Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Praying Mantis
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 51.02
Pontszám: 4.5/5
A Praying Mantis kezdetei még az 1980-ban kirobbant N.W.O.B.H.M.-hullám előttre nyúlnak vissza. Ennek ellenére sok elemző egy kalap alá veszi őket olyan bandákkal, mint a Saxon, az Iron Maiden, a Tygers Of Pan Tang vagy a Diamond Head, ami nagyon félrevezető lehet. Ebben talán leginkább éppen a Metal For Muthas válogatás a ludas ugyanabból a messzi évből, amely az előadók listáján a Praying Mantis mellett a tipikus N.W.O.B.H.M.-képviselőket is felvonultatja. Ami a Praying Mantist mindig is távol tartotta ettől a társaságtól, az a klasszikus hard rockos érzés, a tiszta dallam tökéletes kiaknázására való odafigyelés a himnikus refrénekben; a Praying Mantis zenéjében ugyanis nem érezni azt az igazi, gonoszkásan sötét hangulatot, amely a tisztavérű heavy metalra jellemző. Az Iron Maidennel viszont például már az is összeköti őket, hogy három egykori Iron Maiden-tag (Paul Di’Anno, Dennis Straton, Clive Burr) is megfordult pályafutása egy közbeeső állomásán a Praying Mantis soraiban. Vagyis a zenét kifejezőeszköznek tekintő felfogás a két zenekar között – a műfaji-energetikai szakadék és a kereskedelmi sikerek közti különbség ellenére – mégsem áll olyan távol egymástól.
2009-ben is együtt tartja a Praying Mantist a Troy fivérpár: Tino (gitár) és Chris (basszusgitár). A stílus az új lemezzel is változatlan, és ami a Praying Mantist illeti, szigorúan felismerhető. A Praying Mantis továbbra is valamiféle elveszett láncszem: túl puha a heavy metalhoz, és túl kemény az AOR-hoz. Az alapdallamok és a jellegzetesen melankolikus alaphangulat alapján mégsem nehéz felismerni, hogy a Brit-szigetekről származó zenekarról van szó. A banda gitárokon hármas harmóniákat épít be, előtérbe tolja a gitárriffet, ugyanakkor a hangzást erősen a többszólamú vokális harmóniák csiszolására alapozza, ezért a dalok atmoszferikus csúcspontjai szabályszerűen dallamosan fülbemászó refrénekbe kerülnek, amelyek gyorsan összebarátkoznak a „felszínes” füllel is. A központi szerepet a zenekar hard rockos énekének engedi át, amely világos, kristálytiszta, és elsősorban a dallam maximális kiaknázásának és kibontakozásának van alárendelve. Ha ehhez hozzávesszük a hangulat erősítését a billentyűk egyszerű, de fontos trükkjeivel, az is a hangzás és a stílus puhítása mellett szól, a Praying Mantis mindezek ellenére a brit melodikus rock szigorúan felismerhető, egyedi jelensége marad.
Az új albumon is vannak pillanatok, például a Touch The Rainbow, amelyek nagyon tetszenének az Iron Maiden főnökének, Steve Harrisnek. Ellensúlyként az album vége felé viszont ott a Highway, ahol a Praying Mantis már annyira elkanyarodik a klasszikus AOR vizekre, hogy a Journey makulátlan pátoszának felemlegetése sem helytelen. Ez mondjuk két, feltételesen „végletnek” nevezhető pontja az albumnak. A Praying Mantis igazsága pedig a „Sanctuary”-n is valahol középen rejlik. Legkönnyebben egyszerűen „dallamos Praying Mantis hard rocknak” hívhatjuk.
A zenekar tehát a „Sanctuary”-vel is egyenesen tartja a gerincét. Ez azt jelenti, hogy az új anyagot a saját zenei kifejezésmódjának védjegyeire építve ápolja és fejleszti, vagyis bölcsen megmaradt azon a terepen, azokon a vizeken, ahol a legjobban érzi magát. Egyszerűen szólva: hű marad a saját hagyományához. Az új énekes és új tag, Mike Freeland az egyetlen említésre méltó újdonság a „Sanctuary”-n. A hangja kiválóan beleül a Praying Mantis szellemébe és karakterébe. Megvan benne minden alapvető tulajdonság, ami ahhoz kell, hogy a Praying Mantis energiája makulátlan maradjon, a korábbi életmű albumain éppúgy, mint a jelenben. Ebből a szempontból a zenekar a szög fejére talált. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ő a lehető legjobb énekes a Praying Mantis mellé. Ha eszünkbe jut Tony O’Hora (The Sweet), aki a vokális akrobatikában még egy kicsivel „rugalmasabb” hangterjedelmű, vagy a Stratus-korszakban sokkal karizmatikusabb, mai Uriah Heep-énekes, Bernie Shaw, akkor látszik, hogy Freeland énekesi poszton való megjelenése után is bőven marad mozgástér a Praying Mantisnál. Vagyis Freelandnek egy hangyányival több kifejezőerő-karizma és a saját hangszíne jobb felismerhetősége hiányzik. Egyébként Freeland éneklése technikai értelemben kiváló, és a Praying Mantis esetében teljesen elegendő ahhoz, hogy kibontakozzon az a egyedi hangulat, amely a zenekarhoz tartozik.
A zenekar évekig dacolt a sorssal, sok nehéz időt átvészelt, és harminc évnyi kitartás után is igazságtalanul a látóhatáron maradt, mégis megőrzi a „Sanctuary”-n is azt, amit minden zenei gurmé a legjobban keres. Továbbra is a saját, egyedi történetét kínálja, ezzel együtt pedig kifejezésbeli frissességet. A dalok egyenrangúak, nincsenek kiugró csúcsok, de egyetlen olyan szám sincs, amelyet a lemez kötelező kitöltőjének és a hallgató idejét rabló darabnak nevezhetnénk. Előttünk áll tehát 11 új, maximálisan kicsiszolt Praying Mantis-dal, amely dinamikus és igen gördülékeny események sorát kínálja, messze a legmeggyőzőbben a zenekar eddigi életművének kedvelőinek, de mindazoknak is, akik dallamosan hibátlan tömörséget keresnek a hard rock zenén keresztül. A „Sanctuary” új, kiváló album, amely megtartja a zenekar magasra állított színvonalát, amelyet elődei, a „Forever In Time” (1998), a „Nowhere To Hide” (2000) és a „The Journey Goes On” (2003) jelöltek ki, és továbbra is makulátlan. A „Sanctuary” favoritjai ezúttal szigorúan a ti választásotok, kedves zenebarátok.
Felállás
Mike Freeland – ének
Tino Troy – gitár, vokál, billentyűk
Andy Burgess – gitár, vokál, billentyűk
Chris Troy – basszusgitár, vokál, billentyűk
Benjy Reid – dob, ütőhangszerek
Producer
Andrew Riley
Dallista
01. In Time (5:43)
02. Restless Heart (5:10)
03. Tears In The Rain (5:09)
04. So High (4:45)
05. Turn The Tide/Lonely Way Home (5:35)
06. Touch The Rainbow (4:08)
07. Threshold Of A Dream (4:15)
08. Playing God (5:39)
09. Highway (4:58)
10. Sanctuary (6:24)
