Előadó: Dream Theater
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 75:22
Értékelés: 3/5
Amikor az új évezredben az ember először teszi be a CD-lejátszóba a legújabb Dream Theater-lemezt, mindössze két kérdés jár a fejében. Az első így szól: „Találok majd rajta valamit, ami meghallgatható?”, a második pedig így: „Lehet egyáltalán bármi másképp a »Six Degrees Of Inner Turbulence« után?”
Sajnos mindkét kérdés abból a szkepszisből fakad, amely manapság magától értetődő útitársa a Dream Theater új kiadványainak. Tisztázzuk először is, hogy a Dream Theater továbbra is, mindvégig és ma is első osztályú koncertattrakció, és minden befektetés az élő fellépéseiket dokumentáló DVD-kbe és CD-kbe bűnösen jó vétel. A zenekar igazi súlyát azonban természetesen csak a stúdiómunkák adják meg. Koncerten minden belefér, stúdióban viszont nem. Ki kell hámoznod önmagad lényegét, meg kell mutatnod az egyedi kreativitásodat. Ez pedig nem mindig könnyű feladat.
A „Scenes From A Memory: Metropolis pt II” (1999) a zenekar hattyúdala volt, és az is maradt. Az „Octavarium” (2005) mutatott néhány jelét a kellemes meglepetésnek. A „Systematic Chaos” megint kreatív zuhanás, a „Black Clouds And Silver Linings” pedig? Nagy vonalakban újabb langyos leves, mérföldekre az ihletett napoktól, és csak megerősíti a zenekar kreatív kimerültségét. Ők ma már csak azzal foglalkoznak, mi mindent tudnak lejátszani, milyen gyorsan és hányféleképpen. Az Iron Maiden- és Metallica-lemezektől a Pink Floydig és a Genesisig. Javíthatatlanul lélektelen, iskolában szerzett tudásuk bizonygatása ez, amit szteroidokkal felturbózott, sebességre menő szólófutamok tüzelnek, hogy eltakarjanak egy nagy problémát.
A Dream Theater ugyanis sosem a csapat összetartásáról volt híres. Nem a felállás stabilitására gondolok. Mindig egyéniségekként váltak ismertté. Ebből nem nehéz arra a véleményre jutni, hogy tulajdonképpen mesterségesen összeállított zenekarról van szó, ami persze nem igaz. Öt egótripp, kevés odafigyeléssel egymásra. Ezért hosszúak, szerteágazóak a dalok. Gyakran túl hosszúak, túl sok motívummal, főleg pedig jóval túl sok szólózással. A végén ezek a dalok még egymáshoz is hasonlóvá válnak, pedig különbözőek. Talán a tagok közti gyenge kohéziós kötelékek miatt nem képes a Dream Theater nagyobb kompaktságot, motivikus-melodikus kidolgozottságot és kreatív tisztaságot kihozni magából.
A közel 15 perces A Nightmare to Remember az első részében ígéretes, erősen atmoszférikus dal, amely valóban sok reményt ébreszt, tekintettel a hallgató megszokottan magas elvárásaira és igényeire egy új Dream Theater-kiadvánnyal szemben. A légkör, amelyet a zenekar a riffek és a billentyűk kivételes hangfalával teremt, megtámogatva Portnoy-mozdonyának szokásos dupla lábdobjával, szinte már kihívóan black metalos. Aztán beszáll LaBrie az énekkel. A dal tipikus Dream Theater. Motivikusan széttöredezett, de hét és fél percig minden merészen és élvezetesen fonódik egybe. A hangulatok dinamikus sodrása. Minden rendben. Jön a nyolcadik perc szerencsétlen 36. másodperce, és Petrucci meg Rudess szédületes szólós önkielégítésével romba dönt mindent, amit a srácok addig felépítettek. Hát ezt nem hallottuk már többször is, mint kellett volna? Szó szerint undorító szólózás, ami úgy őrli az agyadat, mint egy kávédaráló, összeegyeztethetetlen, átélhetetlen. A két perc kínzást végre ismét egy dallamos kivezetés váltja, utána pedig tömör riff és még brutális growl is jön, ami a záró részben kellemesebb, mint bármelyik szóló. Az első szám tehát lehetne két perccel rövidebb, a Dream Theater „szőrszálhasogatása” pedig így is megőrizné az értelmét.
Az A Rite To Passage olyasmi, amit a Dream Theater a „Train of Thought” (2003) óta kínál. Nyers riff keleties fordulattal és dallamosan sikeresen megfaragott refrén. Persze a második fele megint tele van „szólizmusokkal”, és a végére ugyanaz az érzés marad, mint a nyitódal hallgatásakor. A Whiter a legrövidebb dal, kislemeznek előkészítve, de ezt is hallottuk már, a Forsaken vagy a Through Her Eyes alapján, a kiváló Surroundedről nem is beszélve. A The Shattered Fortress kísérlet egy olyan dal megalkotására, amely a Metropolis klasszikusához hasonlítana, közhelyes nyitó és záró édesítővel, amelyben előre együtt énekelheted a dallamot. Megint ott tartunk, hogy a zenekar a saját korábbi munkáit próbálja újrahasznosítani. Túl egyértelműen. A The Best Of Times ismét valamivel érdekesebb. Csavaros dal, áradó motívum, Petrucci pedig egy érdekes, keleties-maidenes felépítésű intrót tud letenni, amely jól illeszkedik a dal „Train of Thought”-os energiájába. Az album legkeményebb dala, a Dream Theater itt veszélyes (thrash!) metalosokká válik. Ha eltekintünk Rudess kínos billentyűs kicsiségétől a refrénben, ez egy potenciállal bíró szám. Amikor a hetedik perc előtt kicsivel Rudess megszökik a szólói közé, az ember csak egyet kíván: „Rudess azonnal hagyja ott a Dream Theatert!” Petrucci szólózása a dal utolsó részében teljesen elég, sőt, még hallgatható is! A zenekar főleg ügyesen húzza ki a számot a záró szakaszban, mert a dinamika ezen a részen a progresszíven töredező ritmusok segítségével nő, amelyekkel Portnoy mozdonya kihúzza a dalt.
A közel 20 perces The Count Of Tuscany a hosszával továbbra is a prog metal megszállottakat vásárolja meg. Az album tizenkettedik perce érdekes, mert nehéz nem észrevenni Petrucci megközelítésének hasonlóságát Steve Howe „steel pedal” trükkjéhez, amelyet a Yes „Relayer” albumán, még 1974-ben használt a Gates Of Delirium című számban, a Soon nevű rész előtt. Heh, megint a hivatkozásoknál tartunk. Az utolsó dal önmagában jó dal, mínuszok nélkül. Sőt, hallgatható. És még több is annál. A kompaktság itt még a töredezettségen is uralkodik, a dal jó 19 percének ellenére. Elmondhatom, hogy éppen ez a szám menti ki az albumot az átlagból, emeli a „Systematic Chaos” (2007) sokatmondó című albumon uralkodó zűrzavar fölé. És ami a legfontosabb: a Dream Theater ezt a dalt nem rombolta szét szólókkal. Bizonyos mértékig akár azt is mondhatnánk, hogy ez a Change Of Seasons 2009-re.
A „Black Clouds And Silver Linings” tartalmilag a „Systematic Chaos”, valamivel nagyobb kompakt kidolgozottsággal és a már megszokott „Train of Thought”-os fémes csörgéssel, amihez eddigre hozzászoktunk. Az új album semmiben sem különleges. Nem is vonzó, és ebből a szempontból inkább lépés lefelé a zenekarnak, mint felfelé. Tetőtől talpig Dream Theater, de túl sok önismétléssel, amit a srácok nem tudnak elfedni, hiszen a zenekarban régen nem fújt már semmilyen komolyabb szellő, amely kreatív ihletet hozna. Különösen az erőszakosan ránk tukmált szólók ordítanak még mindig, főleg Jordan Rudess billentyűs kellemetlenül magas, szinte flipperautomatás vagy SuperNintendo-s hangzása, ami újabb alibit ad arra, hogy még jobban hiányoljuk Derek Sherinian-t, és még inkább Kevin Moore-t. Ez egyben azt is jelenti, hogy az album legalább 20 perccel rövidebb lehetett volna, és ezzel jóval élvezhetőbbé válhatott volna. Szóval. Jó album. Kiemelkedő pillanatok nélkül. A zenekar rajongói beszerzik. Mi, többiek, teljesen beérjük a zenekar 1999-ig terjedő életművével.
Felállás
James LaBrie – ének
John Petrucci – gitár
Jordan Rudess – billentyűs hangszerek
John Myung – basszusgitár
Mike Portnoy – dob
VENDÉGZENÉSZ:
Jerry Goodman – hegedű (5. szám)
Produkció
Mike Portnoy & John Petrucci
Számlista
1. A Nightmare to Remember (16:10)
2. A Rite of Passage (8:35)
3. Wither (5:25)
4. The Shattered Fortress (12:49)
5. The Best of Times (13:07)
6. The Count of Tuscany (19:16)
