Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Van Der Graaf Generator
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1975
Játékidő: 37:29
Értékelés: 5/5
Három év kényszerű hibernálás után a felperzselt föld pokoli hasadéka megnyílt, és abból a „Godbluff” című, újabb sötét, epikus léptékű mesterművel ismét feltámadtak a progresszív rock poszt-apokaliptikus harcosai, a Van Der Graaf Generator. Ez a legendás angol együttes Peter Hammill látnoki vezetésével – ő zseniális és teljességgel egyedi énekes, szövegíró és író, szükség esetén zongorista és gitáros is – az elődjével, a „Pawn Hearts”-szal (1971) a progresszív rock történetének egyik legmonumentálisabb albumát alkotta meg. Ez alatt a három év alatt alaposan összeszedte az erejét egy újabb bravúrhoz, amely alaposan felkavarta a kísérleti, sőt a populáris zene partjait is. A zenekar tagjai közben sem tétlenkedtek: Hammill szólókarrierje keretében továbbra is aktívan együtt dolgoztak. Hugh Banton billentyűs, Guy Evans dobos és David Jackson szaxofonos/fuvolista a The Long Hello projektben egyesítette erejét, ahol 1973-ban a VDGG egykori basszusgitárosával, Nico Potterrel közösen fel is vettek egy azonos című instrumentális albumot. A határ Hammill egyes szólóalkotásai és aközött, ami inkább egy VDGG-lemezre illett volna, gyakran vékony volt, és idővel megérezték, hogy elérkezett a megfelelő pillanat az alvó óriás feltámasztására.
A „Godbluff” a VDGG hagyományaihoz híven sötét, poszt-apokaliptikus hangulatot áraszt, amely kiválóan harmonizál a szinte teljesen fekete borítóval és Hammill szövegeivel. Ezek a szövegek mint mindig, most is külön kihívást jelentenek minden társadalomkritikus értelmiséginek és sci-fi-rajongónak, hiszen egy nem is teljesen szürreális, poszt-apokaliptikus világ problémáit és víziót tükrözik, ahol a káosz, a romok, az összeesküvések, az emberi ragadozók és a vérszomjas mutánsok uralkodnak.
Zenei szempontból a „Godbluff” fontos hangzásbeli váltást hirdetett: kompaktabban felépített, hullámzóbb kompozíciók felé mozdult el, érezhetően kevesebb kaotikus improvizációval, ám az epikus hosszúságokat és a váratlan hangszeres kalandok tömkelegét továbbra is megőrizte. Hammill az akusztikus gitár alkalmi pengetésének évei után karrierje ezen szakaszára már valamennyire megtanult elektromos gitáron játszani, bár azt még mindig inkább a legkülönfélébb szokatlan hangok előállítására használja, mint egyik fő hangszerként. Az elektromos gitár nagyobb szerepe mellett Peter sokat kísérletezett a Hohner márkájú klavinettel is, azzal az elektromechanikus billentyűs hangszerrel, amely a hetvenes években, főleg a progresszív rockban, igen kedvelt eszköz volt.
A Doktor – vagy még inkább a kaméleon – énekes akrobatikája mint mindig, külön fejezetet érdemel, és Banton monumentális orgonabetéteivel együtt ez adja a jellegzetes VDGG-hangzás fő támpillérét. Hangterjedelmének elképesztő dimenziói, amelyek a paranoid sikoltozástól a teljesen teátrális megközelítésen át a szinte angyali gyengédségig terjednek, kulcsfontosságúak a sokszínű hangulatok megteremtésében, amelyek révén a VDGG egyetlen hallgatót sem hagy hidegen. Banton orgonamesterkedései, amelyeket a basszuspedál dinamikus használata (olykor basszusgitár is) támaszt alá, Jackson féktelen szaxofonbravúrjaival és Evans vakmerő dobtrükkjeivel társulva a kiszámíthatatlan hangszeres kalandozás magas dózisát nyújtják, bőséges, szaftos improvizációs betétekkel. A fenséges harmóniák és variációk, amelyeken belül szimfonikus és jazzes hangszerelések forognak szüntelenül, teljes gőzzel, gyakran pokoli ambientet hoznak létre, így nem nehéz elképzelni, milyen zenét játszana az ördög, ha valaha zenekart alapítana.
Az albumon ugyan csak négy szerzemény szerepel, de mindegyik epikus hosszúságú, és az életmű legnagyobb műalkotásai közé tartozik, amelyekre a zenei gourmand-ok a mai napig csorgatják a nyálukat. Mint általában a VDGG-nél, mindegyik dalról egy egész regényt lehetne írni, de én most csak néhány lényeges tulajdonságot érintek, amelyek miatt ezek a kompozíciók ilyen hírnévre tettek szert a zenei ínyencek körében. Hammill és társai szerzői-hangszeres zsenialitása teljes erejével már a nyitó eposzban, a „The Undercover Man”-ben megcsillan, amelynek szövege egy teljesen romba dőlt poszt-apokaliptikus társadalom baljós, összeesküvő elemeiről szól. A sötét, titokzatos hangulatot már a disszonáns fuvolás nyitóharmónia megelőlegezi, amely Hammill félig suttogó éneke mellett lassan fokozza a ritmust a közbeékelt szimfonikus betétek felé. Idővel teljesen új ambientális horizont nyílik meg, amelyen belül zongora, orgona és fuvola hatalmas szimfonikus hangszerelései és Peter dallamos éneke uralkodik. A kompozíció folyamatosan ingadozik az epikus, emelkedett hangulat – ahol a hangsúly a lenyűgöző szimfonikus harmóniákon van – és a hirtelen, pokoli kitörések között, amikor az energikus szaxofonbelépő és a határozott gitárriff hangsúlyossá teszi a jazzes összetevőt.
Ezt a műalkotást a hatalmas „Scorched Earth” követi, egy újabb felejthetetlen klasszikus, amelyben Hammill nem fukarkodik az agresszív énekteljesítményekkel, miközben a szaxofon és a megvastagított basszusvonal a háttérben baljós, hogy ne mondjam, skizoid légkört tart fenn. A vokális kaméleon itt fogadásból is váltogatja az énekstílusát. Nem meglepő, hogy ez az egyetlen szám az albumon, amelyhez Hammillen kívül Jackson szaxofonos is hozzájárult szerzőként, aki itt kifejezetten őrült fúvósbetétekkel brillírozik, főként a disszonáns improvizációkban. Külön fejezet a gyilkos hangszeres szakasz, ahol Evans vad dobfutamai mindent lerombolnak maguk előtt, mielőtt átadnák a helyet az orgona- és szaxofonmenetnek. Aki kíváncsi rá, hogyan képzeli el a VDGG a poklot a földön, annak meg kell hallgatnia ezt a hihetetlen alkotást, amely kiszámíthatatlan hangszeres bravúrjaival és romboló ambientjével ennyi év után is elállítja a lélegzetet.
A kiváló szerzemények sorát az „Arrow” folytatja, amely jazzes ritmikus improvizációval nyílik. Ez csupán előkészület egy fenséges szakaszra, amelyen belül ravasz módon, hangszeres közjátékok sorával szövik a melankolikus dallamot. Ez talán a legmegrendítőbben szomorú dallam az életművükben. Ehhez kulcsszerepet játszik Hammill fenomenális éneke. A vokális átalakulás mestere a dühödt sikoltozás és a bánatos mesélés energikus váltogatásával könnyedén ugrál menny és pokol között. A tökéletes epikus fenség megteremtésének hatalmas hatásához a kiszámíthatatlan zenekari harmóniák támogatása járul hozzá.
Mire a hallgató már azt gondolná, hogy ezt a fajta szerzői tökéletességet nem lehet überelni, a zárő monumentális eposz, a „The Sleepwalkers” végleg a földhöz vágja (vagy az égbe emeli – ki hogy van vele): a legendás kollektíva minden legjobb oldala mesés kohézióvá olvad össze, hogy a baljós alvajárók megkezdhessék borzongató éjféli menetelésüket. Itt is különös tűzzel élnek a fenséges harmóniák ravasz, fokozatos szövésével, közbeékelt improvizációk sorával. A hatalmas, titokzatos bevezetőt fenséges barokk hangszerelésbe való átmenet követi, amely tökéletesen teremt sötét, középkori hangulatot. Az energikus és nyugodtabb szakaszok közötti hirtelen átmenetekből és váltásokból egyhamar nem fogy ki a szám, így a meglepetéseknek áttekinthetetlen számú hallgatás után sincs vége. A kiváló improvizációk könnyen megmozgatják minden jazz fusion-rajongó fantáziáját is. Hammill rendkívüli érzelmi odaadással gondoskodik az egyes szakaszok kiváló ambientális összekötéséről. Különösen lenyűgöző ennek a teljesen felkavaró, rendkívül komplex kompozíciónak a teljesen váratlan befejezése, amely olykor már szinte kinyilatkoztatásként hat.
A progresszív rock óriásainak újjászületése nem is sikerülhetett volna jobban a „Godbluff” című újabb mesterművel, amely a modern experimentális zene történetének legjobb teljesítményei közé tartozik. Ez a sötét műalkotás a VDGG eddigi életművének egyik legragyogóbb ékköve, és még a megismételhetetlen „Pawn Hearts”-szal is felér. Az újjászületett VDGG tehát a csúcsalbumok alkotásával, amelyek a mai napig megmozgatják a progresszív rock-rajongók fantáziáját, ott folytatta, ahol három éve abbahagyta. Hogy mekkora kreatív láng égett akkoriban a zenekarban, azt a legjobban az mutatja, hogy nem kevesebb mint tizenkét hónap alatt három kiváló albumot vettek fel („Godbluff”-ot a szinte ugyanilyen kiváló „Still Life” és „World Record” követte, mindkettő 1976-ban jelent meg). Annak ellenére, hogy újabb feltámadásuk rövid életű volt, mielőtt – ezúttal hosszabb időre – ismét pihenőre tértek, ezt a négy évet jóval teljesebben kihasználták, mint kortársaik zöme, akiket a média jobban felkapott.
Felállás
Peter Hammill – ének, zongora, klavinet, elektromos gitár
Hugh Banton – orgona (basszuspedálokkal együtt), basszusgitár
Guy Evans – dobok és ütőhangszerek
David Jackson – szaxofon és fuvola
Produkció
Van Der Graaf Generator
Számlista
1. The Undercover Man
2. Scorched Earth
3. Arrow
4. The Sleepwalkers
Bónuszszámok az újrakiadásról:
1. Forsaken Gardens (live, 1975. augusztus 9.)
2. A Louse Is Not a Home (live, 1975. augusztus 9.)
