Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Nektar
Kiadó: Bellaphon
Megjelenés: 1974
Hossz: 36:57
Értékelés: 4/5
A sokat sejtető című ötödik lemezükkel, a „Down to Earth”-szel a Nektar, a legendás brit progresszív rockzenekar, amely az alacsonyabb adók miatt felvételi karrierje java részét Németországban töltötte, rövid időre valóban „földet ért”. Négy kiváló, space rock felé hajló album és a „Remember the Future” (1973) remekművével elért kereskedelmi áttörés után, amelyet persze nehéz volt felülmúlni, érezhető stílus- és koncepcióváltás mellett döntöttek, és ezzel a lehető legmesszebbre kerültek a korai évek space rockos világától.
Kétségtelenül nem kis meglepetés mindazoknak, akik a kezdetektől követték őket, de meglepően jó eredménnyel. Az egyes dalok dallamosabbak és kompaktabbak lettek, hosszan kitartott jammelések nélkül. Ezért rövidebbek és számosabbak is (főleg az előző albumhoz képest, ahol a címadó szám az LP mindkét oldalát elfoglalta). A „Down to Earth” egyszerűbb dalszerkezetei ellenére elsősorban a remek gitáros-énekes, Roye Albrighton érdeméből megőrizték félreismerhetetlen hangzásukat és teljes ritmikai összetettségüket. Néhány újító kísérlet, például a fúvós betétek, kifejezetten jól sikerült, és különleges jazzes bájt adnak a lemeznek, ami a pályájuk során nem túl gyakran bukkant fel. Külön helyet foglalnak el az albumon a kórusbetétek is. Howden jellegzetes, kemény rockos gitármegoldásai és néhány finomabb csavar a wah-wah effekt bőséges használatával, valamint billentyűs társa, Allan „Taff” Freeman ízléses szimfonikus szakaszai úgy szokás szerint a dinamikus Moore/Howden ritmusszekcióra épülnek , ami azt jelenti, hogy a klasszikus Nektar pályája ezen szakaszában még igencsak eleven volt.
Az egyetlen kisebb kifogás az album koncepcióját éri, amely elég olcsónak hat, hiszen tréfás módon egy cirkuszi előadás eseményeiről mesél, ami már a rendkívül szokatlan borítóról is kiderül, amelyen a zenekar tagjai cirkuszosnak öltöztek. Az űrutazásokat és az idegen lényekkel való találkozásokat szinte radikális módon váltották fel bohócok, elefántok és akrobaták. A koncepció összefűzéséről és az egyes dalok drámai felkonferálásáról meggyőzően gondoskodik a kultikus, sajnos már elhunyt énekes és író, Robert Calvert (ex-Hawkwind), aki a cirkuszigazgató szerepében lép fel. Calvert burleszk beszédbetétei, az összességében elég mulatságos szövegek és a rengeteg tréfás hang miatt messze ez a legkomikusabb Nektar-album, bár akadnak nagyon melankolikus pillanatok is, ahogy egy igazi angol (német bázisú) progrock zenekarhoz illik.
A Nektar egyik fő erőssége mindig is az volt, hogy képesek voltak fokozatosan és drámaian építeni a különféle hangulatokat a motívumok közti váratlan átmenetekkel, amivel könnyedén megérintették a hallgató legmélyebb érzéseit. Ebben a „Down to Earth” sem okoz csalódást, bár a szokásosnál kevesebb a pillanat az ambient jellegű ábrándozásra. Minden szám legalább szolid, némelyik pedig a Nektar-klasszikusok közé is sorolható. A nyitó „Astral Man” az egyetlen dal a zenekar történetében, amely a rádiós slágerlisták magasabb régióiba jutott fel, ebben valószínűleg közrejátszott a nagyfokú közvetlensége. Egyik legrövidebb szerzeményükbe hipnotikus refrént csempésztek, éteri kísérővokálokkal, és egy egyszerű boogie ritmusra helyezték, amely fölött szellemes, bluesos riff uralkodik.
Ezt a „szent egyszerűséget”, ami azért szolid bemelegítés, a remek klasszikus, a „Nelly the Elephant” követi, ahol elsősorban a számos szellemes fúvós betét nynyűgöz le, amelyekkel erősen közelítenek a brit jazz rock fúzió iskolájához. Egy rövidebb improvizációs betétről kiváló gitárszóló gondoskodik, egy csipetnyi humort pedig Calvert narrációi hoznak a hangsúlyozott német akcentussal, meg az elefánttülkölés hangja (utóbbit trombitával érik el). Az „Early Morning Clown” a címe ellenére a klasszikus nektaros romantikát hozza, amit egy rendkívül hatásos, pásztori akusztikusgitár-dallammal és fenséges moogbetétekkel érnek el. További varázst az éteri vokális harmóniák adnak.
A „That’s Life” az album leghosszabb és legösszetettebb szerzeménye, kellemes vokális harmóniákkal, hirtelen átmenetekkel kiágazó hangszeres szakaszokba és hatásos hangulatváltásokkal. A hangszeres részekben számos jazzes és funkos ritmikai díszítés található, ahol teljes gőzzel uralkodnak Howden megvastagított basszusvonalai és Moore masszív dobátvezetései. A dallamos többszólamúság folyamatosan éteriséget visz a dalba, míg a záró részben a sámánisztikus ütőhangszerek az etno leheletét is hozzáadják. A „Fidgety Queen” újabb elsőrangú Nektar-klasszikus, amely hatásosan ötvözi a különböző műfajok elemeit. Az előtérben egy szaftos dallam áll, amely egy tekintélyt parancsoló, kemény rockos riffre, ugrándozó ritmusalapra és temperamentumos énekteljesítményre épül. A bőséges változatosságról remek fúvós betétek gondoskodnak.
Az „Oh Willy” újabb érdekes hibrid a kemény rock és a jazz között, amely az ütős bevezető lendület után a folytatásban jóval melankolikusabb, hogy ne mondjam, romantikusabb vizekre evez. Albrighton sosem rejtette véka alá bluesos gitáros gyökereit, amit újra és újra bizonyít a szentimentális futamok iránti kiváló érzékével. Ez a tulajdonság különösen hangsúlyosan jelenik meg a „Little Boy”-ban, amely gyengéd akusztikusgitár-dallamával és szívfacsaró refrénjével a zenekar egyik legszebb balladája, ráadásul erős lírai üzenetet is hordoz.
A záró klasszikuson, a „Show Me the Way”-en lendületes ritmussal, fenséges vokalizálással és bravúros gitárfutamokkal ismét összetettebb és játékosabb vizekre eveznek, ahol még egyszer megmutatkoznak az improvizációs készségeik. A zongorával és boogie ritmussal induló bárhangulat, amely nem sokat ígér, után hirtelen átmenet következik egy éteribb színezetű szakaszba funkos ritmusmintákkal. Drámai dobátvezetések szabdalják a álmodozó részt, ahol a finom gitár- és billentyűfutamok mellett a női kísérővokál is különös hangsúlyt kap. A cirkuszi előadás sikerült, de leginkább pompázatos zárásáról a „Finale” gondoskodik.
A „Down to Earth” albumon a Nektar a régóta várt kereskedelmi áttörés után bátor lépést mert tenni az ismeretlenbe: nem megszokott cirkuszi koncepcióval és néhány újító hangzáskísérlettel álltak elő, ami meglepően jó gyümölcsöt hozott. Ez azt jelenti, hogy ez is egy olyan lemez, amely dalszerzői és szövegi egyediségével büszkélkedhet, ugyanakkor tartalmaz minden felismerhető nektaros hangzásbeli finomságot. Nem terhelte őket, hogy a „Remember the Future” klónját próbálják elkészíteni, és ezzel könnyű úton építsenek tovább a kereskedelmi áttörésre, hanem érdekes és sokszínű albumot hoztak létre, amely a space-témák teljes hiánya ellenére is bizonyítja, hogy rendkívül ötletes és ravasz progrock formáció voltak akkor is, amikor (valamivel) szilárdabb talajon álltak. A stíluskalandozásnak ezt a pozitív irányát, a messziről felismerhető hangzásbeli sajátosság megőrzése mellett, a következő albumukon, a „Recycled”-en (1975) is megtartották, amellyel sok rajongó szerint megalkották a végső remekművüket.
Felállás
Roye Albrighton- ének, gitár
Allan „Taff” Freeman – billentyűs hangszerek, kísérővokál
Ron Howden – dob, ütőhangszerek
Derek „Mo” Moore – basszusgitár, kísérővokál
Mick Brockett – világítás
VENDÉGZENÉSZEK:
P. P. Arnold – kísérővokál
Phil Brown – basszustuba
Robert Calvert – narráció
Ron Carthy – második trombita
Kenneth Cole – kísérővokál
Steve Gregory – tenorszaxofon
Butch Hudson – első trombita
Chris Mercer – bariton- és tenorszaxofon
Chris Pyne – harsona
Stephen Wick – tuba
Chipping Norton Mandies – kórus (2-9)
Produkció
Nektar, Peter Hauke
Számlista
1. Astral man
2. Nelly the elephant
3. Early morning clown
4. That’s life
5. Fidgety queen
6. Oh Willy
7. Little boy
8. Show me the way
9. Finale
