Előadó: Jet
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 40.23
Értékelés: 2/5
A Jet, az ausztrál MTV-s exportcikk az új korszakból, a partirockerek, akik 2003-ban a „Get Born” című bemutatkozó lemezükkel alaposan megrázták a bolygót, három év szünet után új stúdióalbumot jelentetnek meg, az elsőt az EMI Recordsnál. 2003-as színre lépésükkel mindenesetre nagyon is kellő frissességet hoztak a mainstream rock és a pop vizeibe. A hetvenes évek örökségéből merítettek, a The Beatles dallamosságát vegyítették a Clash-es lazaságával, a gitárfogásokat pedig úgy felcsavarták, hogy az embernek akár az honfitársaik, az AC/DC tanórái juthattak eszébe. Remek válasz volt ez a brit pop önismétlésének és az egyre önhittebb Oasis áporodottságának az unalmára, amit még néhány évvel korábban kínáltak.
Csakhogy a „Shaka Rock” megszületéséig tartó komoly szünet ellenére, amely alatt a zenekar összeszedhette volna a gondolatait, és a kutatás, a progresszív fejlődés felé terelhette volna őket, az új album semmi újat nem hoz. A Jet ismételni kezdte önmagát, önmagát generálja, igyekszik összefoglalni a sikeres múltat, és ugyanazokkal az elvekkel próbál piacra lépni. Minden rendben lenne, ha eléggé ki tudták volna sajtolni magukból önmagukat, és az újrahasznosítást (még egyszer) új, szellemes, friss módon tálalták volna. Vagyis a rövid evolúció megállt, az önparódia pedig már nem gyújt.
A dolog, amely természetesen a 2003-as nagy sikerű slágerük, az Are You Gonna Be My Girl sikerét próbálja megismételni, legnyilvánvalóbban a She’s A Genious című dalban csapódik le, amely 2009 júniusában már meg is jelent hitszinglként. Ha elveszel egy kicsit a The Knack (már rég nem létező) örökzöld slágerének, a My Sheronának a vezérmintájából, és a refrénben hozzáadsz egy csipetnyi The Ramones-féle „O-O-O-O-O-Oh” hangzást, akkor persze az egész remekül működhet, nem igaz? Az új Jet-sláger, a She’s A Genious tipikus Jet-kacérkodás a hetvenes évek retro rockjával, de a dolog másképp működik, eléggé jetes, és nem jelenti a puszta újrahasznosítás értelmében vett lealacsonyodást. Ez tehát az album sikeresebb pillanata, ám sajnos az egyik ritka ilyen.
Egyébként tipikus menet ez a nem túl hangos, (még mindig) szerves retro gitárhangzás között, természetesen az új produkcióban jóval kontrolláltabb és csiszoltabb hangzással, gyakran egyszerű ritmusokkal alátámasztva, amelyek a nyitó Killed In Action-től a Times Like This-ig táncra hívnak, vagy még nyilvánvalóbban a Beat The Repeatben, amely – főleg a dal vokális stílusa miatt – néhány B52’s-os ósdit is felidéz.
A La Di Da az album újabb sikeresebb pillanata, és Nick Cester hangja szinte nem is működhetne jobban. A La Di Da a dalok közül a leginkább post-brit rockos, és a Kaiser Chiefs vagy a Franz Ferdinand felé mutató irányok itt nem lesznek idegenek. A Seventeen a billentyűkön egyenesen a Toto-féle Hold The Line stílusában nyit (mindjárt elájulok!), szerencsére három másodperc után becsatlakozik az édes ének, és a dal The Beatles-örökségre emlékeztető felhangot kap. Ez az album második kislemeze, amely viszont jóval kevésbé érdekes, rugalmas és szellemes, mint a She’s A Genious. A Start The Show visszavonhatatlanul megragadja a régi hard rock iskola karjait, és az album legkeményebb pillanata, a ritmikus alapot a tehénharang is megerősíti. Persze itt van a nyers Cester, aki a punkos énekével eltakarja ezt a kacérkodást. Ezen a ponton tényleg érezni egy csipetnyi AC/DC-t. Hihetetlen. És megint csak sajnos kevéssé érdekes. Talán az a hiba, hogy az album nem lélegzik nagyobb dinamikával és mozgalmassággal, nagyrészt az egydimenziós éneklés is közrejátszik, vagy inkább azt mondom: üvöltés, kiabálás és nyersesség Nick Cester részéről, aki nem hajlandó jobban elmélyedni a dalok vezérmotívumainak egyes figuráiban, és több finomságot lehelni ezekbe a pillanatokba.
Rengeteg megfoghatatlanságot és ürességet hagy maga után az album, ahogy végigmegyünk a Walk, a Goodbye Hollywood, a Let Me Out, a Beat The Repeat és a többi számon… még a záró She Holds The Grudge sem hagy különösebb nyomot. Az új album tehát szép, partirock, érezhető popos utóízzel, amely viszont belefullad az önparódiába és abba, hogy a Jet nem képes vele frissességet, szellemességet kínálni, és előrelépni a fejlődésben. Ettől lenne az album bármely pillanatban vonzó hallgatnivaló. Az újrahasznosításban nincs semmi rossz. A rock n’ roll világa tulajdonképpen az emberiség egész korszaka óta így működik. Hogy egy-egy zenekarnak mennyi szellemességgel és saját felismerhetőséggel sikerül úgy becsomagolnia a „régit”, hogy egyszerre tűnjön újnak és felismerhetőnek, az a tény, ami elválasztja a jókat az átlagosaktól. A Shaka Rock ezúttal nem tud kikukucskálni az átlag szürkeségéből.
Felállás
Nic Cester – ének, ritmusgitár, zongora
Cameron Muncey – gitár, vokál
Mark Wilson – basszusgitár
Chris Cester – dob
Produkció
Jet & Chris „Frenchie” Smith
Számlista
1. K.I.A. (Killed In Action) (3:28)
2. Beat On Repeat (2:30)
3. She’s A Genius (2:58)
4. Black Hearts (On Fire) (3:13)
5. Seventeen (3:41)
6. La Di Da (2:53)
7. Goodbye Hollywood (4:12)
8. Walk (3:07)
9. Times Like This (3:19)
10. Let Me Out (3:11)
11. Start The Show (3:58)
12. She Holds A Grudge (4:17)
