Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Asia
Kiadó: Geffen Records
Megjelenés: 1985
Játékidő: 44:47
Értékelés: 3/5
Az „Astra” az Asia nevű AOR-szupergrup harmadik albuma, egyben az utolsó kísérlet arra, hogy visszataláljanak az 1982-es kultikus debütalbum által elért régi dicsőség csúcsaira. A rádiók meghódítása teljesen füstbe ment, hiszen az Asia ekkorra már csak sápadt árnyéka volt annak a híres, progresszív rockos nagyágyúkból összeálló bandának, amely játszi könnyedséggel töltötte meg a stadionokat, és egymás után ontotta a slágereket. Az „Astra” jól mutatja be a hajdan magasan szárnyaló zenekart művészi hanyatlásában, csak elvétve felvillantva, mire volt képes eredeti felállásában.
Az alkotói lejtmenet leginkább Steve Howe gitárvirtuóz távozásával indult el, aki a énekes-basszusgitáros John Wettonnal való rendkívül rossz viszonya miatt köszönt el. Távozása után a szupergrup jelző már csak félig állta meg a helyét. Howe helyét ugyanis a kevéssé ismert Mandy Meyer vette át, a svájci hard rock banda, a Krokus egykori gitárosa. A zenekarban egy évnél tovább sem maradó hard rockos Meyer a jazzes Howe-tól merőben eltérő játékstílust hozott magával, ami Wetton akkori szerzői elképzeléseinek tökéletesen megfelelt. Az egyes dalok keményebb, kompaktabb szerkezete viszont egyáltalán nem tetszett Wetton „legjobb barátjának”, Howe-nak, így a Geffen kiadó győzködése ellenére is elutasított minden közreműködést az albumon.
Meyernek köszönhetően az Asia addig soha nem hallott ütőserővel szólt, ami egybevágott Wetton tervével, hogy a hair metal közönségéből is megszólítson valakiket. Ebben azonban a kocsmáros nélkül csinálta a számítást: az „Astra” rendkívül langyos fogadtatásra talált, és sok tekintetben hozzájárult a zenekar 1990-es (ideiglenes) feloszlásához. Az album dalainak többségét Wetton és a billentyűs Geoff Downes írta, ezzel lerakva egy hosszú és sikeres szerzői páros alapjait. Kettejük és Palmer szerzői és hangszeres hírnevét tekintve sokkal jobban is szerepelhettek volna a végeredménynél, ami a megszokott színvonalukhoz képest meglehetősen átlagos lett, de megfelelő ihlet és motiváció híján nehéz lett volna ennél jobbat összehozni. Ritka üdvözlendő változás volt, hogy az „Astra” szövegei érezhetően kevésbé szóltak mindenféle szerelmi kalandokról.
Az „Astra” persze tartogat néhány ragyogó pillanatot, amelyek jelzik, hogy az Asia még mindig képes volt minőségi dallamos rockot írni, még ha inkább hard rockos, mint prog rockos ízekkel is. Az album első fele érezhetően jobb a folytatásnál, ahol néha úgy tűnik, mintha hirtelen kifogyott volna a benzin. A lemez azon kevés dala közül, amelyek ma is megérdemlik a zenei finomságok rajongóinak figyelmét és az Asia-klasszikus címet, a nyitó energiabomba, a „Go” emelkedik ki. Downes orgonás nyitó csendéletét drámai átvezetés követi egy fokozódó szakaszba, ahol határozott gitárfutamok uralkodnak. Az előtérben a bombasztikus refrén áll, amely dallami közvetlenségével egy pillanat alatt belevág az AOR-gurmék hallóidegeibe. A csiszolt szintetizátorvonalak és az ütős riffek közötti játék remekül van felépítve a fő motívum köré, a ritmikai dinamikát pedig hatalmas dobátvezetések tartják fenn. A „Go” megjelenésekor, mint az Asia legtöbb slágere, látványos klip kísérte, melynek főszereplője egy dögös csaj egy futurisztikus környezetben. Ő hasonlít az album remek borítóján látható alakra, amelyet ismét a híres Roger Dean készített.
A „Voice Of America” című power ballada is, ébresztő refrénjével, a „demokratikus” média erejét magasztaló kétségbeejtően naiv, hogy ne mondjam, észszerűtlenül ostoba szövege ellenére is megvan benne az a jellegzetes eposzi-bombasztikus Asia-jegy és a kifinomult hangszeres díszítés, amelyért a rajongók többsége az évek során megszerette őket. Mondhatnánk, hogy ez a szilárd, bár kissé patetikus dal lett Wetton későbbi szólóballadáinak is a mintája. A „Hard On Me” egy másik viszonylag érdekes, AOR-os pulzusgyorsító, amelyben a csiklandó dallamosságról egy rendkívül énekelhető refrén gondoskodik, a keményebb gitárfrázisok és a bombasztikus szintetizátorvonalak művészien megoldott összjátékával párosulva. A romantikus „Wishing” szinte sztereotipikus Wetton-ballada, ahol a megtört szívű lovag egyszerű gitárfrázisok és melankolikus billentyűs betétek között hánykolódik.
Annál érdekesebb az eposzi „Rock and Roll Dream”, amely azon kevés pillanatok egyike, amikor rövid időre felcsillannak a legendás trió prog rockos gyökerei. Egyúttal talán az album legjobb szerzeménye is, amelynek csúcspontja a bombasztikus átmenet az eposzi refrénbe. Ez a remek eposz elég dinamikus ahhoz, hogy kiérdemelje a zenekar eredeti felállásának kedvelői minden rokonszenvét, ugyanakkor annyi AOR-finomságot is tartalmaz, hogy közel hétperces hossza ellenére is meglepő, hogy nem keltett nagyobb visszhangot az akkori rádiókban. Közben bőven jut hely Meyer remek szólójának is, míg Downes néhány billentyűs motívuma az eposzi zenekari hangszerelésekkel az élen a pályafutása legjobbjai közé tartozik. Ugyanez elmondható Wetton énekéről is, amelybe minden karizmáját és érzelmi tekintélyét beleadta.
A hidegháborús „Countdown to Zero” meglehetősen átlagos példája a hard rockos gitárfutamok és az újhullámos szintetizátorvonalak összefonódásának. A szintetikus hangzás, a kemény rockos ütőerő és az elektronikus minták hangsúlyos keverése kissé az Eloy nevű német progresszívek későbbi szerzeményeire emlékeztet. A „Love Now Till Eternity” kapcsán azt lehet mondani, hogy eggyel több ballada a soknál, hiszen minőségben semmiben sem tér el két elődjétől. Kivétel a többszólamú refrén a émelyítően édes szöveggel és a billentyűk „karácsonyi” motívumával. A „Too Late” főleg a bombasztikus billentyűvonalakra és a masszív dobátvezetésekre támaszkodik, a refrén viszont elég jellegtelen. A többszólamúsággal való közbeeső kísérletezés alig említésre méltó, és semmivel sem javít ennek a teljesen átlagos dalnak a hangulatán.
A „Suspicion” című power ballada számos zenekari motívummal és fokozódó énekdrámával sokat ígér, de végül nem váltja be a benne rejlő lehetőséget, mert hiányzik belőle az a képszerű refrén, amellyel az Asia-standardek közé kerülhetett volna. A záró eposz, az „After the War” kisebb kellemes meglepetést okoz, mert hangsúlyos ritmikai dinamikájával és a motívumok közötti váratlan átmenetekkel lenyűgöz. Az eposzi hangulatot Palmer tüzes dobindulói, ütős gitárfutamai és finom harmóniái támasztják alá, miközben a háttérben viharhatások hallatszanak. Ez a szerzemény egyúttal szép bizonyíték arra, hogy Wettonban és Downesban még akkor is parázslott a prog rockos kísérletezés szikrája.
Az „Astra” híven tükrözi a híres formáció tagjainak akkori művészi és érzelmi állapotát, a zenekar ekkorra ugyanis már lejárt szavatosságú volt. Manapság az album egészében közel sem hat olyan rossznak, mint megjelenésekor, amikor sok rajongót nagyon csalódottá tett, de sok minden sokkal jobban is kijöhetett volna, ha megvan hozzá a megfelelő alkotói lendület. A következő évek az Asiánál az instabilitás és a folytonos tagcserék időszaka voltak, így senkit sem lepett meg, amikor 1990-ben az (ideiglenes) szünet mellett döntöttek, legfeljebb azon csodálkoztak, hogy Wetton vezetésével sikerült idáig kitartaniuk. Miután Wetton is távozott, sokan szomorú véget jósoltak nekik, de John Payne énekes-basszusgitáros érkezésével és azzal, hogy Downes átvette a zenekarvezetés stafétabotját, csodával határos módon összeszedték magukat, és belevágtak új alkotói tavaszukba. Wetton csak 2006-ban tért vissza a zenekarba, amikor újjáalakult a klasszikus, legkedveltebb Asia-felállás.
Felállás
John Wetton – ének és basszusgitár
Geoff Downes – billentyűk, kísérővokál
Carl Palmer – dob
Mandy Meyer – gitár
Produkció
Mike Stone
Számlista
1. Go
2. Voice of America
3. Hard On Me
4. Wishing
5. Rock and Roll Dream
6. Countdown to Zero
7. Love Now Till Eternity
8. Too Late
9. Suspicion
10. After the War
