Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Alan Parsons Project, The
Kiadó: Sony BMG
Megjelenés: 1978
Játékidő: 37:46
Értékelés: 4/5
Amikor a kultikus progresszív rockerek, a The Alan Parsons Project kiadták a „Pyramid”-et, a prog rock már mélyen a kereskedelmi hanyatlás időszakában járt, így nem meglepő, hogy ők azon kevés kísérletező kedvű formáció közé tartoztak, amely még mindig hűen kitartott a konceptalbumok mellett (ezt a hagyományt egészen a feloszlásukig megőrizték). Sok prog banda ekkorra már felhagyott a hosszú, jellemzően 20 percnél is hosszabb eposzokkal és az ambiciózus koncepciókkal, és rádióbarátabb hangzásformákra váltott.
A TAPP is ebben a karrierszakaszban kezdett egyre nagyobb teret engedni a popos-rockos motívumoknak, miközben szimfonikus hangszereléseik mindig is a magas fokú dallamosság megtestesítői voltak, és ezzel az igénytelenebb hallgatók szívét is sikerült elnyerniük. A popkacsintgatást a kezdetektől fogva nem is próbálták titkolni, ami számos pozitív eredményt hozott, de néhány nem túl örömteli dolgot is. A „Pyramid” így egy szolid, gyorsan befogadható progresszív pop rock keverék, különösebb meglepetések nélkül, hiszen egyszerűen folytatja az első két album sikeres stílusreceptjét.
A „Pyramid” eredeti koncepciója a boszorkányságot és az ezotériát érintette volna, de a projekt két vezére, Alan Parsons és Eric Woolfson az utolsó pillanatban meggondolta magát, és úgy alakította át, hogy a szövegek többsége a hatalom jelentéséről és visszaéléséről, valamint a piramisok mint energetikai és misztikus szimbólumok különleges jelképrendszeréről szóljon (például mint az Illuminátusok titkos társaságának baljós jelképe az egydolláros bankjegy hátoldalán). Akkoriban az újságcikkeknek és a piramisok titokzatos, misztikus erejéről szóló különféle elméleteknek köszönhetően a piramisok ismét rendkívül népszerűek voltak, és ők ezt minél jobban ki akarták használni.
Alannak persze ez nem volt az első találkozása a piramisokkal, hiszen fiatal hangmérnökként már dolgozott a Pink Floyd klasszikusán, a „Dark Side Of The Moon”-on. Ironikus, hogy az érdeklődők többsége az album megvásárlásakor még mindig ezzel a híres élménnyel kötötte össze a nevét, pedig ő semmiképp sem akart (többé) ilyen asszociációkat. Woolfson számos szövege, élén a nyitó „What Goes Up”-pal és a „Pyramania”-val, a piramisok titokzatos erejére utal.
A két nagyfőnök ezúttal is szorosan együttműködött a kultikus melodikus rockbanda, a Pilot két vezéralakjával, David Paton basszusgitárossal és énekessel (később Camel), valamint Ian Bairnson gitárossal. Az új munkatársak közé került az egykori Cockney Rebel-dobos, Stuart Elliott (később Kate Bush és Paul McCartney), a billentyűsökről pedig Woolfson mellett ezúttal is Duncan Mackay (később Camel és Budgie) gondoskodott.
A „Pyramid” hangzásvilága sok mindenben folytatja a bevált The Alan Parsons Project-receptet: erős hangsúly a kifinomult szimfonikus megoldásokon, főleg az alkalmankénti zenekari közreműködésnek, a változó énekeseknek, az ezoterikus hangulatnak és a popos-rockos töltetű, rövidebb szerzeményeknek köszönhetően. A prog rockos kísérletezés java a szintetizátoros textúrák akkoriban újszerű és változatos használatára korlátozódik, ezekkel pompázatos szimfonikus hangszereléseket és elektronikus hangmintákat építenek, ehhez társul Bairnson magával ragadó, hatalmas gitárszólóinak kínálata. Számos dal az egyes szimfonikus hangszerelések gazdagsága ellenére nagyon gyorsan fülbe mászik, ami jól mutatja, hogy a TAPP ekkor már csak két évre volt a nagy rádiós slágerek korszakától.
A nyitó „Voyager” folytatja a pompázatos nyitó instrumentálok, vagy inkább drámai himnuszok hagyományát, hiszen temperamentumos gitárriffjével egy pillanat alatt beszippantja a hallgatót az album közepébe. Ez a finom szintetizátormotívum fokozatos összefonódásával, amelyet funkos ritmusszekció támaszt alá, azonnal misztikus, titokzatos hangulatot teremt. Hihetetlen könnyedséggel érkezik a dinamikus átkötés a csodálatos klasszikusba, a „What Goes Up”-ba, ahol a kultikus basszusgitáros, David Paton kiváló énekteljesítménye ragyog, és a gazdag szintetizátortextúrák finom váltakozása is remek. A pompás hangszerelés viharos gitárfutamokra és hatalmas zenekari függönyökre épül, amelyek még jobban kiemelik a hipnotikus refrén dallamos oldalát.
A zenekarral fűszerezett power ballada, a „The Eagle Will Rise Again” a legendás énekessel, Colin Blunstone-nal való sikeres együttműködés gyümölcse, akit leginkább a kultikus brit pop/pszichedelikus csapat, a The Zombies tagjaként ismerünk. Blunstone kivételes vokális karizmája és érzelmi szívélyessége, amelyet ebbe a remek számba visz, szinte felemelő hangulatot teremt. Ehhez a hangulathoz hozzájárul a gyönyörű akusztikusgitár-dallam és a kísérő vokális harmóniák gazdagsága is. A „One More River” is, ahol a keményebb hangzás kedvelői is megkapják a magukét, egy potenciális popsláger minden alkotóelemét tartalmazza. Itt a vokális feladatot a mindig kiváló Lenny Zakatek látja el, aki nemesíti a pompázatos központi motívumot. A hatalmas gitárriff és az áthatoló basszusvonal mellett Phil Kenzie két remek szaxofonszólója is tovább fűti a hangulatot.
A „Can’t Take It With You”, a nyolcvanas évek AOR-klasszikusainak prototípusa, érdekes, ugrándozó ritmust tartalmaz, és érdekes hangulatváltást hoz az éteri szintetizátorvonalak bevezetésével. Az „In The Lap Of The Gods” című instrumentális (a címen kívül semmi köze a két azonos című Queen-klasszikushoz) a központi „Voyager”-motívumot tartalmazza, amelyet egy keleties fuvola ismerhetetlenségig átalakít. A cimbalom és az éteri vokális harmóniák segítségével igazi közel-keleti hangulat bontakozik ki, amely remekül illik a fáraókhoz és a piramisokhoz, miközben Indiana Jones még a távoli jövő zenéje volt. A zenekari hangszerelések bevonása tovább fokozza a misztikus ünnepélyességet, amely mellett az ókori egyiptomi szertartás képei is megjelenhetnek a szemünk előtt.
A „Pyramania” a „tin-tin-tin” ritmusával, honky-tonk zongoraszólójával, különc szövegével, bohókás vokális harmóniáival és Jack Harris „manós” éneklésével, amely mindenkit azonnal a Yes énekesére, Jon Andersonra emlékeztet, minden bizonnyal messze az album legviccesebb száma. A legarchaikusabban hangzónak pedig könnyen a „Hyper-Gamma-Spaces”-t lehet kikiáltani, amiről a Wurlitzeren és a Projectronon megszólaló, mai füllel elég robotos színezetű szintetizátortextúrák gondoskodnak. Alan ilyen kísérletezései akkoriban mindenképp újszerűek voltak, de az idő próbáját meglehetősen rosszul állták ki. A záró gyöngyszem a „Shadow Of A Lonely Man” című power ballada, amely tipikus, szinte csöpögős szerelmes balladaként indul John Miles „síró”, mégis kiváló vokáljával, majd a fenséges zenekari hangszerelések segítségével meglepő hangulatváltás következik drámai, éteribb, pasztorális vizekre.
A „Pyramid” minden tekintetben sikeresen viszi tovább a klasszikus TAPP-receptet, amely a popos-rockos könnyedséget ötvözi a progresszív rock kísérletező finomságaival, és amellyel a zenekar felépítette a sikertörténetét. Minek is változtattak volna hát bármi radikálisan, vagy vágtak volna bele valamilyen szokatlan, esetleg összetettebb hangzásbeli kalandba? A dallamos kifinomultság, a fenséges zenekari hangszerelések és a kiváló atmoszféra iránti érzék, valamint a produkciós kidolgozottság terén Alanra, Ericre és segítőikre soha nem lehetett semmi rosszat mondani, még ha sosem teljesítették is be igazán a progresszív rockos potenciáljukat az új hangzásvilágok felfedezésének értelmében. A legtöbb úttörő szellemet a szintetizátortechnológia újszerű használata jelentette, amely ma már sok helyen meglehetősen archaikusan hat. A „Pyramid”-del a TAPP stílusban valahogy megállapodott, hiszen a popos-rockos vonások egyre erősebb hangsúlyán kívül nagyobb hangzásbeli elhajlásokat a jövőben már nem engednek meg maguknak.
Felállás
Alan Parsons – billentyűsök, akusztikus gitár
Eric Woolfson – billentyűsök
David Paton – basszusgitár, ének
Stuart Elliott – dob, ütőhangszerek
Ian Bairnson – elektromos és akusztikus gitár
Duncan Mackay – billentyűsök
Dean Ford – ének
Colin Blunstone – ének
Lenny Zakatek – ének
John Miles – ének
Jack Harris – ének
Phil Kenzie szaxofon az In The Lap Of The Gods című számban
Produkció
Alan Parsons
Számlista
1. Voyager
2. What Goes Up
3. The Eagle Will Rise Again
4. One More River
5. Can’t Take It With You
6. In The Lap Of The Gods (instrumental)
7. Pyramania
8. Hyper-Gamma-Spaces (instrumental)
9. Shadow Of A Lonely Man
