Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pink Floyd
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1979
Játékidő: 81:09
Értékelés: 5/5
A progresszív rock legendás óriásai, a Pink Floyd a „The Wall” című monumentális progresszív rockoperával, ezzel az önmagunkba zárkózásról szóló dupla koncepcióalbummal érték el az albumkészítés csúcsát: olyan lemezt alkottak, amely örökre eltolta a modern popzene és a kísérleti zene határait. A „The Wall” minden tekintetben a legambiciózusabb vállalkozásuk volt, egyben az egyik utolsó olyan progresszív rocklemez, amelyről még elmondható, hogy a zenei újítások szempontjából valóban progresszív volt, és messzire ható befolyást gyakorolt a zenészek következő nemzedékeire. Megszületésében, zenei és koncepcionális arculatának kialakításában több különböző tényező is szerepet játszott.
A teljes „The Wall” projekt főnöke a zseniális, de szeszélyes basszusgitáros, énekes és szövegíró, Roger Waters volt, aki a zenekar többi tagjával szemben már kifejezetten diktátori allűröket mutatott. Ezt leginkább Richard Wright billentyűs érezte a saját bőrén. Wright napjai a zenekarban – az albumhoz nyújtott fontos hozzájárulása ellenére – Waters „érdeméből” meg voltak számlálva, hiszen közvetlenül a megjelenés után távozott. Waters követelésének fő oka állítólag az volt, hogy Wright a felvételek előtt a kelleténél hosszabb szabadságot engedélyezett magának. A „The Wall”-turnén már csak alkalmi zenészként vett részt.
Waters viszonya a gitáros-énekes David Gilmourral még ennél is rosszabb volt, a stúdióban állítólag szóba sem álltak egymással. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a „The Wall” lett az utolsó album a klasszikus Pink Floyd-felállással. A tagok közti megromlott kapcsolat és a zeneiparhoz fűződő, évek óta cinikus viszony mellett Waters elidegenedés-koncepciójára nagy hatással volt egy kellemetlen incidens a „The Animals”-turné alatt: egy „rajongó” egy montreali koncerten megpróbált felmászni a színpadra. Roger erre gondolkodás nélkül a behatoló fejére köpött. Ez a drámai élmény egyre inkább megerősítette abban a meggyőződésében, hogy a zenekar és a közönség között egy láthatatlan, elidegenítő fal húzódik, ami később remek ürügyet adott a mesterséges színpadi fallal megvalósított impozáns színpadi látványosságokhoz.
Waters traumatikus stúdiós és koncertes élményei, szocialista világnézete, a háborúban elesett apjához fűződő gyerekkori emlékei és a zeneipar miatti csalódottsága együtt azt eredményezték, hogy az album koncepciója és zenei arculata telis-tele van sötét árnyalatokkal, amelyek megalkuvás nélkül sugározzák az egyén kiüresedett lelki és érzelmi állapotát a nyugati ultrakapitalista társadalomban. Az album központi témája az önmagunkba zárkózás, amelyet a főszereplő fejében felépülő metaforikus fal jelképez.
A dalciklus képszerűen mesél el részleteket egy Pink nevű népszerű zenész életéből (személyiségét részben Waters személyes viszontagságai és akkori érzelmi állapota, részben az alapító tag, az „őrült gyémánt” Syd Barrett tragikus története formálta). Pink a háborúban elveszíti az apját (Waters apja a második világháborúban esett el), és egy birtokló anya ölelésében nő fel, aki megakadályozza, hogy valódi kapcsolatokat alakítson ki kortársaival. Az iskolában fáradságos munkával szerzi a tudást és tanul fegyelmet zsarnoki, elferdült tanárok vesszője alatt. Ezek a személyiségét ért traumák mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a fejében téglánként épül a fal, vagyis az önelszigetelés fala, amely mögé el akar bújni a társadalom elől.
Felnőttként híres rockzenész lesz, de életét drogok, tönkrement érzelmi kapcsolatok, korrupt menedzserek és váratlan, féktelen erőszakkitörések uralják. A házassága felbomlása után végleg összeomlik, és a fejében felhúzza a képzelt falat, amellyel teljesen magába zárkózik a társadalom elől. A hallucinációk hatására diktátori hajlamok ébrednek benne. Egyszer csak neonáci diktátornak képzeli magát, aki a koncertközönséget engedelmes bárányoknak látja, és közülük kénye-kedve szerint megbüntet néhány „kisebbrendű” egyedet. Őket egy intésére kicipelik a teremből. Idővel az alvatudata fellázad e hallucinatorikus diktátori téveszme ellen.
A traumatikus élménytől megrendülve elkezd undorodni önmagától, és a fejében vádat emel maga ellen. Ez a per a teljes koncepció csúcspontja, ahol szembesül élete legközelebbi szereplőivel. Belső bírája végül rávezeti, hogy lebontsa a falat, és kilépjen az elszigeteltségből a barátai, a legközelebbi emberei, illetve azok felé, akiket tetteivel a legjobban megbántott. Mindenki maga döntheti el, hogy Pink a végén megtalálta-e a boldogságot a képzelt fal nélküli életben, vagy örökre a gumiszobában kötött ki. Kétségkívül az egyik legjobb koncepcióról van szó, amely az elidegenedett egyén lélektani keresztmetszetén túl könyörtelen tükröt tart a versengő és gyakran egymástól elidegenedett társadalmunk viszonyai elé is. Minden dalban rengeteg további (rejtett) üzenet bújik meg.
Mint a legtöbb Pink Floyd-remekmű esetében, a „The Wall” fő ereje is a kivételes hangulati sokszínűségben rejlik, aminek köszönhetően nem nehéz elképzelni a Waters-koncepció egyes képeit. A Pink Floyd sem korábban, sem később nem szólt olyan teátrálisan és ütősen, mint a „The Wall” legtöbb szerzeményében. Az album összességében még sötétebb és földhözragadtabb, mint az elődje, az „Animals” (1977), csak ritkán villan fel benne némi fény. Egyes ütős motívumokat lázadó, szinte punkos energia kísér, ami nagy távolság a korábbi space rockos éveiktől, a pszichedelikus-avantgárd kezdetekről nem is beszélve. A más, közvetlenebb és jóval kevésbé kísérletező megközelítés ellenére a Pink Floyd megtartotta megszokott hangszeres erényeit, amelyek közül szokás szerint Gilmour melankolikus slide-fogásait és finom szólóit kell kiemelni, amelyektől a mai napig libabőrös lesz az ember.
Wright szokásos orgona-, zongora- és klavinet-hátterén túl számos szintetizátort is bevetettek, ami helyenként hangsúlyozottan zenekari hangzáshoz vezetett. Watersről elmondható, hogy teátrális éneklésmódjával és kivételes drámai érzékével itt énekesként a csúcsot érte el, mert rendkívül meggyőzően „eljátssza” Pink és élete szereplőinek szerepét. Gilmour énekesként (és szerzőként is) Waters „jóvoltából” érezhetően vissza lett szorítva, de éppen ezért az a három dal, amelyben az ő éneke és szerzői munkája is szerepel, az album legjobb pillanatai közé tartozik (Young Lust, Run Like Hell és főleg a Comfortably Numb).
Waters félig önéletrajzi rockoperája az „In The Flesh?”-sel nyit, amelynek végén német bombázók zúgása hallatszik, jelképezve Pink apjának erőszakos halálát a háborús bombázás során. Ez a dinamikus dal nyugodt dallammal indul, amely később a záró „Outside The Wall”-ban tér vissza (így zárul a kör). A dal Waters cinikus éneke, drámai gitárszólamok és orgonák segítségével fokozódik a bombázók dübörgésével záruló drámai végkifejlet felé. A „The Thin Ice” elején gyengéd zongoradallam és Gilmour békés éneke hallható, amely gyerekaltatóra emlékeztet. Amint beszáll Waters hangja, a dal cinikus árnyalatokat ölt, majd egy ütős gitárszóló hirtelen, szinte brutális véget vet neki. A dal Pink (elveszett) gyermeki ártatlanságát és azt az időt jelképezi, mielőtt megértette volna, mi történt az apjával.
Az „Another Brick In The Wall, Part. 1” az első a három egymással összefüggő motívum közül, amelyek a rockzene történetének egyik legismertebb zenei témáját alkotják. Mindhármat lázadó hangulat járja át, hasonló szövegfelépítés és refrén köti össze őket, miközben mindegyik következő egyre dühösebben és ütősebben szól. Az első rész a legnyugodtabb mind közül: finom gitárszóló, ismétlődő basszusmenet és Gilmour viszonylag gyengéd éneke jellemzi, időnként dühkitöréssel, amikor a főhős kezdi felfogni apja halálát és építeni a falat. A zenekar története során született legismertebb, bár korántsem legjobb alkotást „The Happiest Days Of Our Lives” teátrális betétje vezeti fel. Egy hátborzongató helikopterzaj szakítja félbe az igazgató ordítozását, amely egy koncentrációs tábor parancsnokának üvöltésére emlékeztet. A lüktető basszusmenethez idővel Roger cinikus éneke csatlakozik, amely a főhős zsarnoki tanárokkal szerzett traumatikus élményéről mesél.
A drámai sikoly után az átmenet következik a rocktörténet talán legismertebb lázadó himnuszába, az „Another Brick In The Wall, Part. 2”-be, abba a dalba, amely a legnagyobb slágerükként vonult be a történelembe. Ez a hírhedt szám, amely Pink álmodozását ábrázolja arról, hogy a gyerekek fellázadnak a zsarnoki tanár ellen, masszív dobhangzással, lüktető basszusmenettel és egyedi gitárbetétekkel büszkélkedhet. A lázadó drámaisághoz lényegesen hozzájárul a gyermekkórus, amely felerősíti Gilmour énekét, és elénekli a második versszakot és a fő refrént. A végét becsületesen megfűszerezi Dave sírós gitárszólója, amelyet a háttérben zúgó orgonahang kísér. Megjelenésekor kiváló és újszerű alkotás volt, de rádiós túljátszása miatt a zenekar sok híve manapság túlértékeltnek tartja a kevésbé exponált szerzői remekeikhez képest.
Ez után a lázadó drámaiság után a „Mother” következik nyugodt akusztikus dallamával és énekbeli teátralitásával, bár a folytatásban további hangszerek bevonásával valamivel összetettebb dimenziót kap. Pink életének fontos szakaszáról van szó: szembesül a túlzottan birtokló anyjával, aki mindenáron a „karjaiban” akarja tartani akkor is, amikor már felnőtt, és fenntartja benne a félelmet attól, hogy véletlenül találna magának egy nőt és önálló életet kezdene. E kiváló dal lényege Watersnek, a Pink szerepében cinizmustól szinte olvadozó hangja és Gilmour gyengéd éneke közti ellentétben rejlik, utóbbi remekül hozza a birtokló anya szerepét.
A „Goodbye Blue Sky” újabb dal a sok hangulati kontraszt közül. A békés bevezetőt drámai váltás követi egy jóval baljósabb hangulatba, amelyet Gilmour kiváló éneke és az akusztikus gitár gyengéd dallama tart fenn. Itt Pink a tönkretett gyerekkorát és a birtokló anyával töltött életét siratja, aztán a gyerekkornak hirtelen vége: rocksztár lesz, megházasodik, de személyes traumáinak még korántsem lett vége. Az „Empty Spaces” baljós billentyűs és gitárhangokat tartalmaz, és lázas bemondásokat az emberektől, ami Pink turnéra indulását vetíti előre. Pink ekkor már rocksztár és házas, de a feleségével a férfi egyre növekvő eltávolodása miatt állandóan gondjaik vannak. Roger a szövegben hirtelen azt kérdezi, mivel lehetne a falat még szilárdabbá tenni. A válasz a rockos szeretőkben rejlik, de ez nem hoz neki elégedettséget.
A kiváló „Young Lust” következik, a zenekar egyik legütősebb szerzeménye, amelybe rengeteg keményrockos gitárfrázist, funkos basszusmenetet és vastag Hammond-orgonarétegeket gyömöszöltek. Gilmour ütős gitárfogásai és szokatlanul érdes énekstílusa miatt az album egyik legkiemelkedőbb és legminőségibb darabja. Pink a groupie-kkal szerzett élmény után telefonon megtudja, hogy a felesége megcsalja. Ez végleg idegösszeomláshoz vezet. A „One Of My Turns” nagyon jól tükrözi ezt az összeomlást, hiszen sikertelen párbeszédet tartalmaz Pink és a meglepett, később egyre ijedtebb nő között, akit a lakására hívott. Waters nagyon jól játssza el Pink érzelmi összeomlását és a hirtelen erőszakkitörést, amikor idővel felemeli a hangját, amelyben a feleség iránti harag és az önsajnálat keveredik. Ez az állapot folytatódik az ultraszomorú „Don’t Leave Me Now”-ban, ahol Pink törékeny zongoradallam mellett fullad depresszióba. A nyugodt bevezetőt egy temperamentumosabb szakaszba való átmenet követi átható slide-gitárral. Jön az „Another Brick In The Wall” harmadik, legrövidebb része, amely Roger dühödt éneke miatt a leginkább agresszív a három közül, hiszen ebben a pillanatban a tomboló Pink úgy dönt, hogy az életében nincs szüksége többé emberekre maga körül. Az első rész a búcsúzó „Goodbye Cruel World”-del zárul, ahol Pink nyugodt dallam mellett közli, hogy a fal elkészült, ezzel pedig befejeződött elszigetelődése a külvilágtól.
Az album második fele a „Hey You”-val nyit, az album egyik legmegrendítőbb szerzeményével, ahol az akusztikus gitár jéghideg dallama és az érzelmileg kiüresedett ének hat az emberre. A hangulat a központi riffre játszott kiváló gitárszólóval éri el a csúcsot, majd drámai akusztikus szakaszba torkollik. Ez a dal azt a pillanatot ábrázolja, amikor Pink hirtelen megbánja, hogy minden kapcsolatot megszakított a külvilággal, és kétségbeesetten vágyik rá, hogy újra felvehesse velük a kapcsolatot. Hívásait idővel elfogják a „férgek”, a militáns szélsőségesek csoportja, és itt kezdődik Pink fokozatos átalakulása neonáci diktátorrá. Az „Is There Anybody Out There?”-ben még mindig sikertelenül próbál kapcsolatot teremteni, amit kétségbeesett kiáltások és az akusztikus gitár melankolikus szólója érzékeltet.
A „Nobody Home” érzékeny zongoradallamot és Roger cinikus énekét tartalmazza, amely képszerűen írja le Pink magányos életét a mentális falon belül. Mellette nincs senki, akivel kommunikálhatna. Már csak a tárgyi javai veszik körül. A „Vera” Roger egyik cinikus csúcspontja, hiszen a dalt Vera Lynn ihlette, a második világháború idejének brit énekesnője. Ő énekelte a népszerű „We’ll Meet Again” című dalt, amelyben a háború végén a hozzátartozók találkozását ígérte, amit Roger (illetve Pink) az apja halála miatt soha nem élhetett át. Waters panaszos énekét átütő zenekari hangszerelések kísérik. A „Bring The Boys Back Home” pompázatos, militarista hangokra épül, amelyek katonai induló benyomását keltik, ezzel Roger a háború értelmetlenségét akarta kiemelni, és azt üzenni, hogy sem a háború, sem a karrier soha nem szabadna, hogy elidegenítse egymástól a családokat.
Ezzel minden készen áll az album nagy csúcspontjához, a fenomenális „Comfortably Numb” eposzhoz, amelyben Gilmour két átütő szólóval valóságos gitáros kinyilatkoztatást hoz, olyat, amelytől játszi könnyedséggel fut végig a libabőr a testen. Meggyőződésem szerint komoly jelölt a zenekar történetének legjobb alkotására és a rocktörténet egyik legfenségesebb teljesítményére. Ez az felejthetetlen műalkotás eredetileg Dave első szólóalbumára készült, de szerencsére józan megfontolás után másként döntött. A titokzatos kezdetet, amelyben párbeszéd zajlik Pink és az orvosa között, melankolikus szintetizátorrétegek kísérik. Pink szerepét a refrénekben kiválóan énekli Gilmour, az orvost pedig a mindig cinikus Waters „játssza”.
Az orvos a menedzser kérésére nyugtatókkal próbálja koncertképessé tenni Pinket, amit a főhős fájdalomkiáltásai és ebből következően mentális téveszmék kísérnek. Idővel átmenet következik egy hangulatilag világosabb, szinte emelkedő szakaszba, ahol Gilmour érzelmileg rendkívül átélt éneke varázsol el, megtámogatva hatalmas zenekari függönyökkel és az akusztikus gitár kellemes dallamával. Amikor beszáll Dave első hihetetlenül finom szólója, a melankolikus hangulat, amelyben azért megbújik egy szemernyi remény, még egy fokkal feljebb emelkedik. Dave második szólója még az elsőnél is megrendítőbb, és egyenesen elképesztő hangulati dimenziókat ér el. Szerintem a zenekar története során egyetlen más szerzeményben sem mutatta meg Gilmour ilyen világosan, miért tartozik egyszerre minden idők legjobb gitárosai és a rock érzelmileg legszívhezszólóbb énekesei közé. Waters ugyan a koncepciót adta és a művek zömét megalkotta, de az album legjobb szerzeményét Gilmour hozta létre.
A „The Show Must Go On” Pink belső megosztottságát ábrázolja, hogy mit tegyen a fal felépítése után: maradjon elszigetelődve, vagy kényszerűen induljon el a koncertre. A végén az utóbbi kerekedik felül, ami hallucinációkhoz vezet. Ez az ünnepélyes szerzemény a többszólamú énekharmóniáknak és az érzékeny zongoraszólamoknak köszönhetően erősen Queen-es bélyeget visel, ami némileg ironikus, mert a Queen 1991-ben felvett egy azonos című dalt. Az „In The Flesh”-ben visszatér az album elejének eredeti témája, amelyben robbanásszerű orgonakitörések uralkodnak. Ezt egy nyugodtabb szakaszba való átmenet követi, amelyet kórusének vezet fel. A cinikus éneket „hammer, hammer” felkiáltásokkal záródó befejezés követi. A kalapácsok Pink képzelt neonáci pártjának jelképei. Pink a koncepciónak ebben a részében a drog okozta hallucináció miatt neonáci diktátorként kezdi megélni magát, aki a követőivel azt tehet, amit csak akar.
Újabb Gilmour-féle szerzői remekmű következik, a „Run Like Hell”, ahol különösen elragadnak a lüktető basszusmenetre fektetett finom gitárfutamai, miközben Wright az egész albumon az egyetlen billentyűs szólót szállítja. Pink a képzelt diktátorszerepében a koncertjét a veszélyeztetett kisebbségek elleni rasszista razziának képzeli el, amit képszerűen kísérnek az intoleráns alattvalók és áldozataik különféle bemondásainak hangjai. A „Waiting For The Worms”-ban befejeződik átalakulása rasszista vezetővé, amit uszító, szinte érthetetlen, megafonon keresztül hallható beszédek, a csőcselék skandálása és egy menetelő, militáns ritmus kísér. Az egészet cinikus szöveges kifejezésmód kíséri. El kell ismerni, hogy Waters igazán kiváló utánzatot ad Oswald Mosleyról, a második világháború előtti brit fasiszta vezetőről. A dal hangulata másodpercről másodpercre sötétebb lesz, míg át nem alakul a „férgek”, vagyis Pink szélsőjobboldali pártjának baljós skandálásává.
A fasiszta vezér egyre növekvő dühe okozta hangok teljes kakofóniája után hirtelen drámai véget ér Pink rasszista tébolya, amit a „Stop”-ba való hirtelen átmenet jelez, ahol ráeszmél, hová jutott, és elkezd undorodni önmagától. Ezzel minden készen áll a nagy, rendkívül hátborzongató és megrendítő fináléhoz, a „The Trial”-hoz, ahol Pink a fejében saját pert rendez maga ellen, szembesülve mindazokkal, akik miatt felépítette a falat. Ez a drámai klimax a zenekar karrierjének érdekes egyedi darabja, hiszen musicalelemeket tartalmaz zenekari betétekkel és közbeékelt kórusénekekkel. Érdekes felismerés, hogy e dal egyes zenekari hangszerelései jelentősen hatottak a kultrendező, Tim Burton filmjeinek zenéjére. A dal központi sztárja kétségtelenül Waters, aki teátrális, olykor szinte groteszk énekével kiválóan játssza el a gőgös bíró szerepét és Pink múltjának szereplőit, mint az igazgató, az anya és a volt feleség. Pink önvádja a fal ledöntésére szólító záró drámai felhívásokkal ér véget.
A záró „Outside The Wall”-ban Pink fala végre leomlik, ezzel véget ér az agóniája, és megnyílik a katarzis lehetősége. Így, némileg ironikus módon ugyanazzal a kellemes dallammal, amelyet az album elején lehetett hallani, zárul ez a monumentális koncepcióciklus, miközben Pink további sorsa az egyén saját értelmezésére marad. A koncepció erkölcsi üzenete pedig akár az is lehetne, hogy a belső vagy külső falakkal (mindkettőből a berlini fal leomlása után is még mindig túl sok van a világon) nem lehet megoldani a problémákat, csak egymással együttműködve és összekapcsolódva.
A „The Wall” egyike azoknak a monumentális albumoknak, amelyek aranybetűkkel írták be magukat a rockzene történetébe, és hozzájárultak ahhoz, hogy a Pink Floyd legendája örökké éljen. Waters elidegenedés-koncepciója pedig manapság aktuálisabb, mint valaha. E kivételes album számos erényéről az egész kritika során sok szó esett, ezért nincs értelme, hogy még tovább pazaroljam a szavakat azzal, hogy megpróbáljam eléggé agyondicsérni a modern zeneművészet egyik legnagyobb teljesítményét. Az időtlen remekmű azonban megkövetelte a maga árát: felbomlott a klasszikus Pink Floyd-felállás, amely a legtöbb rajongó nagy bánatára Wright korai halála után soha többé nem áll össze. Ennek a zenei és koncepcionális műalkotásnak minden szerelmese számára kötelező megnézni az azonos című, 1982-es filmet Alan Parker rendezésében és Bob Geldof főszereplésével, bár biztos vagyok benne, hogy a zenekar hívei közül a legtöbben már régen látták.
Felállás
Roger Waters – ének, basszusgitár, társproducer, szintetizátor, elektromos és akusztikus gitár, borítótervezés
David Gilmour – gitár, ének, basszusgitár,
társproducer, szekvenszer, szintetizátor, klavinet, ütőhangszerek
Richard Wright – zongora, orgona, szintetizátor, klavinet, basszuspedál
Nick Mason – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Joe Chemay – vokál
Ron di Blasi – klasszikus gitár az „Is There Anybody Out There?” című dalban
Bob Ezrin – billentyűs hangszerek
Stan Farber – vokál
Fourth form music class, Islington Green School, London — kórusének
James Guthrie – ütőhangszerek, szintetizátor az „Empty Spaces” című dalban (David Gilmourral közösen), szekvenszer, dob a „The Happiest Days of Our Lives” című dalban (Nick Masonnel közösen)
Jim Haas – vokál
Bobbye Hall – ütőhangszerek
Bruce Johnston – vokál
Jon Joyce – vokál
Freddie Mandel – Hammond-orgona az „In the Flesh?” és az „In the Flesh” című dalban
Frank Marrocco – koncertina
Bleu Ocean – menetelő pergődob a „Bring the Boys Back Home” című dalban
Jeff Porcaro – dob a „Mother” című dalban, menetelő pergődob a „Bring the Boys Back Home” című dalban
Lee Ritenour – ritmusgitár a „One of My Turns” című dalban és akusztikus gitár a „Comfortably Numb” című dalban
Toni Tennille – vokál
Trevor Veitch – mandolin
Larry Williams – klarinét az „Outside the Wall” című dalban
Produkció
Bob Ezrin, David Gilmour, James Guthrie és Roger Waters
Számlista
CD 1: 38:58
1. In the flesh? (3:17)
2. The thin ice (2:28)
3. Another brick in the wall Part one (3:41)
4. The happiest days of our lives (1:20)
5. Another brick in the wall Part two (3:56)
6. Mother (5:32)
7. Goodbye blue sky (2:48)
8. Empty spaces (5:36)
9. Young lust (2:03)
10. One of my turns (1:33)
11. Don’t leave me now (4:22)
12. Another brick in the wall Part three (1:17)
13. Goodbye cruel world (1:05)
CD 2: 40:43
1. Hey you (4:39)
2. Is there anybody out there! (2:40)
3. Nobody home (3:25)
4. Vera (1:38)
5. Bring the boys back home (0:50)
6. Comfortably numb (6:49)
7. The show must go on (1:36)
8. In the flesh (4:16)
9. Run like hell (4:22)
10. Waiting for the worms (3:56)
11. Stop (0:34)
12. The trial (5:16)
13. Outside the wall (1:42)
