Előadó: En Face
Kiadó: Dallas Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 40:44
Értékelés: 4.5/5
A rijekai rockerek, az En Face hetedik stúdióalbuma – nevezzük könnyed, laza természetűnek – inkább azonnal átugrik a popba, mintsem hogy véletlenül valami veszélyesebben torzított dolog dübörögne ki a hangszórókból, és mindenben hű marad a zenekar zenei hagyományához.
Az En Face úgy érik, mint a jó öreg bor. Az En Face zenéje nagyon barátságosra íródott a rádióhullámok számára. Persze a nyolcvanas évekéi számára. Mivel az új korszak rock/pop-rock szóhasználatának rendkívüli sekélysége általában jégesőként zúdul ránk, és a rádiófrekvenciákról a nem megfelelő emberek szó szerint elüldöznek minket a nem megfelelő helyeken, az En Face esetében nincs mitől tartanotok. Ha a rádiós szerkesztők a jó kommersz zene igazi rajongói és ismerői lennének, az En Face-t kötelezően be kellene venniük a nagyon hallgatható, minőségi, kereskedelmi irányultságú pop rock műsorába. Akár – a könnyebb eligazodás kedvéért – az Eagles, Eric Clapton, Dire Straits és Chris Rea alkotta színes társaságban is. Az En Face a régimódi, gitárközpontú pop rockot műveli, vagy inkább mondjuk egyszerűen rockot. Hangzásperfekcionisták, és alapjában véve kis zenekarként működnek a stúdióban. Hosszú évek tapasztalatával és rendkívüli érzékkel a vezérdallam kiemeléséhez az En Face ravaszul ragaszkodik a rövid, velős megoldásokhoz, amelyeket kompakt zenei keverékbe fűz.
Hihetetlen az En Face-ben, hogy a „horvát pop-rock zenekar” kategóriánál messzebbre nem is jutnak, a tökéletesség és a zene egyes építőköveinek kifejezésben egyenrangú ereje viszont olyan erős, hogy az „Afrodita” album is maximálisan meggyőzően, hitelesen, átélten, érzelmekben színesen hullámzik, és mint ilyen, könnyedén megérinti a hallgató szívét, és a bőre alá kúszik. Egy szemernyi Gibonni-féle patetikus szipogás nélkül, és ez a lényeg. Íme, a könnyebb eligazodás kedvéért egy gondolat. Például ha a skótoknak ott vannak a Simple Minds, a horvátoknak ott vannak az En Face. Ha ebből még levezetem azt a hipotézist, hogy ha az En Face csak egy leheletnyit „SimpleMindsosan” szólalna meg (véletlenül őket választottam, mert ők jutottak eszembe először), akkor már nem lennének horvát zenekar. Tehát olyan pop rockot csinálnak, amilyet csak Horvátországban lehet. Nekünk, szlovénoknak annak idején ott volt a Hazard mint reprezentatív szlovén pop-rock zenekar, meg ami ma az Avtomobiliból megmaradt.
A „lazaság” kérdése azonban messze nem olyan egyszerű és ártatlan, ha nincs veled született „zenei füled” és tehetséged. Az En Face félvállról gyűjti a győztes pontokat gazdag zenekari és billentyűs hangszereléssel, és persze Sandro Bastiančić erős kifejezőerejű vokáljának melegen bársonyos, magabiztosan érzéki éneklésével, ami különleges bájt és izgalmat ad az En Face-nek. A produkcióban a gitár hangzásilag különálló entitás. Fűszerként működik, és az így létrehozott hangzása tipikusan rockeres, de művészien kontrollált, távolságot tartó, sehol sem uralkodik, inkább ingerlésként hat, a vágy felkeltéseként: „Még! Még!”. A gitárban az igazi rockeres hang ismerhető fel, amely az összképbe nagyon is üdvözölt fűszerként illeszkedik, és elsősorban az élénkségért, a dinamikáért és a hangulat emeléséért felel.
Ha a nyitó Labirint (az újvidéki Eva Braun eredeti dalának feldolgozása), amelyet Hammond-orgona fuvallata támaszt alá, talán laikusan naivnak, banálisan poposnak hatott, a Paranormalan egy pillanat alatt megmutatja az En Face kvartett nagyságát. A dal egészen más tészta. Képzeljétek el egy 1975-ös Eurovíziós indulást, még a szintetizátorok előtti időkből. A refrénben archaikus, de fenséges fúvós háttérhangszerelés kíséri, a gitárt egy régi csöves „lámpás” erősítő visszafogott reverbje kontrollálja, Bastiančić pedig csábító sanzonénekesként hat benne. Mesteri trükk. Hogy milyen intelligens rockkal van dolgunk, azt rögtön utána a címadó Afrodita erősíti meg. Ez a rockosan felpörgetett dal a lemez ütősebb pillanata, rendkívül drámai karakterű, gazdagon hangszerelt zenekari elemek (főleg vonósok) áradata viszi, amelyek tovább fokozzák a drámát, és ebbe kontrasztosan, mégis nagyon harmonikusan vág bele a lazán rockos szólózás; különleges érintést visz a refrén előtti részbe a vendég Diana Grubišić hárfája, a pont az i-re pedig, hogy újra velünk van Bastiančić hangja, aki ezúttal ószláv nyelven, vagyis archaikus horvátul veselkedik neki a soroknak, így az illír eredet érintését lehelve a dalba, ahonnan állítólag a hárfa és Afrodité mitológiai alakja is származik. Varázslatos dal, és kiváló döntés a kiadótól és a zenekartól, hogy ezt adták ki az album második bemutatkozó kislemezeként.
A kompakt, dallamos és hangzásában teljes kidolgozottság rövid, velős trükkjeit a srácok a középtempós To sam jában folytatják, ahol a fúvós és vonós hangszerelések gazdag összjátéka finoman szót ért a gitár nyelvével, és még enyhe blues-jazz sugarak is átragyognak rajta; hangulatában ehhez közelít a később érkező Pusti me da spavam. Az új kifejezésbeli fordulatok egymást követik az albumon. Itt a Sreća, ahol a „bottleneck” gitár hangja dominál, aztán a megnyugtatóan sóvárgó Kad treba, ja sam tu a vendégénekesnő, Norna kontrasztosan „szűzi” vokáljával,… A zenekar végig megőrzi az organikus hang ízét, amely sokszor az akusztika természetes kommunikációján alapul, érzéki vokált övezve; ezt az En Face különösen intenzíven idézi meg a melankolikus Tajni ključban. Nehéz kedvencet találni, hiszen a vezérdallamokat tekintve az album mindegyik pontja maximálisan kicsiszolt. Ha mégis választanom kellene az album csúcspontjait, a Tajni ključot a címadó dal és a Paranormalan mellé tenném, valamint az album vége előtt a kiváló Pusti me da spavam című dalt, utóbbit különösen a rendkívüli drámai kicsengés miatt a dal végén, amelyet a gitárszóló idéz meg a billentyűk kíséretében.
Nem akarok tovább ömlengeni. Az En Face olyan albumot rakott le az asztalra, amely hihetetlenül kikapcsoló, megterheletlen, hallgatásra hívogató. Szívesen fogtok időzni vele a hétköznapok különböző pillanataiban, főleg például éjszakai autózáskor, amikor egy Motörhead-koncertről tértek haza, mondjuk a müncheni Zenithből. A urak kompakt módon kidolgozott dalok sorát szőtték egybe, amelyeket erős, kifejezésben gazdag hangszerelések ékesítenek, és amelyek optimálisan lefedik és kihasználják a stúdió rendelkezésre álló spektrális hangzásvilágát. A dalok motivikusan mozgalmasak, dinamikusak, az album ezért élénken hullámzik át a különféle hangulatállapotokon. A nyolcvanas években egy ilyen album akár nagy „hitmaker” is lehetett volna. Érett, gitárközpontú pop-rock album, amilyet ma már csak az óiskolás mesterség gárdája tud letenni az asztalra, amelyhez az En Face is tartozik. A „kevesebb több” elvének tökéletes remeklése, amely példaként szolgálhat.
Felállás
Sandro Bastiančić – vokál
Miro Vidović – gitár
Samir Šverko – basszusgitár
Alen Tibljaš – dob
Produkció
Robert Funčić
Számlista
01. Labirint
02. Paranormalan
03. Afrodita
04. Kad san započne tu
05. To sam ja
06. Sreća
07. Kad treba, ja sam tu
08. Tajni ključ
09. Ritam
10. Pusti me da spavam
11. Otvori vrata
