Előadó: Simple Minds
Kiadó: Universal Music Group
Megjelenés: 2009
Értékelés: 5/5
Hja. Ahogy telnek az évek, szinte szótlanul és észrevétlenül suhannak el mellettünk, a kereskedelmi siker és a médiapompa színpadán megjelenő zenekarok persze úgy váltják egymást, mint az őszi falevelek a fákon. Eljöttek a nyolcvanas évek is, és ekkor lőtt ki erre a pályára a Simple Minds, a post-punk, új hullámos irányzat jelentős képviselőjeként, amely saját, jól felismerhető művészi stílusával visszaadta a pop rock eszét és értelmét, és kifinomult módon csillapította a punknak nevezett vírust, amely addig úgyis túl sok tartós és jóvátehetetlen kárt okozott a jó zene értékesítésének.
Ha ma visszatekintünk a nyolcvanas évekre, a minőséget akkoriban jóval könnyebb volt eladni, mint manapság. Pedig csakis a minőség teszi időtlenné a neved és az életművedet. A Simple Minds pedig a rockzenei mesterség e szép oldalához tartozik! Kereshetsz egy halom pénzt, semmi gond. De ha nincs meg a saját, jól felismerhető művészi stílus minősége, 10 év múlva egy lélek sem fog emlékezni rád. A művész igazi mércéje az volna, hogy alkotásai időtlenségének nagyságát keresi. Igazi művészből pedig a mai fiatal generációban egyre kevesebb van a rockban.
Már a 2005-ös visszatérő album, a „Black & White 0505050” is rengeteg okot adott az örömre. A Simple Minds, amely ehhez az albumhoz az eredeti felállásban jött újra össze – Jim Kerr (ének), Charlie Burchill (gitár), Mark Taylor (billentyűk), Eddy Duffy (basszusgitár) és Mel Gaynor (dobok) –, a „Grafitti Soul” lemezen folytatja az előző album történetét. Az új album nemcsak bizonyít, hanem meg is erősít abban, hogy a Simple Minds olyan zenekar, amely az évekkel úgy érik, mint a jó bor. A „Graffiti Soul” tipikus Simple Minds album, amely mindenben méltó örököse lesz a zenekar legjobb munkáinak. A „Black & White 0505050”-hez képest ezúttal egy kicsit féktelenebb, ugrálósabb rocktartalmat hordozó lemezről van szó, amely egy hajszállal kevésbé személyes vallomás és kevésbé szubtilis. Az elődjéhez hasonló sötét atmoszférával sem rendelkezik.
A Simple Minds az új albumon is teljesen megterheletlenül, könnyedén szól. A dalaikat tömör, egyszerű mozdulatokból építik fel, amelyeket egymás mellé fűzve mélyen értelmes egésszé formálnak: kompakt, jól felépített dalokká, amelyek mind a fertőzően hallgatható dallamosságot és a magas atmoszférát egyesítik diadalmasan. Mindezt nagy tapasztalattal, világos tartással érik el, amely a stúdiókreativitás célját és víziót követi.
A „Graffiti Soul” is rendelkezik azzal a rendkívüli hangzásbeli tágassággal, amelyet a zenekar a Simple Minds-zene egyes építőköveiből álló hangkollázsok kiemelésére épít. Ezek így a egymásba olvadó hangzásbeli kontrasztok festői spektrumát hozzák létre. Ez a mélység a dallamos, vastag basszusvonal aktív lüktetésének „felcsavart melegségéből” fakad, amely szilárd támaszt és gerincet ad a daloknak, és bevált módon dinamikus szimbiózisban él Gaynor teljes, lendületes dobütéseivel. A többnyire középtempós dalokban rengeteg tér akad, ahol Charlie Burchill gitáros rendkívüli, színes hangzásbeli szövedékeivel nynyűgözheti le a hallgatót. Itt vannak az atmoszférikus háttérhurkok, amelyeket sok „delay”-jel épít fel, eléjük pedig aktív gitárjátékát helyezi, amely a húrok minimalista akkordmegszólaltatásán, időnként drámai, de kontrollált wah-wah-effekt-nyomásokon, vagy csak lazán „rockoló” akkordokon alapul. Burchill gyakran ravaszul, kifinomultan „fújja szét”, és még jobban kiemeli az érzéki perfekcionizmusát: enyhe, nem tolakodó gitármozdulatokkal érzékeli a sokféle hangulatot, a gitárszintik dallamos függönyéből szőtt háttérrel, amely csatlakozik az aktív játékához, és ebben a hipnotikus hangzásmámorban egyenesen a nyolcvanas évekbe lő vissza. Mindezek mellett érdemes kiemelni azt is, hogy a Burchill alkotta kollázsok szervesnek, földhözragadtnak, természetesnek hatnak. Egy szemernyi nagyképűség nélkül. Minden gondosan kimért adagokban, gondosan megválasztott helyeken kapott helyet. Ez a rendkívüli kontroll albuma!
Ott van Jim Kerr, nélküle a Simple Minds zenéje soha nem lenne ennyire magával ragadó, és soha nem hordozná a zenekar egyedi voltának ilyen erős és kifejezően meggyőző üzenetét. A férfi az érzéki, fennhéjázásmentes artikuláció mestere, felismerhető énekhangja hihetetlen melegségével. Főleg a Light Travels mutatja meg Kerrt a maga teljes kifejezőerejében. Jim itt olyan, mint egy kaméleon: finom kifinomultságával, amely az éneklés során variálódik, helyenként már a lehelet suttogásáig, a visszafogottan érzéki torokhangig, s ezzel kontrolláltan, különböző adagokban adagolja a hangja alapszínét. Az énekjáték teljes meggyőző erővel sorakoztatja fel a sokféle hangulati állapotot, amelyet a zenekar egységként, művészi megközelítésén keresztül életre akar kelteni. Még egy hipotézis Jim Kerr, az énekes nagysága mellett. Ha véletlenül „kiszúrják” Bonót az U2-ból, tudni fogják, hol keressenek helyettest. Kérdés persze, hogy Kerr elfogadná-e a meghívást.
Kilenc dal van. Mindegyik magán viseli a Simple Minds mérföldekről felismerhető szellemét, ugyanakkor motivikusan változatosan hullámzanak egymás között, ami az album rendkívüli dinamikus tömörségét garantálja. Ez igaz a sokféle hangulat megteremtésére is, amelyek védjegye a kiszámíthatatlan drámai fordulat. Ez a tényező folyamatosan feszült éberségben tartja a hallgatót. Ha ehhez hozzáteszem az album dallamosan kidolgozott komponensének hihetetlen behatoló erejét, amelyet a dalok kínálnak, és amelyek már az első hallgatásra mélyen belevájnak a hallgató érzékeibe és tudatába, nem nehéz a következtetés: ezúttal is egy újabb kiváló stúdióteljesítményről van szó. Favoritok nincsenek. Nincsenek dalok, amelyek versengenének, melyik lesz a sláger, bár a nyitó Moscow Underground vagy a Rockets egyenesen kéri. A Simple Minds ebben ma teljesen terheletlen. Mindazonáltal hadd említsem meg, hogy az album hosszú évek óta először ismét felkapaszkodott a hazai, brit listára is, ahol a megjelenése utáni héten remek tizedik helyet foglalta el a legjobban fogyó albumok között. Talán épp a zenekarnak ez a közönye hozta a sikert, hiszen ma már csak terheletlenül akar örülni a zeneszerzésnek.
A „Soul Graffiti” rendkívül gördülékeny és dinamikus album. Kiváló produkciót kínál, optimálisan kihasznált hangzásbeli tágassággal és mélységgel, tökéletes dallamos sűrűséggel, valamint az egyes építőkövei közötti fenséges kommunikáció egyedülálló szimbiózisával és elrendezésével. Egy album, amely könnyedén érinti meg lelked legmélyebb zugait. Hagyd, hogy elcsábítson és elragadjon, mert mindenben bőven megjutalmaz és gazdagít.
Felállás
Jim Kerr – ének
Charlie Burchill – gitár, billentyűk
Eddie Duffy – basszusgitár
Mel Gaynor – dobok
Produkció
Simple Minds & Jez Coad
Számlista
01. Moscow Underground (5:01)
02. Rockets (4:36)
03. Stars Will Lead The Way (3:26)
04. Light Travels (4:12)
05. Kiss And Fly (5:01)
06. Graffiti Soul (4:48)
07. Blood Type O (3:49)
08. This Is It (4:55)
09. Shadows And Light (2:56)
10. Rockin’ In The Free World* (4:17)
* bónuszdal, Neil Young eredeti dalának feldolgozása
