal refrénje dallamában a legkidolgozottabb az egész albumon, és a szám (a helyesen elkészített vágásokkal és szerkesztéssel) megvan benne a lehetőség, hogy slágerszinglivé váljon. A Shadow Gallery pedig ismét mesterien őrzi a kompaktságot. A bravúros szólózást és a motívumok képszerű egymásba folyását itt is a dal zárására tartogatták. A Gold Dust súrolja a With Honourt, Ashland megközelítése pedig különösen itt idézi Geoff Tate vokális stílusának színeit.
Éppen a címadó dal büszkélkedhet a legtöbb „Tyranny”-párhuzammal (1998). Kissé kifinomultabb szám, amelyben az albumon a legszebben érvényesül a Shadow Gallery zenei építőelemeinek tökéletes együttélése. Ebben a dalban különösen sikeresen mosódik el a határ a teljesen nyugodt és a felgyorsított részek között, amelyeket szinte észre sem veszel, hacsak nem pont erre az elemre figyelsz tapasztalati úton. Ebben a remek kompozícióban a Shadow Gallery sokat köszönhet a Kansas úttörő munkájának (billentyűk) és a régi (hetvenes évekbeli) Queennek (vokális harmonikus énekdallamok). A hatodik perctől a dal végéig pedig nem nehéz felfedezni a Yes hatását (még a kórusének-befejezés megalkotásában is).
Maradjunk is a Yesnél. A Haunted lenyűgöző és meglepő lezárása az albumnak, mert a Shadow Gallery nem valami fejvesztett, intergalaktikus sebességi ralit kínál, amilyet a végére várnál, hanem (a címadó dalhoz képest) még mélyebben hangsúlyozza a zenéjüket építő hangkollázsok kifinomult sorolásának érzékét. Jó négy percnyi álmodozó szövés után az album a tornádó zárótáncába fordul, a hangulatváltások teljes drámáján át, amely mégis megőrzi a magas hallgathatóságot és az építőelemek egyenrangú elosztását. A szólózás tehát teljesen kontrollált, és nem „pazarolja el” a nagyon is meghatározott motívum-kompaktságot. Az album a teljes lecsendesedés melankolikus atmoszférájával zár.
A „Digital Ghost” remek Shadow Gallery-album, amely minőségben teljesen felér az egyedülálló „Tyranny”-hez (1998). Többrétegű, mégis világosan körvonalazott album. Dallamilag kidolgozott, megőrzi a zenekar érzését, hogy a középutat járja: egyfelől a szólisztikus kiruccanások hangszeres összefonódásának bravúrja (a billentyűk és a gitár közötti párbeszéd teljessége is), másfelől a szilárdan felépített, világosan megrajzolt motívumfrázisok között. Ez a kombináció végig lenyűgöz szellemességével, magas fokú ihletettségével, egyedülálló felismerhetőségével és különleges hangulataival, amilyeneket csak a Shadow Gallery mondhat magáénak. Olyan csont, amelyet hosszú ideig rágsz, és amely feltehetően komolyabb döccenők nélkül kiállja az idő próbáját is. Az idő majd megmutatja, hogy ha mondjuk 30 év múlva leporolod ezt a CD-t, a „Digital Ghosts” még mindig frissen, ihletetten, felfedezőn, játékosan, harcosan cseng majd a füledben… Egyszóval üzenetében kiválóan csiszolt, nehezen összevethető bármivel, és a Shadow Gallery zenei kifejezésmódjának definíciója szerint teljesen egyedi.
A zenekar rajongói pedig keressétek a boltok polcain az album különleges, mennyiségileg korlátozott kiadását, a „Digital Ghosts”-ot egy extra CD-vel, amelyre négy dalt tettek még. Kettőt közülük még az elhunyt Mike Bakerrel az énekmikrofonnál vettek fel.
Felállás
Brian Ashland – ének
Gary Wehrkamp – gitár, billentyűk, vokál
Brendt Allman – gitár, vokál
Carl Cadden-James – basszusgitár, fuvola, ének, vokál
Joe Nevolo – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Ralf Scheepers – ének (5. dal)
Clay Barton – ének (2. dal)
Srdjan Brankovic – gitár (5. dal)
Vivian Lalu – billentyűk (4. dal)
Produkció
Gary Wehrkamp
Dalok listája
1. With Honor (9:59)
2. Venom (6:21)
3. Pain (6:22)
4. Gold Dust (6:45)
5. Strong (6:50)
6. Digital Ghost (9:37)
7. Haunted (9:36)
