Előadó: Radiohead
Kiadó: Parlophone Records
Megjelenés: 2009
Értékelés: 3.5/5
A sikeres debütálás, a Pablo Honey után a Radiohead rengeteg nagy koncertet adott szerte a világon. Ám már akkoriban szárnyra kaptak a szóbeszédek, hogy a srácok nem tipikus rocksztárok, és a sztárlét talán nem is áll hozzájuk igazán közel. Erre a Radiohead egy új albummal válaszolt, amelyen kétségkívül ott van a koncertkalandok tapasztalata és a társadalmi berendezkedés okozta csalódás is. Éppen ezért a kritikusok úgy fogadták az új lemezt, mint a Radiohead új köntösben: művészileg érettebben és sokkal eredetibben.
A zenei fejlődés már az első hangoktól nyilvánvaló. A srácok munkához láttak, és láthatóan be akarták bizonyítani, hogy nem csupán egyetlen nagy slágerre futja tőlük, hanem lényegesen mélyebb mondanivalójú zenét is képesek csinálni. Bár a muzsika sokkal innovatívabb és önállóbb, a Radiohead ezen az albumon is kipréselt magából pár nagy slágert. Ezúttal elsősorban a „Hign and Dry” és a „Just” gondoskodott a busás bevételről, meg a „My Iron Lung”. Már ez a három szerzemény is nagy zenei minőséget mutat, de az igazi varázslat az album többi részében rejlik, ahol a Radiohead a saját életét kezdi élni, és eltávolodik a debütalbumon még tapasztalható másolgatástól.
A Parlaphone kiadó a második lemezre ismét felvett néhány nagyon ritka felvételt a zenekartól. Leginkább a „My Iron Lung” EP-bónusz szúr szemet, a „Creep” akusztikus előadásának kivételével. Emellett a második CD-n akad néhány meglehetősen jelentéktelen dolog is, ami a rajongóknak viszont biztosan sokat jelent majd. Van pár akusztikus feldolgozás, néhány élő felvétel és így tovább. A zenekar rajongói kétségkívül megkapják, amit akartak, a semleges szemlélők viszont látni fogják, hogy a második lemez többé-kevésbé felesleges.
Stílusában a Radiohead nagyot változott. A Pablo Honey-n erősen érezhető a grunge, a brit pop és az indie rock hatása, most viszont másfajta stílusban kezdtek játszani, amely felismerhetőbbé vált, és a védjegyükké lett. A gitárok még mindig bőven az előtérben vannak, és nincs annyi elektronikus effekt, sample és loop, mint később, de érezhető, hogy a zene jóval hipnotikusabb, mintha a Radiohead kicsit többet kölcsönözne pszichedelikus progresszív zenekaroktól. De bár talán megint kölcsönöznek, ez nem hangzik másolatnak, mint a debütalbumon, hanem saját hangzásnak tűnik, amit később más zenekarok „loptak” tőlük. Ezek a hipnotikus minták új műfajnak is életet adtak, amelyet post rocknak neveztek el. A keményebb részeken a Radiohead még mindig grunge-osan szól, a Smashing Pumpkinshoz hasonlóan depressziósan, de ezekből a részekből egyre kevesebb van. Sokkal érezhetőbb az akusztikus gitár és a billentyűk használata, amelyek gyakran valamiféle ambient elemet adnak hozzá.
A Radiohead tagjai nem valami nagyszerű zenészek, de már ezen az albumon is látszik, hogy a vízió gyakran fontosabb, mint maga a tudás. A srácok jól kamatoztatták az újítási tehetségüket, zeneileg mindent kihoztak magukból, amit csak tudtak, így a zene technikai szempontból is nagyon meggyőzően szól.
A fejlődés viszont nem csak a zenében érezhető, hiszen Thom Yorke szövegei is érezhetően jobbak lettek. Sokkal több bennük a titokzatosság és a társadalomkritika, Yorke siránkozásából pedig jóval kevesebb van, bár időnként még mindig jelen van. A leginkább a hangjában tűnik fel, amely egyszerűen nem lehet nem tele szomorúsággal és szenvedéssel (vajon mit tettek vele?).
A The Bends-szel a Radiohead már megmutatja igazi erényeit, és bevezet minket a képességei világába, amelyek azonban még nem teljesen valósultak meg. A legjobb csak ezután következett, de már ezzel a lemezzel is nagy minőségi ugrást tett előre a Radiohead. A The Bends kiváló album, amely művészi értelemben nagy előrelépést jelentett a zenekarnak, és meglepő módon az eladhatóság terén sem veszítettek vele semmit, hiszen az album még sikeresebb lett, mint a debütalbum. Ez az új kiadás mindenképpen érdekes lesz minden Radiohead-gyűjtőnek és azoknak is, akik még csak ismerkednek a zenekarral, annak ellenére, hogy a második CD nem kínál semmi különöset.
Felállás
Thom Yorke – ének
Jonny Greenwood – gitárok, billentyűk
Ed O’brian – gitárok
Phil Selway – dob
Colin Greenwood – basszusgitár
Produkció
Radiohead
Számlista
CD1:
1. Planet Telex 4:18
2. The Bends 4:06
3. High and Dry 4:17
4. Fake Plastic Trees 4:50
5. Bones 3:08
6. (Nice Dream) 3:53
7. Just 3:54
8. My Iron Lung 4:36
9. Bullet Proof… I Wish I Was 3:28
10. Black Star 4:07
11. Sulk 3:42
12. Street Spirit (Fade Out) 4:12
CD2:
1. The Trickster 4:42
2. Punchdrunk Lovesick Singalong 4:41
3. Lozenge Of Love 2:17
4. Lewis (Mistreated) 3:20
5. Permanent Daylight 2:49
6. You Never Wash Up After Yourself (Live) 1:44
7. Maquiladora 3:26
8. Killer Cars 3:03
9. India Rubber 3:26
10. How Can You Be Sure 4:22
11. Fake Plastic Trees (Acoustic Version) 4:41
12. Bullet Proof … I Wish I Was (Acoustic) 3:35
13. Street Spirit (Fade Out) (Acoustic) 4:25
14. Talk Show Host 4:40
15. Bishop’s Robes 3:25
16. Banana Co 2:21
17. Molasses 2:27
18. Just (BBC Radio 1 Evening Session) 3:45
19. Maquiladora (BBC Radio 1 Evening Session) 3:30
20. Street Spirit (Fade Out) (BBC Radio 1 Evening Session) 4:21
21. Bones (BBC Radio 1 Evening Session) 3:02
