Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Steely Dan
Kiadó: Reprise Records
Megjelenés: 2003
Játékidő: 42:24
Értékelés: 4/5
A két vén zenei róka, Donald Fagen (billentyűk, ének) és Walter Becker (gitár, olykor basszusgitár) a Steely Dan nevet viselve immár több mint harmincöt éves pályafutása alatt a jazz-rock kifinomultság szinonimájává tette a zenekart. A „Two Against Nature” (2000) nagy visszatérőlemez után, amellyel az év albumának járó Grammyt és még egy rakás további díjat zsebeltek be, nem dőltek hátra. A váratlanul sikeres comeback után az „Everything Must Go” című lemezzel folytatták, amely a klasszikus, védjegyüknek számító jazz-rock recept szerint készült, ritmikailag továbbra is kiszámíthatatlanul, de a nyomába sem ért az elődje kereskedelmi sikerének. Egyelőre ez az egyetlen Steely Dan-album, amely nem lett aranylemez, de ez őket persze nem különösebben zavarta, hiszen gazdag pályájuk során gyakorlatilag mindent megnyertek, amit csak lehetett. Látszólag könnyedén, a megszokott módon kiváló stúdiózenészek segítségével készítettek még egy kitűnő lemezt, amely nem sokkal marad el korábbi mesterműveiktől, és a látszólag kompakt, de szerkezetében és szövegében is kihívó dalszerzést ötvözi a modern produkcióval.
A szétválaszthatatlan páros ezúttal valamivel lazább megközelítést választott, hogy minél élőbb, szinte koncertszerű hangzást kapjanak, és ez szépen sikerült is, hiszen a lemez rendkívül szerves és gördülékeny. A vastag, funkos basszusvonalakat kifinomult, művészien megkomponált fúvós- és billentyűs-hangszerelések kötik össze, amelyek között Becker többnyire pajkos gitárriffjei kalandoznak. A basszusmenetek nagy részét hosszú idő után ismét Becker játszotta fel, és remekül végezte a dolgát. Természetesen nem hiányzik a soulra és r’n’b-re épülő női háttérvokálok bősége sem, amelyek egy csipet erotikával és huncutsággal dobják fel a dalszerzői remekléseket. Az erős fúvósszekció és Fagen zongorafutamai folyamatosan azt a hagyományos, álmodozó jazzes komponenst hozzák, amely hiteles bárhangulatot teremt. A finom dallamosság pedig az a fő tényező, amely a legtöbb dalt jellemzi, és amelyért a zenei gourmand-ok éppúgy rajonghatnak, mint azok a hallgatók, akik leginkább az könnyen emészthető rádiós slágerekre buknak, bár egyik szám sem lett közülük való.
Fagen legjobb szöveges hagyományait követve a lemezen szarkasztikusan és rejtélyesen fűszerezett szövegek sora hallható, amelyek nem csupán az amerikai társadalom kellemetlenebb oldalait érintik, ahonnan korábbi években általában a legtöbb ihletet merítette, hanem a modern társadalmat általában. Így többek között intelligens és finom módon gúnyolja a kapitalista fogyasztói szemléletet, a prostitúciót, a virtuális valóságot, a nyugati világ hirtelen rajongását a különféle new age vallások iránt, a bevándorlókkal szembeni rossz bánásmódot az ún. fejlett világ országaiban, valamint a kizsákmányoló vállalatokat. Időnként pedig a maga módján alapvetőbb lírai témákhoz is hozzányúl, például a magányhoz és a hűtlenséghez.
A lemez dalainak többsége tehát a jellegzetes dalszerzői és szövegírói formulát követi, ami önmagában is a siker záloga, bár ezúttal nem ér el különösebben látványos eredményeket, ezért nem lehet kiemelni olyan számokat, amelyeket Steely Dan-klasszikusnak lehetne kikiáltani, noha egytől egyig legalábbis szolidak. Jókora részük középtempós, mint a nyitó „The Last Mall”, amelynek Becker elnyújtott gitárfrázisai egy csipet bluest adnak, miközben Fagen a rá jellemző csípős módon gúnyolja a túlzott fogyasztást. A háttérben rendkívül kifinomultan helyezték el a fúvósszekciókat és a női többszólamúságot, amelyekkel egy egyszerű, mégis függőséget okozó dallamot visznek végig. A lemez egyik fő erénye, hogy percről percre jobb, ami már a következő számnál, a „Things I Miss the Most”-nál is érezhető: a funkos ritmusvonalakkal és a romantikus csalódásokat szinte már szemtelenül kigúnyoló refrénjével alaposan emlékeztet néhány hetvenes évekbeli remekükre. A prostitúció szöveges problematikájával átitatott „Blues Beach”, ahol csábító női többszólamúság és „hawaii” ritmusok uralkodnak, a címe ellenére alig kapcsolódik a bluesheoz, leszámítva néhány szemérmes Becker-gitárszólamot.
A funkkal átitatott „Godwhacker”, amelyben Fagen a modern vallási prédikátorokat és a nyugati new age-mániát gúnyolja, szinte Steely Dan-archetípus, számos markáns szólóúttal, ami különösen igaz Becker kiváló gitárszólójára. A közbeékelt basszusrészek is zseniálisak, és hihetetlen pontossággal hatolnak át az egyes hangszeres futamokon. A kitűnő „Slang of Ages” az egyetlen szám a Steely Dan történetében, amelyben Walter Becker állt a főénekes szerepébe. A legendás gitáros szokatlan szerepét szokatlanul meggyőzően hozta, miközben az r’n’b-s női vokalizálás erősen támogatta. Fagen Rhodes- és orgonafutamai, valamint a temperamentumos fúvósbetétek pedig bőséges adag jazz-rock finomságot visznek a számba. A „Green Book”-on Fagen női kíséret mellett különösen szaftos módon boncolgatja a virtuális valóság tévedéseit, miközben a titokzatos motívumot groove-os basszusvonalak, valamint könnyed gitár- és billentyűs futamok tartják fenn.
A lemez összes alkotása közül a „Pixeleen” csábító, derekasan erotikus „soul” refrénjével kétségkívül a legnagyobb slágerpotenciállal bír. Ezért a játékos fúvósbetétek kifinomult kombinációja a „felelős”: ezek a rejtélyes nyitó hangulatból a dalt egy hihetetlenül csábító refrén felé terelik, amelyben Fagen és „kísérői” kitűnő vokális harmóniája uralkodik. A szöveg egyébként minden, csak nem romantikus, hiszen Abu, egy indiai bevándorló és egy beképzelt, elkényeztetett liba kalandjairól szól. A „Lunch With Gina” is, amelyben Fagen egy étteremben játszódó, meg nem valósult randin élcelődik, ami csak az ember fejében zajlik, a lemez csúcspontjai közé sorolható. A középső részben a legendás billentyűs egy rövidebb szintetizátorszólót is megenged magának, amely a legjobb hangszeres pillanatok közé tartozik. A lemez a címadó számmal zárul, amely egyben a leghosszabb és legambiciózusabb alkotás rajta. A nyitó hangszeres előételt kitűnő tenorszaxofon-szóló követi (egy másik a dal végén is megszólal), amely a kompozíciót agyafúrt ritmikai kanyarokon át viszi egy álmodozó refrén felé, amelyben Fagen egy korrupt vállalat felemelkedését és bukását gúnyolja. Ez tehát az egyik olyan, szövegileg különösen elgondolkodtató szám, amelyet különösen melegen ajánlok mindazoknak, akiknek a különféle Bavčarok és Šrotok alaposan megfeküdték a gyomrát.
Az „Everything Must Go”-val a legendás Steely Dan-páros a várakozásoknak megfelelően nem szította fel a különösebb művészi újítás lángját, hanem a bevált dalszerzői formulával újabb albumot alkotott az új évszázadra, amely a jazz-rock kifinomultság legszebb hangjain halad. A két vén róka ezzel a lemezzel, melynek legfőbb erénye a rendkívül élő produkció és az egyenletes színvonal, újra bebizonyította, hogy a 21. században is ők a jazz-rock finomságok és a csípős humorral fűszerezett, fertőző dallamok nagymesterei. Lenyűgöző, egymást követő mesterműveik sora ugyan már több mint két évtizede lezárult, de az „Everything Must Go” annak ellenére, hogy nem egészen a jazz-rock tökély megtestesülése, amellyel a korábbi években alaposan elkényeztették a zenei gourmand-okat, szépen követi ezt a nagyszerű hagyományt.
Felállás
Donald Fagen – ének, orgona, szintetizátor, ütőhangszerek, zongora, klavinet, Fender Rhodes, Wurlitzer
Walter Becker – gitár, basszusgitár, ütőhangszerek, háttérének
Ted Baker – billentyűs hangszerek
Bill Charlap – billentyűs hangszerek
Jon Herington – gitár
Hugh McCracken – gitár
Kenneth Hitchcock – klarinét
Tony Kadleck – trombita
Michael Leonhart – trombita
Chris Potter – tenorszaxofon
Jim Pugh – harsona
Roger Rosenberg – baritonszaxofon
Walt Weiskopf – altszaxofon, tenorszaxofon
Keith Carlock – dob
Gordon Gottlieb – ütőhangszerek
Ada Dyer – háttérének
Tawatha Agee – háttérének
Carolyn Leonhart – háttérének
Cindy Mizelle – háttérének
Catherine Russell – háttérének
Brenda White-King – háttérének
Produkció
Walter Becker, Donald Fagen
Számlista
1. The Last Mall
2. Things I Miss The Most
3. Blues Beach
4. Godwhacker
5. Slang Of Ages
6. Green Book
7. Pixeleen
8. Lunch With Gina
9. Everything Must Go
