Előadó: U2
Kiadó: Mercury Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 53.44
Értékelés: 3.5/5
A „No Line On The Horizon”, az U2 új stúdióalbuma természetesen olyan esemény, amely így vagy úgy alaposan megrázza a „rock mainstream” terepét, és csiklandozza a zeneipar áramlatait. Ki merne egyáltalán nyelvet ölteni és szarvat mutatni a rocktörténet egyik kereskedelmileg legsikeresebb zenekarának? Amikor az U2 a „How To Dismantle An Atomic Bomb” albummal bebizonyította, hogy tényleg újra megszerette és „újra feltalálta” azt a gitárhangzást, amelyet az együttes identitásvesztésekor, a „Pop” lemez kirázása után annyira hiányoltunk, igazán fellélegezhettünk. Keressenek csak pénzt, legyenek a legnagyobbak, csak a hangzásuk őrizze meg a rockos illatát! Nem szeretném azt a hipotézist feszegetni, hogy az „All That You Can Leave Behind” talán a „post-Pop” korszak elvesztett önazonosságát kereső frusztráció nyomása alatt született, de a „How To Dismantle An Atomic Bomb” semmilyen fejlődést nem hozott az együttesnek. Vele az U2 csak még egy olyan albumot adott ki, amely a régi jó U2 klasszikus gitárcsengésére éhes tömegnek tetszik
És hol találja meg ebben a történetben a helyét a „No Line On The Horizon”? Az együttes most laza állapotban találta magát, külső nyomás nélkül, anélkül, hogy óvatosan reagálnia kellene két, nagyjából azonos végeredményű album létrehozására, ahogy az a „How To Dismantle An Atomic Bomb” és az „All That You Can Leave Behind” egymásutánjára jellemző volt. Inkább úgy mondanám, hogy az U2 mély levegőt vett, és új lendületet kapott, ami több hangzásbeli és stilisztikai mozgásteret enged.
Azt hiszem, az U2 ezredforduló utáni történetének egyik legfinomabb pillanata áll előttünk. Nem a legfinomabb, de összességében a „2000 utáni” U2-albumok közül éppen a „No Line On The Horizon” hozza a legtöbbet ebből az érzésből. Ez nagyrészt a kiváló Eno/Lanois-produkciónak köszönhető. De haladjunk sorjában.
Az album nem kínál azonnal potenciális slágereket, amilyeneket az U2 új kiadványnál mindig felsorakoztat, sőt meglep azzal, hogy többszöri hallgatás után sincs egyetlen olyan pont sem, amely igazán belevésődne az emlékezetbe. Ez egy olyan lemez, amely valamivel lassabban nő a fülhöz, mint az átlagos U2-album (az új évezred U2-járól beszélünk).
A zavarosan döcögős, táncos Get On Your Boots, Bono elég ideges figurájával az éneken és idegesítően tolakodó hivalkodásával, valójában a lemez egyik nagyobb kisiklása, itt érződik leginkább az édes popszag. Ugyanezen az albumon még mélyebb barázdát szánt neki az előtte álló I’ll Go Crazy If I Don’t Go Crazy Tonight (a fenébe, lehet még ennél hosszabb és butább címeket kitalálni?), csak épp abban az egész sokkal összeszedettebben működik, az U2 minimalizmusának hatásos felnagyításával, amiért a srácok a stúdióban a gombokat tekergető nagy producernevekkel tartoznak köszönettel.
A lemez első fele jóval erősebb, mint a folytatás a Get On Your Boots után. Különös az események alakulása az album elejétől fogva: a finom címadó dallal, majd az első sikeres dinamikai ugrással a hangulatban, a slágernek „előkészített”, gitárközpontú Magnificenttel, amely minden tekintetben igazolja a létjogosultságát, igaz, egy Beautiful Day hatása nélkül. Utána jön az album csúcspontja, a Moment Of Surrender, egyben a lemez leghosszabb dala, de nem ezért. Az együttesnek itt egyszerűen sikerült olyan vezérmotívumokat összehozni, amelyek úgy rakódnak egymásra, hogy a felépítés atmoszférikusan növekszik másodpercről másodpercre, és a refrénben éri el a csúcsot. A dinamikus hullámzás benne rendkívüli.
Több unalmat visz a folytatás a meglehetősen vizenyős Stand Up Comedyval. A FEZ-Being Born a zenekar finom kifejezőerejével viszont sikeresen visszahozza az album elejének címadó dalát jellemző energiát, azzal a különbséggel, hogy a lemeznyitás helyét nem tudja átvenni. Az együttes a hangosabb és élénkebb Breathe-szel próbálja felpörgetni az elálmosodó albumrészt, amely az előrefrénben még „Rattle And Hum-osan” is illatozik, a White As Snow refrénjének dallamában pedig felsejlik valami Bono Yahweh-prédikátori energiájából. Az album zárása remek atmoszférikus fordulatot hoz az élénk Breathe-ről a Cedars Of Lebanonra, ahol Bono uralkodik a versszakokban a félig „a capella” suttogásával, és így felépít egy újabb finom pillanatot az albumon, amely sikeresen emlékeztet rá, hogy az U2 mindig akkor volt sikeres, ha kevesebbet kínált. A Breathe és a Cedars Of Lebanon párosa az album kifejezésben rendkívül erős pillanatát adja, amelyre az U2 neve kétségkívül nagy szükségét érzi.
A kevesebb több, és ez most is jól működik az együttesnek. A néhány hangra épülő dalszerkesztés egyik legszebb példája az Unknown Caller, amelyet az erősebb refrén dallama tesz teljesen hitelessé. A „No Line On The Horizon” tehát egy kicsit nyugodtabb album, nem feltétlenül tolakodó zajongással és közvetlen slágerkereséssel. Mondanivalója tekintetében az U2 sosem híresült különösebb kifejezőművészi mélységről, ezért annál fontosabb elem az album produkciója, amely mesterien, fenségesen optimalizálja a hangzásbeli minimalizmust, amelyre végül felépül az U2-figura, Bono Vox egyedi pecsétjével.
Az U2 tehát kiadott még egy albumot, amely nem dicsekedhet felfelé ívelő művészi fejlődéssel, hanem a nyugalmat, a gondtalanságot és a ellazultságot élvezi. Ha összevetjük a 2000 után megjelent U2-albumokat, ezen több a finom pillanat. Más album, mint az előző kettő, de végül is megint nem túl más.. De ne értsetek félre. A különleges alkotói véna láthatóan elhagyta az U2-t. Nehéz ugyanis megtalálni a vörös fonalat a dalok között, olyat, amilyen a legjobb U2-időkben összekötötte az albumokat, amikor az együttes minden lemezzel igazolta egyedi hangját, az ír forradalom gyermekéét! Az U2-t most elsősorban a kiváló producerpáros, Brian Eno és Daniel Lanois mentette meg, akik a „dicsőségtől megrészegült és lezser” kvartettből kihozták a maximumot!
Felállás
Bono Vox – ének
The Edge – gitár
Adam Clayton – basszusgitár
Larry Mullen – dobok
Produkció
Brian Eno & Daniel Lanois
Dallista
1. No Line On The Horizon (4:12)
2. Magnificent (5:24)
3. Moment Of Surrender (7:24)
4. Unknown Caller (6:03)
5. I’ll Go Crazy If I Don’t Go Crazy Tonight (4:14)
6. Get On Your Boots (3:25)
7. Stand Up Comedy (3:49)
8. FEZ-Being Born (5:17)
9. White As Snow (4:41)
10. Breathe (5:00)
11. Cedars Of Lebanon (4:13)
