Előadó: Gnaw
Kiadó: Conspiracy Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 37:52
Értékelés: 2.5/5
Vérzett már valaha a füled? És ezt akarod? Élvezni egy olyan visítást, ami a legrosszabb szülési fájdalmaknál is rosszabb? Akkor a Gnaw pont neked való! Ez az album nem tinédzserfüleknek készült. Már csak a roppant szórakoztató sorok miatt sem: „Everybody fuckin’, everybody fuckin’, everybody fuckin’, but you!” A Gnaw zenei „betegek”. A beteg őrület kártyájára játszanak. És a legőrültebb az egészben az a felismerés, hogy ez korrekt zene! Nem rossz, de megint nem is olyasmi, amitől a sok hallott orgazmus miatt szempilla nőne a talpadon.
De tekerjük vissza egy kicsit az időszalagot. Az együttes alapvető vágya olyan zenét kínálni, amilyen még nem volt. Ez egyébként alapaxióma, amit minden zenekarnak követnie kellene. A Gnaw ennek eléréséhez az extrém zene legmélyebb vizeire evezett. Van benne metal, van benne industrial, van benne doom. Átkozott doom! Őrült keverék. Képzeld el nagyjából így: odacsapsz egy gitárriffet, majd a stúdióban szó szerint „szétkented” egy ijesztően kivehetetlen morajlássá. Az egészet megtámasztod dobokkal, amelyek a földalatti garázshangzását hozzák, tele vannak ellenőrizetlen átmenetekkel, a produkcióban távol vannak, a ritmus szerepét pedig a hipnotikusan szétszórt, vastag riffmáz veszi át. Valóban rémisztő hangzás és karakter!
Aztán persze a lényeg az egészben: az ének! Vérzett már valaha a füled? És ezt akarod? Élvezni egy olyan visítást, ami a legrosszabb szülési fájdalmaknál is rosszabb? Alan Dubin, az O.L.D. és a Khanate nevű extrém metal bandák egykori énekese, utóbbiak egyenesen a földalatti doom urai voltak. A srác átvitte az energiáját a Gnaw-ba. Rendesen! A sorokat, amelyek korábbi zenekaraiban még absztrakt jellegűek voltak, „leegyszerűsítette”, bizarr minimalizmusra, és az lemezen át afféle protetikus segédeszközként, fűszerként működnek. Valójában a Gnaw egy másik történet.
Nem tudom, miféle ördögi gombokat tekergettek a stúdióban, de ennél zseniálisabb ötletet, hogyan lehet koszos zenét, szó szerint végletesen csúf albumot készíteni, nehéz kitalálni. Ahogy a kollégám, Rok Podgrajšek egyszer hasonló alkalomból mondta: „Ez a zene annyira csúnya, hogy már egészen szép!” Ez egyértelműen a Gnaw-ra is igaz.
A Gnaw új földet szánt az extrém zene világában. Minden az extrém zaj (noise) megteremtésének van alávetve, a félhangokra hangolt, dallamtalan riffek hűségének, amelyek önmagukban hordozzák a ritmust, a gördülő, áporodott doomos ritmust. Mellé belevág a körfűrész sivítása, ami persze a gitárból érkezik. Képzelj el egy kényszerzubbonyos embert egy 1,00mx1,00m-es cellában, gázálarccal a fején, amint megállás nélkül a bal és a jobb falba veri a fejét. Nincs ennél rosszabb rémálom. És még valami. A progresszív jelző ebben a vonatkozásban teljesen helytálló. A zene mérgezően kísérletező. És még ez sem minden. Az album hallgatás közben úgy hat, mintha élőben játszották volna fel, egy pincei próba első félórájában, csak úgy, tiszta és puszta szórakozásból. Közben a szereplők kikapcsolták a gondolatmenetüket, és átadták magukat az érzéseknek. Hogy milyen érzések ezek, azt a fenti bekezdések írják le. Ha csak a Gnaw zenéjének egyes elemeire figyelsz, rájössz, hogy mindegyik építőkő (és az ének is) teljesen a saját sávját játssza. De ha összerakod őket, az egész kép és ötlet értelmes összefüggést kap.
A Watcher például kilóg az albumról, és „megnyugtatja” azt. A tisztán szándékosan „összecsapott” ének, üreges Ozzy-akcentussal, itt egyszerű viharos effektek ostorozásával van körülvéve, a gonosz szélfúvás hangjaival, amelyeket a gitár szabadít el. Valójában a minimalizmus trükkjei ezek, amelyek a maguk sajátosságában lángolnak. Ez az a szám az albumon, amely a hagyományos zenéhez szokott fülnek a legközelebb áll.
A Gnaw sokkol a kísérletezésével. Annyi zajt, önpusztító atmoszférát és borzalmat szabadít el, hogy a mai, konvencionálisan felépített zenekarok, amelyek a cookie monster ének és a riff-hiperplázia garázdálkodásának szentelt műfajokból érkeznek, még álmodni sem tudnak róla. A Shar az album csúcspontja. Hipnotikus ritmusok, amelyekbe időnként belemar a gyilkos ének (a „vokills” a füzetben a zenekar megjelölése, ami az éneket – „vocals” – illeti), meg a enyhén szintetizált gitáros vágyakozás függönye.
A Gnaw teljesen egyedi zenei karaktert visz! Nehéz triviálisan elemezni. De valami van benne. Kalandos, progresszív, kutató, és mivel a bolygón az első, független is. Ha van indie rock jelző, miért ne használnánk az „indie” szót az indie metalra is! A „This Face” albumot nem fogják bírni hallgatni azok, akik egy nyolcórás munkanap kálváriájától kimerülve érnek haza, hacsak nem abból élnek, hogy elemző módon tanulmányozzák a zenét, mint a Gnaw zenéjét. Érdekes lesz mindenkinek, aki bizarr, különc, megrázó, merész zenét keres, olyat, amely folyamatosan kísérletezik és ötletileg spontán módon újragenerálja önmagát. A „This Face” végletesen kiszámíthatatlan és provokatív album. De ez csak a kezdet. Meglátjuk, a jövőben kiderül-e, hogy kudarcba fulladt kísérletről volt szó, vagy a jelenlegi totális káosz érzése még nagyobb értelemmé csiszolódhat. Mérlegelés kérdése. Mennyi absztraktot kínáljunk az értelmesség rovására. Mennyit képes ebből a tömeg megemészteni, és melyik ponton nyilvánít téged abszolút őrültnek. És végül. Vajon az egész csak szerencsejáték és blöff, mindennel eltelt, elkényeztetett srácoktól, azzal az alapvető céllal, hogy magukra irányítsák a figyelmet, vagy valóban őszinte bátorság a zenei művészet kutatásában. Várjunk csak.
Felállás
Alan Dubin – ének
Jun Mizumachi – gitár
Jamie “The Bog†Sykes – ütőhangszerek
Carter Thornton – billentyűk, effektek, programozás
Brian Beatrice – effektek
Számlista
1. Haven Vault
2. Vacant
3. Talking Mirrors
4. Feelers
5. Backyard Frontier
6. Watcher
7. Ghosted
8. Shard
9. BYF (Reprise)
