Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Alan Parsons Project, The
Kiadó: Sony BMG
Megjelenés: 1977
Játékidő: 41:05
Értékelés: 4.5/5
Az „I Robot” a legendás progresszív rock intézmény, a The Alan Parsons Project második albuma. Sok szempontból továbbfejlesztette azt a zenei koncepciót, amelyet a projekt két vezéralakja, Alan Parsons és Eric Woolfson a kultikus debütálóalbumon, a „Tales Of Mystery And Imagination” (1976) lemezen mutatott be, ahol Edgar Allan Poe titokzatos irodalmi örökségét járták körül.
Az „I Robot” koncepciója nagy vonalakban Isaac Asimov, a legendás amerikai író kultikus sci-fi regényének, az Én, a robotnak az üzenetén alapul. Az eredeti szándékot, hogy a koncepció teljes egészében Asimov irodalmi alkotásaira épüljön, sajnos meghiúsította, hogy a művei felhasználási jogait már odaígérték egy televíziós társaságnak. Asimov állítólag még találkozott is Woolfsonnal, és lelkesedett az ötletért, hogy a művei zenei formában is életre keljenek, de a fenti ok miatt az eredeti koncepcióból nem lett semmi.
Ez azt jelenti, hogy a szövegek többsége inkább a felgyorsult technológiai fejlődés tágabb témáiból merít, különösen a robotikából és a mesterséges intelligenciából, azzal a potenciális veszéllyel, hogy a gépek egy napon kiszoríthatják az embert a bolygó domináns fajaként betöltött helyéről. A koncepciót remek időzítéssel választották: a sci-fi éppen új népszerűségi robbanást élt át olyan filmsikereknek köszönhetően, mint a Csillagok háborúja és a Harmadik típusú találkozások. A korban rendkívül népszerű és újszerű elektronikus szintetizátorszólamoknak és számos speciális hangeffektnek köszönhetően koncepcióalbumként jóval meggyőzőbb, mint a gótikus színezetű debütálás.
A TAPP két főnöke ismét beszervezte az kiváló AOR-együttes, a Pilot központi tagjait: Ian Bairnson gitárost és multiinstrumentalistát, David Paton basszusgitárost és énekest (később Camel), valamint Stuart Tosh dobost, akikkel akkor barátkoztak össze, amikor Parsons volt a producerük. A két főnök játszotta fel a billentyűs szólamok nagy részét is a kultikus billentyűs, Duncan McKay segítségével (aki később a Camellel és a Budgie-val is dolgozott). A vendégénekesek közül ezúttal Steve Harley (Cockney Rebel), Allan Clarke (The Hollies) és főleg Lenny Zakatek (Gonzalez) emelkedett ki, aki a funk rockkal fűszerezett slágeren, az „I Wouldn’t Want To Be Like You” című dalon villogott.
Az „I Robot” a TAPP védjegyének számító keverékre épül: monumentális, olykor már-már pop rockos himnuszok, fenséges zenekari hangszerelések, csábító vokális harmóniák és komplex hangszeres részek, mindezt pedig olyan perfekcionista produkció fényesíti, amelyre csak Mr. Parsons volt képes. Mint minden TAPP-albumon, itt is erős a hangsúly a dallamosságon, ezért a lemezt nem nehéz megszeretni az igénytelenebb hallgatóknak, vagyis azoknak sem, akik nem tartoznak a szokásos progresszívrock-rajongók közé. A szerzemények szerkezetét és ötleteit tekintve a projekt legjobb lemezei közé tartozik. Egyebek mellett azzal is dicsekedhet, hogy a TAPP kevés albumának egyike, amelyen egy szemernyi patetikusság sincs: egyetlen szacharinos balladát sem találsz rajta, pedig ezek később, a nyolcvanas években szinte a védjegyükké váltak.
A lemezt nyitó címadó instrumentális darab főleg a különféle szintetizátortextúrák kipróbálására szolgál. A pulzáló basszusvonalon ismétlődő gitártémák törnek át. A billentyűk elektronikus hangmintái sajátos futurisztikus ambientet teremtenek, miközben a háttérben a hangzásában manipulált operett-szerű vokális harmóniák hatásos drámai kiegészítést adnak. A funkos ritmikával megfűszerezett „I Wouldn’t Want To Be Like You” kétségkívül az album pop rockos kedvence, és a projekt legjobb ilyen jellegű dalainak egyike, amellyel szélesre tárták a kaput a tömeges kereskedelmi siker felé. Zakatek remek éneke dallamos kísérettel övezett, amelyből kiemelkedik a szellemes gitárriff és a groove-os basszusvonalak, amelyektől minden finom ízlésű hallgató megnyalja majd a száját. Az epikus „Some Other Time” a TAPP-történet egyik legszebb power balladája. A misztikus akusztikusgitáros intrót pompázatos zenekari hangszerelésekkel, érzelmekben gazdag vokálokkal és melankolikus gitárbetétekkel építik tovább, amelyek irigylésre méltó ambient dimenziókba röpítik a szerzeményt.
A progresszív rockos csemegén, a „Breakdown” című dalon Allan Clarke remek hangja ragyog. A többletdrámáról Bairnson érzékeny slide-finomságai a gitáron, valamint a háttérben ügyesen bevezetett operett-szerű vokális kíséret gondoskodnak. Az egyik kedvenc az elfeledhetetlen szentimentális ballada, a „Don’t Let It Show” is, amelyben Dave Townsend bravúrosan mutatja meg énekesi képességeit. Az éteri orgonás bevezetést elbűvölő vokális rész követi, a háttérben hatalmas zenekari hangszerelésekkel, a szerzemény második szakasza pedig egy szerteágazó hangszeres rész, rengeteg szellemes billentyűs megoldással.
A „The Voice” érdekes nyitótémával büszkélkedik, amelyben a lüktető basszusvonal diktálja az alaptempót, miközben a háttérben számos szellemes szintetizátorhang kalandozik. A melodrámáról Steve Harley egyedi, kissé frenetikus éneke gondoskodik. A dal fő vonzereje a remek hangszeres rész, rengeteg funkos ritmikai díszítéssel és gazdag zenekari betétekkel. A „Nucleus” című instrumentális darab, érezhetően a legendás Brian Eno egyes munkáiból merítve, meggyőző ambient függönyökre épít, amelyeket elbűvölő szintetizátorhangmintákkal hoztak létre.
A kiemelkedő „Day After Day (The Show Must Go On)” szintén esélyes a TAPP-történet legjobb szerzeményeinek címére. Ez is olyan dal, amely a billentyűk hangsúlyos ambient mintáira építve éteri, melodramatikus hangulatot teremt. A kiemelt ambient hatás szempontjából döntő volt, hogy Jack Harrist választották főénekesnek ebben a klasszikusban, mert rendkívül érzelmes énekstílusa, amelyet a legkönnyebben a „Gilmour találkozik Latimerrel” szavakkal írnék le, hihetetlen ambient melegséget visz a dalba. Az éteri hangulat felépítésének másik tényezője B.J. Cole pedal steel játéka.
Az album két instrumentális darabbal zárul. A sötét „Total Eclipse” a különféle szintetizátoreffektek kipróbálására szolgált. Borzongató hangulata miatt könnyen szerepelhetne az előző albumon is. A „Genesis Ch. 1 V. 32” a pompázatos zenekari hangszerelések és a finom gitárbetétek drámai extravaganciája. A címe a Biblia első részének, vagyis a Teremtés könyvének központi üzenetére utal, amelynek egyébként 31 fejezete van. Az új, 32. fejezet állítólag azt a pillanatot jelképezi, amikor az ember a saját képmására teremtette a robotot, majd később keserű bűnbánatot élt át.
Az „I Robot” egy legendás art rock projekt remekműve, amely még ma is könnyedén megbabonázza az összes örök zenei romantikust, akik esküsznek a stílusbeli sokszínűségre és az izgalmas koncepciókra. A későbbi TAPP-lemezek többségével ellentétben egyetlen gyenge pillanata sincs, és szép számmal akadnak rajta klasszikusok, bár néhány szerzemény, főleg a mára már rég anakronisztikus szintetizátortextúrákban dúskáló instrumentális darabok, nem éppen a legjobban állták ki az idő próbáját. Az „I Robot” minden tekintetben merész és legalább olyan jó folytatása a kultikus debütálásnak. Abban az időben, amikor a punk megjelenése destruktív ellenpólust állított mindazzal szemben, ami a rockban az előző tíz évben pozitívumként történt, a TAPP az egyik utolsó szilárd és egyenes gerincű progresszív rock formációként ragyogott, amelynek népszerűsége a korabeli trendekkel szemben évről évre nőtt.
Felállás
Alan Parsons – billentyűk, produkció
Eric Woolfson – billentyűk, koncepció
Ian Bairnson – elektromos és akusztikus gitár
David Paton – basszusgitár, akusztikus gitár
Stuart Tosh – dobok, ütőhangszerek
Duncan Mackay – billentyűk
B.J. Cole – pedal steel
John Leach – cimbalom és kantele
Lenny Zakatek – ének
Allan Clarke – ének
Steve Harley – ének
Jack Harris – ének
Peter Straker – ének
Jaki Whitren – ének
Dave Townsend – ének
Produkció
Alan Parsons
Dallista
1. I Robot
2. I Wouldn’t Want To Be Like You
3. Some Other Time
4. Breakdown
5. Don’t Let It Show
6. Voice
7. Nucleus
8. Day After Day (The Show Must Go On)
9. Total Eclipse
10. Genesis Ch 1 V 32
