Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Primal Fear
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 69.33
Pontszám: 4/5
A Primal Fear srácai szorgalmas, vállalkozó kedvű emberek. Gondosan építkeznek, és „kétéves ciklusokban” adják ki az új lemezeiket. Közben járják a koncerthelyszíneket, turnéznak velük. A változás persze kötelező, hogy ne unjanak rád az emberek és a környezet, de a változás pozitívan hathat magának a zenekarnak az evolúciójára is, vagyis az önkifejezés művészi növekedésére. Már a „New Religion” is jelezte, hogy a Primal Fear a változások korába lépett, amikor szerződést írtak alá az olasz Frontiers Records kiadóval, amely főleg a melodikus hard rock műfajából gondozza a zenekarokat.
Magnus Karlsson gitáros beszervezése, aki évek óta jól együttműködik a Frontiers Records-szal, nem hangzik olyan szokatlanul, mint elsőre gondolnád. A Primal Fear ugyanis azon kevés németországi heavy metal zenekar egyike, amely egyáltalán hajlandó kompromisszumokat kötni a zenei arculat terén, és kreatív energiát fektetni abba, hogy különböző adagnyi kísérletezést csempésszen a már jól kitaposott alapstílusába. Magnus Karlsson, aki Tom Naumannt váltotta, olyan tényező, aki – ha szabad kezet kapsz tőle a szerzésben – drasztikusan befolyásolhatja a dalok és az album összképét. Az írói stílusát ugyanis nem nehéz felismerni. A Primal Fear, amely hajthatatlan hitéről híres a saját metal prédikációjában, nemcsak azzal lep meg, hogy Naumann cipőjébe nem a bevált német gitáros, Alex Beyrodt (Silent Force) lépett, hanem azzal is, hogy kipróbáltak és felhasználtak egy jókora marék Karlsson-ötletet.
Ezért nem csak az fog meglepni, hogy a gitárriffelés hangzása kontrolláltabb lett, és elveszítette a régi Sinner-produkciókra jellemző nyers ízét, hanem az is, hogy egyre több billentyűs aranzsmán szerepel a dalokban (Black Rain, No Smoke Without Fire, 5.0/Torn). A billentyűk mindig is vonzották a Primal Feart, de a srácok eddig csak alig észrevehető nyomokban használták őket. Nagyobb arányt csak a „New Religion” albumon láthatunk. Mivel Karlsson a többi projektjével főleg a melodikus hard rock terepén mozog (Bob Catleyvel, Tony O’Horával, Russell Allennel és Jorn Landéval való együttműködések, Starberaker, Codex… hogy csak néhányat említsünk), logikus, hogy ebből valami átragadt a Primal Fear zenéjére is. Leginkább az lep meg, hogy Sinner, Scheppers, Wolter és Black, a német megingathatatlanság és rugalmatlanság képviselői, hajlandók voltak kompromisszumot kötni. Kevés a romboló sebességű dal az új lemezen. Ha csak a nyitó Riding The Eagle-t vesszük közelebbről szemügyre, még ez is alapvonalaiban melodikusan „helloweenes” (figyeld a riffek fölötti „picking”-et is), ami nem éppen Primal Fear-hagyomány. A melodikusság tehát nagyobb, mint valaha a Primal Fear pályáján. A dalok olykor hihetetlenül sikeresen ötvözik a hagyományos Primal Fear-mesterség alapvetéseit a Karlsson-jelenséggel. Az egyik legmerészebb kísérlet a Night After Night és az Under The Radar dalokban csapódik le. A „16.6” tehát nemcsak a Primal Fear pályafutásának legmelodikusabb, hanem a legkísérletezőbb albuma is. Vegyük például a Black Raint: keleties nyitómotívuma átfolyik Karlsson billentyűs vonalába, amelyet Scheppers a maga megszokott stílusában követ, majd a dal ragadozó refrénbe vág, amelyet a duplalábgép kopogása támaszt alá, és ez már inkább „primalfeares”. A „16.6” egésze alá van rendelve a hagyományos Fear-metal és Karlsson hozzájárulásának ennek az ütközésének. És ez nagyon sikeresen működik. A Killbound és az album messze legromboló The Exorcistje a dalok közül a leginkább hagyományosan primalfeares, ahol Scheppers is a versszakokban húzza a dallamívet, mindazok ízlése szerint, akik a tipikus „Karlsson előtti” korszak Primal Fear-jét szeretnék.
Az albumon három dal lóg ki a sorból. Az első a Soar, amely modernül metalos a riffben, ehhez az érzéshez pedig további minta járul a ritmikai gravírozásban, valamint a refrénben felcsendülő tömegkiáltások. Aztán a címadó dal. Ennek a refrénjébe enyhébb félhangos akcentus került, meglehetősen idegesítő és tolakodó refréndallammal. Ezt a dalt a zenekar szinte biztosan játszani fogja az új, a „16.6” albumot népszerűsítő turnén. A harmadik dal az album egyik legérdekesebb pillanata, egyben a záró tétele: a kiváló akusztikus Hands Of Time hihetetlenül ragadós refrénnel és rádiós játszhatósági potenciállal bír, a refrén előtti fő énekvonalakat pedig Sinner, Wolter, Karlsson és Scheppers osztják meg egymás közt. Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy a Primal Fear egyszer akusztikus aranzsmanokat fog játszani, szívből kinevettem volna ezt a tréfát. De mindenben működik. Ezt a Primal Fearben együtt dolgozó, edzett és tapasztalt zenészek kiváló hangszerelői vénájának köszönhetjük.
Be kell vallanom, hogy személy szerint nem kis meglepetéssel hallgattam az új albumot, amikor először forgattam. A saját merev, berögzült „Kérek egy új Nuclear Fire-t!” elvárásaimhoz képest kifejezetten csalódott is voltam. Mégis ez egy olyan Primal Fear-lemez, amely lassan belenő a szívedbe, és ha egyszer belenőtt, nincs az az ördög, aki ne győzne meg arról, hogy a zenekar pályafutásának egyik legérettebb albumáról van szó. Egyúttal sikeresen dacol a Primal Fear-sablon kiszámíthatóságával, és el is törli azt, éppen a Karlsson-ötletek felhasználása révén, amelyeket nagyon ízlésesen építettek be az új dalokba.
Mindeközben a Primal Fear megőrizte a saját felismerhetőségét és karizmáját. Sőt: fejlődésben egy lépést tettek előre a zenei víziójukban. Az új album korlátozott példányszámú digipak kiadása tartalmazza a Cry Havoc és a Scream dalokat, amelyek visszahozzák a „16.6”-ra a hagyományos érzést, és kiválóan működnek a többi anyaggal összhangban, ezért szívből ajánlom, hogy szerezd be az album különleges kiadását. A kísérletezés ezúttal mélyen megtérült a Primal Fearnek. Egyúttal ez egy rendkívüli érettséggel megáldott zenekar albuma, amely pont megfelelő adagokban használja az összetevőket. A „16.6” olyan lemez, amely meg fog lepni, mert elsőre nem fog a bőröd alá mászni, hanem időbeli csúszással kezd majd jutalmazni. A „16.6.” a Primal Fear pályafutásának legszínesebb és legváltozatosabb albuma.
Felállás
Ralf Scheppers – ének
Henny Wolter – gitár
Magnus Karlsson – gitár, billentyűk
Mat Sinner – basszusgitár
Randy Black – dob
Produkció
Mat Sinner
Számlista
1. Before The Devil Knows You’re Dead
2. Riding The Eagle
3. Six Times Dead (16.6)
4. Black Rain
5. Under The Radar
6. 5.0/Torn
7. Soar
8. Killbound
9. No Smoke Without Fire
10. Night After Night
11. Smith And Wesson
12. Exorcist, The
13. Hands Of Time
14. Cry Havoc*
15. Scream*
*…bónuszdalok az európai piacra szánt kiadáson
