Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés dátuma: 2009. június 23.
Producer: Mike Portnoy & John Petrucci
Az album hossza: 75.22 perc
Műfaj: progresszív metal
Amikor az ember az új évezredben először pörget be egy új Dream Theater-lemezt a CD-lejátszójában, két kérdés kavarog a fejében. Az első így szól: „Találok majd rajta valami hallgathatót?”, a második pedig így: „Lehet-e még egyáltalán másmilyen a »Six Degrees Of Inner Turbulence« után?”
Sajnos mindkét kérdés abból a szkepszisből fakad, ami manapság az új Dream Theater-kiadványok magától értetődő útitársa. Tisztázzuk először: a Dream Theater továbbra is, mindvégig elsőrangú koncertattrakció, és minden befektetés az élő fellépéseiket dokumentáló DVD-kbe és CD-kbe bűnösen jó üzlet. A zenekar igazi súlyát azonban persze csak a stúdiólemezek adják meg. Színpadon mindent szabad, stúdióban nem. Ki kell hámoznod önmagad lényegét, ki kell emelned az egyedi kreativitásodat. Ez pedig nem mindig könnyű feladat.
A „Scenes From A Memory: Metropolis pt II” (1999) a zenekar hattyúdala volt, és az is marad. Az „Octavarium” (2005) mutatott néhány jelét a kellemes meglepetésnek. A „Systematic Chaos” megint kreatív visszaesés volt, a „Black Clouds And Silver Linings” pedig? Nagy vonalakban újabb langyos lötty, mérföldekre az ihletett napoktól, ami csak megerősíti a zenekar kreatív kimerültségét. Ők ma már csak azzal foglalkoznak, mi mindent tudnak lejátszani, milyen gyorsan és hányféleképpen. Az Iron Maiden- és Metallica-lemezektől a Pink Floydig és a Genesisig. Javíthatatlanul lélektelen bizonygatása az iskolapadban szerzett tudásnak, amit szteroidokkal felpumpált, sebességre menő szólómenetek fújnak fel, és amelyekkel egy nagy problémát próbálnak elrejteni.
A Dream Theater ugyanis sosem a csapatmunkájáról volt híres. Nem a felállás stabilitása értelmében, hanem úgy, hogy mindig egyénekként híresültek el. Emiatt nem nehéz arra a véleményre jutni, hogy tulajdonképpen mesterségesen összerakott zenekarról van szó, ami persze nem igaz. Öt egótripp, kevés odafigyeléssel egymásra. Ezért hosszúak, kuszák a számaik. Gyakran túl hosszúak, túl sok motívummal, főleg pedig jóval túl sok szólózással. A végére ezek a dalok még egymáshoz is hasonlóvá válnak, pedig különbözőek. Talán a tagok közti gyenge kohéziós kötelékek miatt nem képes a Dream Theater magából kisajtolni nagyobb kompaktságot, motívumokban és dallamokban lezárt egészet és kreatív tisztaságot.
Az alig 15 perces A Nightmare to Remember az első felében ígéretes, erősen atmoszférikus szám, ami a hallgató alapból magas elvárásai mellett az új Dream Theater-kiadványtól valóban sok reményt ébreszt. A hangulat, amit a zenekar a riffek és billentyűk kiváló hangfalából teremt, Portnoy mozdonyának megszokott dupla lábdobjával megtámogatva, szinte már kihívóan black metalos. Aztán beszáll LaBrie az énekével. A szám tipikus Dream Theater. Motívumokban széttöredezett, de hét és fél percig minden merészen és tetszetősen összefonódik. Számtalan hangulat dinamikus hullámzása. Minden oké. Jön a nyolcadik perc szerencsétlen 36. másodperce, és Petrucci meg Rudess a szédületes szólós önkielégítésével szétveri mindazt, amit a srácok addig felépítettek. Nem hallottuk ezt már egyszer-kétszer többször is, mint kellene? Szó szerint idegesítő szólózás, ami úgy őrli az agyadat, mint egy kávédaráló, összeegyeztethetetlen, átéletlen. A két perc kínzást végre ismét dallamos kivezetés követi, utána kompakt riff és még brutális growl is, ami a záró részben tetszetősebb, mint bármelyik szóló. Szóval az első szám két perccel rövidebb is lehetne, a Dream Theater „szőrszálhasogatása” pedig így is megőrizné az értelmét.
Az A Rite To Passage olyasmi, amit a Dream Theater a „Train of Thought” (2003) óta kínál. Nyers riff keleties fordulattal és dallamilag sikeresen kifaragott refrén. Persze a második fele megint tele van „szólizmusokkal”, és a végén ugyanaz az érzés marad, mint a nyitószám hallgatásakor. A Whiter a legrövidebb szám, kislemeznek kész, de ezt is hallottuk már a Forsaken vagy a Through Her Eyes című számban, a fenomenális Surroundedről nem is beszélve. A The Shattered Fortress kísérlet egy olyan szám megalkotására, ami a Metropolis klasszikushoz lenne hasonló, közhelyes nyitó és záró „édesítéssel”, ahol már előre dúdolhatod a dallamot. Megint ott tartunk, hogy a zenekar a régi termékeit próbálja újrahasznosítani. Túl nyilvánvaló. A The Best Of Times megint hoz valamivel több izgalmat. Csavaros szám, folyékony motívum, Petruccinak sikerül egy érdekes, keleties-Maidenes alapozású felvezetést letennie, ami jól illeszkedik a szám „Train of Thought”-os energiájába. Az album legkeményebb száma, benne a Dream Theater veszélyes (thrash!) metálzenészek. Ha eltekintünk Rudess refrénbeli billentyűs kitsch-étől, potenciállal bíró szám. Amikor a hetedik perc előtt kicsivel Rudess szólózásba menekül, az ember csak egyet kíván: „Rudess azonnal hagyja el a Dream Theatert!” Petrucci szólózása a szám utolsó részében teljesen elég, sőt hallgatható is! A zenekar főleg a záró részben húzza ki ügyesen a számot, mert a dinamika ezen a szakaszon Portnoy mozdonyának progresszíven törő ritmusai nyomán nő, és ez a mozdony vonszolja ki innen a dalt.
A valamivel több mint… nem: a valamivel 20 percnél rövidebb The Count Of Tuscany a hosszával továbbra is a progmetal-megszállottakat veszi meg. Érdekes a tizenkettedik perc, mert nehéz nem észrevenni Petrucci megközelítésének hasonlóságát Steve Howe „steel pedal” trükkjével, amelyet még 1974-ben használt a Yes „Relayer” albumán, a Gates Of Delirium című számban a Soon című rész előtt. Heh, megint a hivatkozásoknál tartunk. Az utolsó szám önmagában jó szám, mínuszok nélkül. Még hallgatható is. Sőt több annál. A kompaktság még a töredezettségen is úrrá lesz, a jó 19 perc ellenére, amennyit a szám kitesz. Zárásként elmondhatom, hogy éppen ez a szám menti ki az albumot az átlagból, emeli a zűrzavar fölé, ami a sokatmondó című „Systematic Chaos” (2007) albumon uralkodott. És ami a legfontosabb: a Dream Theater ezt a számot nem verte szét szólókkal. Mondhatnánk, bizonyos mértékig ez a 2009-es Change Of Seasons.
A „Black Clouds And Silver Linings” tartalmilag a „Systematic Chaos” egy kicsit kompaktabb lezártsággal és a megszokott „Train of Thought”-os metálcsörgéssel, amihez azóta már hozzászoktunk. Az új album semmiben sem különleges. Nem is attraktív, és ebből a szempontból inkább lépés lefelé a zenekarnak, mint felfelé. Tetőtől talpig Dream Theater, de túl sok benne az önújrahasznosítás, amit a srácok nem tudnak elfedni, hiszen a zenekarban rég nem fújt semmilyen konkrét szél, ami kreatív ihletet hozott volna. Főleg továbbra is erősen kilógnak egyes ráerőltetett szólók, különösen Jordan Rudess billentyűs idegesítően magas, szinte flipperes vagy SuperNintendo-hangzása, ami újabb alibit ad arra, hogy még jobban hiányoljuk Derek Sheriniant és még inkább Kevin Moore-t. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az album legalább 20 perccel rövidebb lehetett volna, és ezzel jóval tetszetősebb lett volna. Szóval. Jó album. Kiugró pillanatok nélkül. A zenekar rajongóinak megvan. Mi többiek továbbra is teljesen beérjük a zenekar 1999-ig terjedő életművével.
szerző: Aleš Podbrežnik
értékelés: 7.0 / 10
Számlista:
1. A Nightmare to Remember (16:10)
2. A Rite of Passage (8:35)
3. Wither (5:25)
4. The Shattered Fortress (12:49)
5. The Best of Times (13:07)
6. The Count of Tuscany (19:16)
Felállás:
James LaBrie – ének
John Petrucci – gitár
Jordan Rudess – billentyűk
John Myung – basszusgitár
Mike Portnoy – dob
VENDÉGMUZSIKUS:
Jerry Goodman – hegedű (5. szám)
