Előadó: Vindictiv
Kiadó: Escape Music
Megjelenés: 2009
Játékidő: 78:18
Értékelés: 4.5/5
A Vindictiv svéd formáció. Ha a svédek progresszív metalra adják a fejüket, nem érdemes kekeckedni velük. A északról érkező számtalan banda közül a Vindictiv talán a legközelebb áll ahhoz, amit manapság határokon átívelő „szabad izomfitogtatásnak” nevezünk. Ha rögtön a szólózásnál kezdem a kritikát: Stefan Lindholm gitáros veszedelmesen közel jár Y.J.Malmsteenhez, a billentyűk pedig, amelyek a labdát egyáltalán nem hagyják adósan a gitárnak, a szólózásban egy tapodtat sem lépnek ki a klasszikus „Beethoven találkozik a 2000-es évekkel” iskolából. Mindezt számos szimfonikus futam gazdagítja, amelyek még a Royal Hunt-féle megoldásokat is megidézik. A billentyűk és a gitár egymást keresztező tűzokádása így magától értetődő, megszokott Vindictiv-építőelem.
De mint mindig, a skandináv megközelítés a progresszív metalban is tipikus. Bármennyi hangot lőnek is ki másodpercenként, a dallamos kompaktságról mindig gondoskodnak. Gyanítom, hogy ez a történet már most a Mind’s Eye-t juttatja az eszedbe. A Vindictiv mindenképp tetszeni fog a Mind’s Eye rajongóinak is, akik számára a skandináv prog metal a bonyolultabban megfejthető rejtvények közé tartozik. A billentyűk fontos, a fülnek rendkívül barátságos, „Kevin Moore-korszakos Dream Theater”-hangzást használnak, amely a produkcióban tisztán elkülönül a gitártól, így a Stratovarius-féle steril hangzás szindrómája szóba sem kerül.
A legfontosabb, hogy a zenekar képes olyan távolról szemlélni az egészet, hogy a kompaktságot a széttöredezettség elé helyezi. A dalok tehát kompakt motívumokra épülnek, amelyek kidolgozott, pompásan himnikus dallamokat hordoznak, olyanokat, amilyenekhez hasonló zenekaroknál, például a Circus Maximusnál vagyunk hozzászokva, azzal a különbséggel, hogy a Vindicitv sehol sem sodródik a dallamos hard rock vizeire. Az összes „könnyebb”, kompakt motívum szigorúan metalos vizeken mozog, mérgesen felhúzott riffalappal, amely nagy intenzitással tolja előre a lemezt az elejétől a végéig. Ezek a vezérmotívumok különösen a himnikus refrénekben fontosak, ahol a kiváló, kivételes énekesek, Goran Edman (ex-Malmsteen), Oliver Hartmann (szóló, a Symphony X énekese, Russell Allen karizmájával megáldott fickó) és Marcus Boals (ex-Malmsteen, Royal Hunt) a parancsoló erejű dallamokat tökéletesen ültethetik át a Vindictiv lemezen szereplő dalokba, teljes kihasználtsággal.
A produkció gyilkos! Ahol a riff az előtérbe kerül, ott a helyzetet tovább emeli, ahogy a háttér – amelyet a billentyűk drámai használata tölt ki – légköri szárnyakat ad neki. A hangszeres részekben egyszer csak rájössz, hogy nyugodtan átadhatod magad a szólóknak és élvezheted őket, mert tartalmuk kontrollált, soha nem szabadul ki a dallamos kompaktság gyeplőjéből. A refrének, amelyek sorra mind atmoszferikus csúcspontok, valami ünnepélyesen grandiózus, pozitivista fennköltségű előjelet hordoznak, a zenekar pedig szédítő hangulatváltásokat képes teremteni. Az első megrendítő pillanat például a címadó dalban van, ahol a sötét, keleties, tragikus és légkörében vészjósló versszakot a refrénben a dallam 100%-os fordulata váltja fel, és ebből valódi optimizmus fénye sugárzik át (a megteremtett hangulat). Különösen izgalmas és szédítő hangulatváltásokat, amelyek minden egyes meghallgatással egyre jobban a szívünkhöz nőnek, az album egyik legsötétebb dalában, a Martha’s Songban találunk, ahol Boals és Edman mesterien átélten adják egymásnak a sorokat.
A dalok hossza 6 és 8 perc között mozog, nem harcolnak egymással az elsőségért, így a „Ground Zero” esetében magadnak kell megtalálnod a kedvenceidet. A Vindictiv mindenesetre a zene nagymestere, akinek a motívumok sokszínűségén át való lebegés éppoly természetes, mint a levegővétel. Végig tátva marad majd a szád, miközben a „Ground Zero” progresszív metal extravaganciájában gyönyörködsz (a progresszíven tördelt ritmusok is minden lépten-nyomon magától értetődőek), emiatt nem kell aggódnod. Ugyanakkor ugyanezek a mesterek ügyelnek rá, hogy az egotrip ne csapjon át szólózási remegésbe, és ne tegye tönkre a motivikus kompaktsággal lefektetett jó munkát. Zoltan Csorsz sajnos nem Mike Portnoy, de szerencsére Lindholm és Larsson közel sem Petrucci és Rudess.
Régen volt már része a hallgatónak olyan progresszív metal albumban, amely egy lélegzetre ennyi komplex kombinatorikát kínál, egyúttal dallamosan kompakt kidolgozottsággal. Ez az aranykor feltámasztása, amikor a prog metal jóval népszerűbb műfaj volt, vagyis az ezredforduló tájékán, amikor az olyan zenekarok lemezei vették el a lélegzetünket, mint a Shadow Gallery, a Symphony X, az Angra, a Vanden Plas és így tovább… Ezért a „Ground Zero” ma annál értékesebb ékkő, amely dacol azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a prog metal jelenleg nincs a metalrajongó tömegek fókuszában. Teljesen felszabadítóan és könnyedén hat. Egy szóval: „Győzedelmes!”
Felállás
Goran Edman – ének
Oliver Hartmann – ének
Mark Boals – ének
Stefan Lindholm – gitár, billentyűk
Pontus Larsson – billentyűk
Nalle Pahlsson – basszusgitár
Zoltan Csorsz – dob
Produkció
Stefan Lindholm
Dallista
1. Modern World
2. Ground Zero
3. Reach Out
4. Golden Gate
5. Venom
6. Tweedledum & Tweedlede
7. I´m Back Home
8. Marthas Song
9. Overshoot Day
10. No Matter What
11. The Sacrifice
