Előadó: Radiohead
Kiadó: Parlophone Records
Megjelenés: 2009
Pontszám: 2.9/5
A Radiohead-et a nyugati világ szinte minden lakója ismeri, és a Creep is még mindig valahogy beleivódott mindannyiunk emlékezetébe, akik a kilencvenes években nőttünk fel. A kilencvenes éveket nemcsak a grunge műfaja határozta meg, amelybe a nagy sikerű Creep is tartozik, hanem a Pablo Honey is, a Radiohead debütáló albuma, de még inkább az együttes összes későbbi lemeze, amelyet az újabb kori zenetörténet egyik legnépszerűbb és leginnovatívabb formációjaként tartanak számon.
A Pablo Honey 1993-ban jelent meg, a grunge-mozgalom csúcspontján, egy évvel Kurt Cobain halála előtt. A Radiohead ügyesen kihasználta a műfaj népszerűségét, és a Creep slágerrel befészkelte magát az akkori introvertált tinédzserek többségének szívébe (bevallom, én is köztük voltam). A dal azonban kinőtte béklyóit, és még ma is hallani számos duzzogó, nehezen kezelhető kamasz csukott ajtaja mögül.
Az első CD-n az album úgy szerepel, ahogy 1993-ban megjelent, természetesen a nagy slágerrel, a Creeppel együtt. Többnyire grunge-os, torzított siránkozást hallunk, énekben és hangszerekben egyaránt. Időnként az indie rock és a brit pop hatása is felbukkan. Röviden: semmi fontos, semmi új. Nagy-Britannia sosem fogadta be igazán a grunge-ot. Mindössze két zenekar volt népszerű ebben a stílusban – a Radiohead és a Bush. A Bush sokkal jobban eltalálta az igazi grunge-érzést, a Radiohead próbálkozásai viszont meddőbbek voltak, és csak az égieknek köszönhetjük, hogy észhez tértek, és olyan zenét kezdtek csinálni, amely sokkal inkább rájuk szabott.
A második CD a zenekar néhány ritka felvételét tartalmazza, aminek a legelszántabb rajongók biztosan örülni fognak. A második korongon néhány demófelvétel is helyet kapott. Ezek a felvételek nyersebb oldaláról mutatják be a Radiohead-et, ugyanakkor már ott is hallatszik, milyen érett hangzásuk volt, még mielőtt kiadót találtak volna.
Zeneileg nagyjából azt mondhatjuk, hogy a Radiohead felugrott a grunge vonatára, amely akkoriban gyakorlatilag mindenhol népszerű volt. A grunge-változatuk meglehetősen gyenge volt, túl közhelyes, túl gimnazista, de a Creep-pel sikerült himnuszt alkotniuk minden beilleszkedni nem tudó középiskolásnak, és ez megnyitotta előttük a világhír kapuját. Annál inkább meglepő, hogy a későbbiekben nem hajoltak meg a kiadók és a trendek nyomásának, hanem minden albummal újítóbbak lettek. Itt olyan zenét csináltak, ami semmi különös, nagyon egyszerű, fantáziátlan, ragaszkodik a közhelyekhez, éppen ezért még meglepőbb, hogy már a következő albumon ekkora minőségi ugrást produkáltak. Ezen a lemezen még elég naivnak tűnnek, vakon követik a grunge-trendeket, itt-ott még hallatszik az indie rock és a brit pop hatása, de saját ötletnek nyoma sincs. Hihetetlen, ami ezután jött!
A Pablo Honey a szövegek szempontjából az önsajnálat csúcsán mutatja a Radiohead-et. Thom Yorke dalszerzőként iszonyatosan sokat fejlődött a következő albumokon, de a hangjában megmaradt az a patetikusság, amely épp ezen a debütáló lemezen a legszembetűnőbb. Érdekes, hogy Yorke a gimnazista bajok költőjéből mély társadalomkritikus filozófussá és látnokká változott, ami már a The Bends albumon látszik.
A Pablo Honey nem egy nagy durranás. Érezni, hogy a Radiohead még viszonylag tapasztalatlan volt, és a maga piaci rését kereste. A siker tekintetében rendkívül sokat értek el az albummal, szerintem még többet is, mint amennyit megérdemeltek. A zene nem megrázó, nem különösebben dallamos, és a Radiohead zenészként is meglehetősen átlagos. A Pablo Honey a maga korának terméke, amelynek sikerét a Radiohead ma már csak pénzügyi oldalról láthatja, hiszen az album zeneileg semmi fontosat nem tesz hozzá semmihez. Mindazoknak, akik szeretik ezt az albumot, ajánlom az újrakiadást, mert rengeteg rejtett kincs van rajta. Akik viszont a Radiohead-del szeretnétek ismerkedni, inkább várjatok egy másik lemezre, amelyen jobban megmutatkoznak a képességeik.
Felállás
Thom Yorke – ének, gitár
Jonny Greenwood – szólógitár, zongora, orgona
Ed O’Brien – gitár, vokál
Colin Greenwood – basszusgitár
Phil Selway – dobok
Produkció
Sean Slade, Paul Q. Kolderie, Chris Hufford
Számlista
CD1:
1. You (3:27)
2. Creep (3:55)
3. How Do You? (2:11)
4. Stop Whispering (5:25)
5. Thinking About You (2:41)
6. Anyone Can Play Guitar (3:37)
7. Ripcord (3:09)
8. Vegetable (3:12)
9. Prove Yourself (2:25)
10. I Can’t (4:13)
11. Lurgee (3:07)
12. Blow Out (4:41)
CD2:
1. Prove Yourself (Demo)
2. Stupid Car (Demo)
3. You (Demo)
4. Thinking About You (Demo)
5. Inside My Head
6. Million Dollar Question
7. Yes I Am
8. Blow Out (Remix)
9. Inside My Head (Live)
10. Creep (Acoustic)
11. Vegetable (Live)
12. Killer Cars (Live)
13. Faithless The Wonder Boy
14. Coke Babies
15. Pop Is Dead
16. Banana Co (Acoustic)
17. Ripcord (Live)
18. Stop Whispering (U.S. Version)
19. Prove Yourself (BBC Radio One Session 06/22/92)
20. Creep (BBC Radio One Session 06/22/92)
21. I Can’t (BBC Radio One Session 06/22/92)
22. Nothing Touches Me (BBC Radio One Session 06/22/92)
