Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Alan Parsons Project, The
Kiadó: Sony BMG
Megjelenés: 1980
Játékidő: 40:32
Értékelés: 4.5/5
A „The Turn of a Friendly Card” a legendás angol art rock szenzáció, a The Alan Parsons Project ötödik albuma. A zenekar sokszínű konceptalbumok és rádiós slágerek sorával futott be, és a zenei finomjárók körében azzal aratott sikert, hogy a maga korában újszerűen közelítette meg a progresszív rockot (mindenekelőtt azzal, hogy meggyőző és szilárd hidakat épített a prog és a pop közé). A „The Turn of a Friendly Card” koncepciója a szerencsejáték, a hazardírozás világát járja körül, és részben egy középkorú férfi történetét meséli el, aki türelmetlenül vágyik a vagyonának gyarapítására, ezért elmegy a kaszinóba, és a szerencsés nyereményért mindenét feltesz egy lapra. A végén elveszít mindent, amije volt.
Némi szerencsejátékos szenvedély a TAPP két főnökében is lakozott, vagyis a producer, ötletgazda és alkalmi zenész Alan Parsonsban, valamint a zeneszerző, szövegíró, énekes és billentyűs Eric Woolfsonban. Legkedvesebb szerencsejátékuk mindig is az énekesek váltogatása volt, ami irigylésre méltóan jó eredményeket hozott, de összezavart mindenkit, aki nem ismerte a TAPP albumait, csak a rádiós slágereket hallotta, és azt hitte, hogy teljesen különböző zenekarokról van szó.
A „The Turn of a Friendly Card” egyebek mellett arról ismert, hogy két nagy slágert hozott a TAPP-nak: a „Games People Play”-t és a „Time”-ot. Az utóbbiban mutatkozott be Eric Woolfson először vezetőénekesként. Woolfson TAPP-beli társvezére sokáig kitartóan halogatta, hogy az ő hangját használják, ami gyakran okozott vitát közöttük a stúdióban. A végén mégis beletörődött a közönség reakciójába, miután rájött, hogy a TAPP összes nagy slágerében Woolfson volt az énekes. Alan manapság nyíltan elismeri, hogy rosszul ítélte meg Eric énekesi képességeit. Minden új sláger sajátos meglepetés volt a duónak, egyben méltó jutalom a megszállott stúdiómunkáért. Az album eredeti LP-kiadásán a címadó dal egy epikus szvit formájában a teljes második oldalt kitöltötte, a CD-változat viszont öt számra bontotta.
Az album minden dala, amelyen egyetlen gyenge pillanat sincs, külön fejezet az aranyozás sokszínűsége szempontjából – pontosabban az hangszerelés sokszínűsége szempontjából –, és ez egyaránt igaz a rádiós játszásra szánt számokra és a kevésbé kommersz, szimfonikus instrumentálisokra. Utóbbiak némi szimfonikus prog rock báj kölcsönöznek a projektnek, amely a pop rock felé hajló preferenciák ellenére is állandó eleme maradt a TAPP zenei szókincsének. Az album egészében rendkívül egységes, többnyire pompázatos, ambient hangulatú, bár akad rajta néhány gyengéd ballada is, amely kissé megszelídíti az epikus légkört.
A dinamikus, szimfonikus pop rock hibrid „May Be a Price to Pay” hagyományosan pompázatos felvezetése az albumnak: dús zenekari hangszereléssel és többrétegű szintetizátorvonalakkal, amelyek fölött Elmer Gantry hatalmas hangja uralkodik (igazi nevén Dave Terry; az Elmer Gantry’s Velvet Opera nevű pszichedelikus rock formáció egykori frontembere). A hipnotikus AOR-refrén és a szimfonikus hangszerelés – amelyből a zongorán játszott kisebb jazzbetétek sem hiányoznak – aránya kiváló, és végig kiemeli ennek a remek dalnak a rendkívüli epikusságát.
A fület csiklandozó AOR-klasszikus, a „Games People Play” volt a projekt történetének első nagy rádiós slágere, ami senkit nem lephet meg, aki ismeri a TAPP régi énekesének, Lenny Zakateknek a tehetségét. A szintetizátorvonalak, ahogy az illik, végig erősen előtérbe vannak tolva, a kiváló, nagyon dallamos refrén pedig egy pillanat alatt megbabonázza a hallgatót. Különösen ravaszul megoldott a bevezető szakaszból a dinamikus átmenet, amiről egy hatalmas riff gondoskodik, az instrumentális betét pedig számos elektronikus mintával és Bairnson kiváló gitárszólójával a prog rock kísérletező extravaganciájának egyik csúcspontja.
Az éteri balladán, a „Time”-on, a második rádiós slágeren Eric Woolfson mutatkozik be először énekesként: falszett hangjával a zenekari kíséret mellett meggyőző, nagyon romantikus hangulatot teremt, ami kissé kellemetlen árnyékot vet Alan korábbi makacsságára, amikor nem akarta énekesi szerepbe állítani. A kiváló dalok sora az „I Don’t Wanna Go Home”-mal folytatódik, ahol ismét a pompázatos szimfonikus hangszerelés áll az előtérben, játékos gitárriffekkel párosítva. A lírai varázsról szokás szerint Lenny „The Voice” Zakatek remek éneke gondoskodik, aki bőséges adag soult is visz a dalba.
Az ambient instrumentális „The Gold Bug” Edgar Allan Poe azonos című ismert elbeszélésére utal, akinek hagyatéka a „Tales of Mystery and Imagination” című album alapkoncepciójául szolgált, ami a TAPP kultikus, 1976-os debütalbuma. A dal hangulata az erős drámaiság építésére esküszik, amit hangsúlyos basszusvonallal, a háttérben számos vokális harmóniával, szintetizátoros textúrák hullámaival, valamint jazzes ritmikai és fúvós finomságokkal ér el. A címadó dal első része barokkos zongoradallamot és Chris Rainbow (később Camel) melankolikus éneklését tartalmazza, miközben a háttérben hatalmas zenekari hangszerelés hömpölyög.
A „Snake Eyes” újabb AOR-csemege ízléses dallammal, funkos ritmusmintákra építve, Chris Rainbow vezette erotikus refrénnel. A kiegészítő vokális harmóniák még tovább fokozzák a hipnotikus hangulatot, miközben a gitár bravúros futamai némi keményrockos tüzet is hoznak. A tarotra utaló „The Ace Of Swords” egy újabb érdekes barokk instrumentális dús zenekari hangszereléssel, számos átmenettel és pompázatos motívummal, amelyben remek az interakció a gitár és a billentyűk között.
A „Nothing Left to Lose”-on, amelyben egy gyengéd, pasztorális akusztikusgitár-dallam és éteri kísérővokalizálás áll előtérben, ismét Woolfson úr „angyali” hangja ragyog fel. Közben ügyesen becsempésznek néhány viharos harmonikaszólót is. Különösen érdekes a hirtelen átmenet a keményrockos szakaszba, amely reggae-ritmus után érkezik, és a központi „Snake Eyes”-motívum teljesen váratlan instrumentális felelevenítése, élén egy hősies gitárszólóval. Az album epikus módon zárul a címadó ballada második részével, ahol a zenekari pompa mellett ismét a melankolikus hangulatú Chris Rainbow és Bairnson ragyog, aki élete egyik legtemperamentumosabb gitárszólójával ajándékozza meg a hallgatókat. Az első részhez képest itt a pompázatos zenekari hangszerelések sokkal hangsúlyosabbak, ami nagyban hozzájárul az album fenségesen epikus lezárásához.
A „The Turn of a Friendly Card”, ez a szerencsejátékokról szóló konceptalbum-mestermű nyitotta meg a legendás projekt alkotói és kereskedelmi szempontból legsikeresebb korszakát, és két nagy rádiós slágert hozott a TAPP két főnökének. Alan és Eric perfekcionista fúziója a szimfonikus progresszív rockból és a pop rockból, kiváló produkcióval megtámogatva, új dimenziókba jutott, és az egyik legnagyobb diadalát aratta. A „The Turn of a Friendly Card” után még sikeresebb album következett, az „Eye in the Sky” (1982) feledhetetlen címadó slágerrel, amit sok rajongó a TAPP csúcsának tartott, de az már egy másik történet.
Felállás
Alan Parsons – kísérővokál, billentyűk, effektek, produceri munka
Eric Woolfson – ének, billentyűk
Ian Bairnson – gitár
David Paton – basszusgitár
Stuart Elliott – dobok, ütőhangszerek
Elmer Gantry – ének
Lenny Zakatek – ének
Chris Rainbow – ének
Andrew Powell – zenekarvezető
Produkció
Alan Parsons
Dallista
1. May Be a Price to Pay
2. Games People Play
3. Time
4. I Don’t Wanna Go Home
5. The Gold Bug
6. The Turn of a Friendly Card (Part One)
7. Snake Eyes
8. The Ace of Swords
9. Nothing Left to Lose
10. The Turn of a Friendly Card (Part Two)
