Előadó: Dandelion Children
Kiadó: Saját kiadás
Megjelenés: 2009
Játékidő: http://www.dandelion-children.com/
Értékelés: 4/5
Dandelion Children, pitypanggyermekek, trió! Garázstrió. Dobsz bele egy kis bluest, egy kis punkot, a régi rock klasszikus iskoláját, sőt némi post brit pop dallamosságot is (Halló, Kaiser Chiefs?), egyszóval mit mondjon erre az ember? Érdekes egyveleg, amelyből függetlenség, közvetlenség árad, energiában nagyon hiteles, és ami a lényeg: úgy odavág, ahogy csak lehet, és tényleg igaz. Nem kell hozzá Einstein. A nyitó Alliance Pleasure rögtön mindent elárul nektek.
Az album úgy szól, mintha a zenekar egyik próbáját vették volna fel. A nyers hangzás és az élő érzet az egész lemezen biztosan fontos tényező, amely segít, hogy a zenekar prédikációjának, vagyis a daloknak a lényege elérje a kívánt és áhított hatást. Jure énekhangja egyértelműen az első, ami elvonja a hallgató figyelmét. Az ének rezgő, rekedten megrepedt, bolondos pszichedelikus beütéssel, a cockney akcentus már csak hiányzik, hogy teljes legyen a kép. De szerencsére nincs ott, és az angolban való száguldás egy szlovéntől ehhez képest rendkívül sikeres. Amerikai angol. Jure ügyesen öltözik át dalról dalra, és punkos kába lendületével sikeresen megeleveníti azokat az érzelmi állapotokat, amelyek az egyes dalok, főleg a versszakok fejlődésére jellemzőek.
A zenekar annyira spontán és hiteles, hogy az már majdnem túlzás. Mivel ugyanis a lehető legtermészetesebbnek és legőszintébbnek akar hatni, néhány dal „félkésznek” tűnik. Vagyis, leegyszerűsítve, elég sok dal igen érdekes szerkezetet hordoz, a trió mégis lezárja őket már a második perc közepén, de legfeljebb a harmadikban. Például a 3x Dead Funky Man kitűnően felépített szerzemény – mindene megvan (szuper motívumkapcsolás, kontrasztos kiegészítés), a zenekar mégis jó két perc után befejezi, ami hihetetlen kár.
Mivel az albumon egész 14 dal van, amelyek energiájukban nem sokban térnek el egymástól, kár, hogy a zenekar nem csiszolt meg némelyiket egy kicsit kerekebbre, befejezettebbre, és nem nyújtotta meg őket egy-másfél perccel, hogy aztán 10-12 „élesen” felöltöztetett dalt kapjon, amelyek még magabiztosabban állnak egymás mellett a maguk tömör kompaktságában! Persze ez csak az ifjonti naivitás, a megzabolázatlan bizonyítási vágy jele, és annak, hogy a Dandelion Children fiatal zenekar, amely még edződik és érik a tapasztalatszerzés és a személyes fejlődés útján. És ez jó, mert természetes úton történik, ezért érdekes lesz a jövőben figyelni a zenekar művészi fejlődését. Albumról albumra.
A „Stole My Bike” elsőlemezként sikeres bemutatkozás a zenekar számára. A zenészhármas látszólag jól megérti egymást, és az energetikai kötelékek köztük a kölcsönös kiegészítés irányában működnek. Ez a Dandelion Children esetében nagyon fontos, hiszen az első lemez garázsos szókimondása és rockos közvetlensége alapján arra lehet következtetni, hogy ez egy olyan zenekar, amely igazi értékét csak a színpadon mutatja meg. A trió és a „Stole My Bike” című album tehát semmiféle stúdiókozmetikázást nem visel el. További plusz, amit érezni lehet, hogy a zenekar nyilvánvalóan mindent az első „take-kel” vett fel. Utólagos rájátszás gyakorlatilag nincs, vagy nagyon kevés, szinte észrevehetetlen. Gyakran megmaradt az „óvatlan” húrkaparászás (riffek közben) nyikorgása, amelyet a hangszedők közvetítenek, időnként pedig a háttérben a erősítők zúgását is el lehet csípni (No Land).
Néhány ötlet kiválóan van kihasználva az albumon. A Dare Station enyhén pszichedelikus kibontakozása, amely bevezetőként oldja az In The Go korábbi dühödt természetét, mielőtt átcsapna a rockos dübörgés zúdulásába, a fiatal és ígéretes trió összes szerzői tehetségét megmutatja. A Middle Finger pedig arra figyelmeztet, hogy a zenekarnak még a power blues régi iskolás rockos mesterségének egyes indításait is sikerül átömlesztenie, garázsba csomagolva – ebben talán segített nekik a Radio Moscow-val két évvel ezelőtt Ljubljanában megélt közös koncert, és így új kilátás nyílt számukra a rock birodalmára. Aztán itt van egy olyan dal, mint a Baby Blues, ahol a zenekar meglepően ügyesen ötvözi a punkos lökést a bevezetőben a későbbi akusztikus pszichedéliával, ráadásul gitárszólót is elsüt (rövid, de a bluesos beütés jelzi, hogy a zenekar jól ismeri a dallam fogalmát). A zenekar az egészet az albumon az önparodisztikus szatíra kicsattanó hangjával adagolja, amelyet a záró heccdal, a So We’ll Sing koronáz meg, rejtett szájharmonika-kísérettel.
Ami a legjobban lenyűgöz ezen az albumon, az pont az, ami a gurmékat és a hangzáshajhászokat sorra elriasztja. Ez egy olyan album, amelyen minden megengedett, ami a féktelen, lázadó rock-arrogancia abszolút kidomborítását szolgálhatja, ahogy azt a „Stole My Bike” energiája ismeri. Szóval mindnyájatoknak, „elkényeztetett csemeték”, akik a tévé előtt rohadtok, és a „Kmetije” utolsó részén önkielégítetek: itt az üzenet, hogy a „Stole My Bike” könnyedén kitisztítja a ti megbecstelenített hallójáratotokat, rendbe teszi a fontos agyi központokat, és így az öngyógyulás helyes útjára terel! Ha pedig ez nem megy, akkor nincs rajtatok segítség, ami végeredményben semmi kárt nem jelent nektek.
A Dandelion Children érdekes különc a szlovén rockszíntéren. Sikeresen ötvözik a punkos zúgás elemeit a régi iskolás rockos indíttatások power blues felhangjaival, ami a féktelen rockenergia szélesebb rajongótáborát is meglepheti. A Jet multiplatinalemezes bemutatkozását ismerőktől a The International Noise Conspiracy függetleneiig, a garázsblues-os Radio Moscowig, egészen azokig, akik a Grand Funk Railroad-féle primitív rockhuligánokon nőttek fel. Hallgassátok meg a „Stole My Bike”-ot. A naivitás szép, mert őszinte. A zenekar tanul, fejlődik, és ez természetes úton történik. A Moonlee Records vagy az FV Music-féle független kiadóknak a Dandelion Children nagyon érdekes lehetne. És Katja lánynak nagyon tehetséges dobos!
Felállás
Jure – ének, basszusgitár
Anže – gitár
Katja – dob
Produkció
Dandelion Children
Dalok listája
1. Alliance Please
2. Sell the Can
3. 3h After… or Not
4. Prom
5. British Knightts
5. Garden Throne
6. 3x Dead Funky Man
7. In the Go
8. Dare Station
9. Middle Finger
10. No Land
11. Reform (SSD)
12. Baby Blues
13. Distorted
14. So We’ll Sing
