Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: GHB (Grega Habič Band)
Kiadó: Nostromo Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 40:18
Értékelés: 4.5/5
Grega Habič magányos, független lovas, aki a zenei prédikációjában tanúsított függetlenségével, no meg a pénzcsörgésre és a zöld százdollárosok zizegésére való teljes immunitásával talán még az „indie” műfaji előtagnak is visszaadná a jogosultságát. Grega Habič gitárvirtuóz, afféle gitárhős, aki nem akar gitárhős lenni. Olyan gitárhős, aki Joe Satriani, Jason Becker, Paul Gilbert és társaik lábnyomaiban „topog”. Szlovéniában elég ritka jelenség, de nem teljesen szokatlan. Országunk a története során nem egy rallyzást kedvelőt tudhatott magáénak a gitárnyak mentén. Az első generáció szlovén képviselői Marko Lemer és Andrej Janežič, a másodiké és a kicsit fiatalabbaké pedig Andrej Gasar és Grega Habič.
A „Self Destruct Sequence” Grega harmadik stúdióalbuma. Sajnos az előző kettőt nem hallottam, így az albumok közötti összehasonlítás szempontjából ez a kritika némileg csonka marad. Más szempontból viszont ez a tény egy tehertétellel kevesebbet jelent, ami a gondolatok lezárásakor nagyobb összpontosítást tesz lehetővé a „Self Destruct Sequence”-re.
Az album alkotója „szellemi” értelemben természetesen Grega. Fizikai értelemben is ő az, aki a hangszerek többségét eljátszotta az albumon: néhány basszusvonalat a szerb basszusgitáros, Miša Tricković (a címadó dal, Voodoo Sex Thing), valamint az amerikai Jesse Adams tett hozzá, aki a Scars énekén túl néhány billentyűs és ritmusgitáros betétet is hozzájárult. A gitárt minden elképzelhető változatban megszólaltató Grega a basszusgitárt és a billentyűket is maga vette kézbe, a dobprogramozással pedig úgy játszott, hogy az hihetetlenül élőnek hat, és alig lehet megkülönböztetni attól a hangzástól, amely az igazi izmok stúdióbeli hajlításával és feszítésével születik. Sikeres húzás, amelyből érdemes tanulni.
Grega tehát a saját stúdiómestere. Képes teljesen egyedül elkészíteni egy albumot (és kiadni is). A hangzás rendkívül térfogatos, széles, dinamikus, az egyes építőelemek közti kontrasztok hangsúlyosak. Nagyon fontos a sziklaszilárd dobprodukció, a cintányérok nyers csengése, amely megtölti a képet, főleg Grega egyszólamú szólókiruccanásainak „lecsupaszított” gitárrészeinél. Ehhez természetesen aktív basszusvonal társul, ami eltávolítja az album hangzását attól a veszélytől, hogy egyrétegű, egydimenziós fojtogatóvá váljon.
Ez a gitáralbum végig a tipikus amerikai megközelítést hordozza, a hangulata az amerikaival kacérkodik. Néhány Joe Satrianival közös irányvonal egyértelmű, de abszolút nem zavaró, hiszen Grega a saját, jól felismerhető cipőjében jár, mint zenei művész, aki ebben a tekintetben a saját kifejezésmódját műveli. Ezért a „Self Destruct Sequence” nem klón, nem a világhírű gitárhősök másolásának gyümölcse, azokéi, akik megélnek a munkáikból és nagy tiszteletnek örvendenek, és akikhez az a kényszer vitte volna, hogy bizonyítsa: ő is olyan jó lehet, mint S. Vai, J. Satriani, J. Petrucci és társaik… Nem. Grega nem törődik ezzel, hanem saját magára hallgat. Ezért a vezérötletek, a vezérmotívumok, az átvezető trükkök és maguk a szólók, amelyekkel a dalokat keretezi, frissek, ihletettek, különlegesek, egyszerűen szólva pedig végig szórakoztatják a hallgatót, és magas fokú figyelemben tartják az anyaggal szemben.
Fussuk át gyorsan az anyagot. Az albumot a rázós Razor’s Edge nyitja dinamikus, járulékos wah-wahozással, amelyet pár pillanat múlva izzó metálriffelés ölel körbe, és az album igen hamar sikeresen magasra csap a riffek ütőerejében. A Flashback mint záródal tipikus, klasszikus gitáros felállású epitáfium, a két említett szám között pedig az kifejezési és motivikus fűszerezettség magas aránya található, ami Grega Habič, a művész rendkívüli zenei szélességét, víziót és kifejezőerejét tükrözi. Az album a magasabb szintű kísérletező kacérkodás pillanatait is tartalmazza. Ilyen főleg a Voodoo Sex Thing záró része vagy például az A Little Love Song, a Beyond Redemption közepén pedig a billentyűs átvezetés, közvetlenül a jazzes szólókiruccanás után, a progresszív irányba mutató tendenciaként jellemezhető. A Wonderin’ nem titkolja jazzes lovaglását, amely sikeresen kacérkodik az „álmodozó” akusztikus atmoszférával (főleg a felvezetésben), és nagyjából a közepén már blueses irányokba kanyarodik. Ebben a dalban rendkívül jól esnek a basszusgitár, a tömör dobok és a tiszta, természetes gitárhang közti kontrasztok, amelyek a lustán funkyba révedő Scarsból sem hiányoznak, ahol Jesse Adams rappelése kiváló és ízléses (nagyon is kedves) választásnak bizonyul. Talán éppen a blues vizei jelentik a klasszikus iskola gitárosainak a legnagyobb tüskét a sarkukban, amit a Vicious Circle meglehetősen steril hangzású felvezetése bizonyít (Hendrix gitárfrázisainak suttogása egegyenesen a mennyből), de ezt gyorsan eloszlatja a folytatás, amely persze mindennel szolgál, ami csak kell. Remek fejlődés és kibontakozás, sokféle, mégis szellemes motívumot fűz egymás után, amelyeket a srác többrétegűen ráz ki a kisujjából. Ez az utolsó mondat persze a lemez nagy részét jellemzi, amely minden lépésnél olyan minőséget hordoz, amilyet manapság egyre ritkábban találunk albumokon. A megdöbbentő kiszámíthatatlanság és a lenyűgöző alkotói szellemesség ismérvei. Grega Habič pedig egyszersmind az az ember, aki a dalokban abszolút megtartja a vezérfonalat, így azok nem szenvednek a töredezettség szindrómájától, amit könnyedén elérhetett volna, ha az albumon abszolút elsőbbséget adna az ultraszonikus sebességű szólók kilövellésének mindenféle pozícióból! Ezért a „Self Destruct Sequence” rendkívül fogékony bármilyen fül számára, nem csak a gurmán – legelkényeztetettebb fülek számára.
Grega Habičnak semmi indítéka sincs arra, hogy bármiféle kereskedelmi sikert arasson. Ez a mű a saját magához való teljes őszinteség gyümölcse, ezért biztosak lehettek benne, hogy ami a „Self Destruct Sequence” albumon le van írva, az a legtöbb, amit ez a zenész egyáltalán nyújtani tud. Ha mindez mély kifejezési értelmet, az így létrehozott forma szellemének erős esszenciáját hordozza, amely egyedi és nehezen megismételhető lenyomatot szolgál fel a pillanatról, amelyet a „Self Destruct Sequence” fejlődési lépése megragadott, akkor biztosak lehettek benne, hogy ez egy újabb csúcsteljesítmény Szlovéniában, amely minden valószínűség szerint mélyen észrevétlen marad a mi földünkön, miközben külföldön a kiadók és a kritikus zenei tömeg összeverekedne érte! Le a kalappal Grega előtt a nagy bátorságáért és azért, hogy mindent bedobott!
Felállás
Grega Habič – gitár, basszusgitár, billentyűk, dobprogramozás
VENDÉGZENÉSZEK:
Jesse Adams – ének (4. dal), ritmusgitár (2. dal), billentyűk (2., 4., 7., 9., 10. dal)
Miša „Tricko” Tricković – basszusgitár (2. és 3. dal)
Produkció
Grega Habič
Dallista
1. Razor’s Edge
2. Self Destruct Sequence
3. Voodoo Sex Thing
4. Scars
5. Revolution
6. Vicious Circle
7. Beyond Redemption
8. A Little Love Song
9. Wonderin’
10. Flashback
