Into the Valley of the Moon King
Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Magnum
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 52:40
Értékelés: 4/5
Az „Into the Valley of the Moon King” a Magnum, az epikus színezetű, melodikus hard rock brit legendái tizenötödik stúdióalbuma. A cím is bizonyítja a zenekar régi hagyományát: a fantasyből merítő címeket és költészetet, amelyet Tony Clarkin gitáros, a fő dalszerző és a szövegek zömének írója ezúttal is egy újabb szép borítóval párosít, ezúttal is a régi munkatárs, a kultikus grafikus, Rodney Matthews keze nyomán.
A Magnum az utóbbi években, vagyis a „Breath Of Life” (2002) című albummal való feltámadása óta a klasszikus stílushoz való visszatéréssel és a modern produkció párosításával próbál minél jobban megfelelni a hűséges rajongók elvárásainak. Ez egyfelől dicséretes, másfelől viszont azt jelenti, hogy többnyire hiányoznak a megrázó meglepetések, amelyek ifjonti frissességű szelet fújhatnának a vitorláikba. Úgy tűnik, mindkét alapító tag, vagyis Clarkin és az énekes Bob Catley, no meg a többiek is mindenáron vissza akarnak térni a nyolcvanas évek aranykorának dicsőségébe, noha maguk is tudják, hogy az olyan albumok ragyogását, mint az „On A Storyteller’s Night” (1985), a „Vigilante” (1986) vagy a „Wings of Heaven” (1987), már semmiképp sem lehet megismételni.
Az előző, jó, de nem túl izgalmas „Princess Alice And the Broken Arrow” (2007) című lemezzel ellentétben – az volt az első albumuk, amelyik hosszú-hosszú idő után be tudott kerülni a brit slágerlistákra – a Holdkirály völgyébe tett kiruccanás során, miközben hűek maradnak jellegzetes zenei finomságaikhoz, nem ragadtak bele az egyhangúságba és az ötlethiányba. Így az album a játékidő nagy részében lelkesítő, különösebb érzékelhető ingadozás nélkül, és gyakran életre kel a fénykoruk epikus varázsa is.
Ahogy szokás, itt is megkapjuk a védjegyeiket: Clarkin melodramatikus gitárjátékát, Stanway pompázatos billentyűs szőnyegeit és Catley mindig kiváló éneklését. Utóbbi, bár az évek megtették a magukét bizonyos regiszterek elérésében, még így is több mint meggyőző a sokféle érzelem átadásában, amit a ragyogó szólókarrierjének hívei is jól tudnak. Az album elsősorban az atmoszférikus változatosságával nyűgöz le. Természetesen, mint mindig, itt is nagy hangsúly van az epikus motívumok felépítésén, amelyek nélkül Clarkin fantasy témái – és bennük a modern társadalom egyes vívmányainak megpiszkálása – nem tudnának igazán életre kelni. Az egyes dalokat rendkívül élő produkció jellemzi, amelyben a basszusgitár jó része is szépen érvényesül.
Ezúttal ügyesen elkerülték az előző album csapdáját, amely elég langyosan indult, így a gondosan felépített, hatalmas zenekari hangszerelésű epikus intro után a dallamosan csiszolt és erőteljes „Cry To Yourself” következik, egy középtempós szám rendes AOR-refrénnel és emlékezetes gitárriffel, amely szolid nyitány ugyan, de végül is nem különösebben megrázó. A bemelegítést kellemes meglepetés követi, az „All My Bridges”, amely megmelengeti a zenekar aranykorát szerető rajongók szívét, hiszen a nyolcvanas évek klasszikus AOR-szabványainak stílusában épül fel. A simán dallamos refrén alatt a produkcióban megfelelően kiemelt szintetizátorszőnyegek húzódnak, amelyeket Clarkin dallamos gitárfrázisai kötnek össze. Catley érzéki fűszerezésű éneke szárnyán itt rendesen megközelítik a legjobb éveik néhány közkedvelt alkotását.
A „Take Me To The Edge” az a pillanat, amikor romboló gitárfrázisokkal és haragot kiadó énekkel az ütősebb, keményrockosabb vizekre eveznek, miközben a háttérben a szintetizátoros szimfonikus hangszerelés ad epikus kifinomultságot. „The Moon King” olyan szám, amely a fokozatosan felépülő epikus atmoszférára játszik, ami legalább részben sikerül is neki. Részeg bluesos gitárfrázissal nyit, elég álmosan, egészen addig, amíg egy váratlan szintetizátoros átvezetéssel sokkal mozgalmasabb vizekre nem kerül. Főleg a finom gitárszóló az epikus záró részben és Catley költői színezetű éneke ragad magával. A melankolikus „No One Knows His Name” is érdekes mestermű, amely magán viseli az aranykor jegyeit. A változatos szerkezetben kiemelkedik az epikus szintetizátormotívum, és nagyon üdvözlendő a csábító akusztikus gitárdallam rövid betétje is, amellyel megteremtik a megfelelő hangulatot a fantasy-szöveg elmeséléséhez. Az „In My Mind’s Eye” középtempóra és meglehetősen egyhangú dallamra épül, ami gyorsan untatni kezdene, ha nem csempésztek volna bele ügyesen hatalmas zenekari finomságokat és néhány apróbb trükköt, amelyekkel kiemelik a szürke átlagból.
A „Time To Cross The River” a sokféle atmoszféra sikeres felépítése miatt az album egyik kiemelkedő száma, ahol a hipnotikus dallamokban dinamikus átvezetéseken keresztül sok érdekes hangszerelést csempésznek be, egy ponton pedig a flamencogitár megjelenése is meglep. Az „If I Ever Lose My Mind” újabb epikus alkotás, amely sikeresen kacsintgat a nyolcvanas évek örökségére. Itt főleg Catley nyűgöz le, aki a gazdag érzelmi regiszterek elérésével bizonyítja, hogy messze nem mondta ki az utolsó szót, a háttérben pedig a klasszikus Magnum-keverékről a keményrockos riffelés és a szimfonikus billentyűs szőnyegek meggyőző összefonódása gondoskodik. A kiváló power ballada, az „A Face In The Crowd” zongora és akusztikus gitár segítségével fokozatosan építi fel a fenséges atmoszférát. Itt újabb alkalom adódik Catley úrnak, hogy megmutassa: mestere a hatalmas érzelmek közvetítésének.
A „Feels Like Treason” erőteljes gitárfrázisával és epikus harmóniáival kiváló válasz mindazoknak, akik azzal vádolnák a Magnumot, hogy vén napjaikra túlzott melankolikusokká váltak. A záró „Blood On Your Barbed Wire” az egyetlen komolyabb csalódás, hiszen a közel hétperces szerzeményben egy hozzájuk hasonló műfajú zenekartól sokkal mozgalmasabbat várna az ember, mint a blueses motívumok ismétlődő eregetését és a szinte rock’n’rollos ritmusalapot. Ennek az elég félresikerült alkotásnak az egyetlen fénypontja a zenekari lezárás, amikor a szintetizátorok atmoszférikus vonalaihoz síró gitárszóló csatlakozik, ami hozzájárul a fenséges hangulat felépítéséhez. Egyébként viszont minden más szempontból elhibázott kísérlet, hiszen megmagyarázhatatlan okokból a finálé előtt hirtelen koszosan és pajkosan akartak szólni, ami a karrierjükben egyébként korántsem először fordult elő.
A Magnum végül mégiscsak jól kihúzta magát a csávából, és az „Into the Valley of the Moon King” című lemezzel kiváló albumot hozott össze, amely minden vágyát és igényét kielégíti a régi híveknek. A szokásos melodikus rockos finomságok mellett nem hiányzik belőle az egyes motívumok közötti szép átfolyás és az epikus töltet, amellyel a dalok zöme át van itatva. Az elődjéhez képest ezúttal sokkal több a frissesség és kevesebb az érzelgősségbe fulladás, vagyis sikerül neki teljesítenie alapvető küldetését – legalább részben elérni a híres évek hangulatát, és megfelelni a zenekar régi rajongói elvárásainak.
Felállás
Bob Catley – ének
Tony Clarkin – gitár
Al Barrow – basszusgitár
Mark Stanway – billentyűs hangszerek
Harry James – dob
Producerek
Tony Clarkin és Sheena Sear
Számlista
1. Intro
2. Cry To Yourself
3. All My Bridges
4. Take Me To The Edge
5. The Moon King
6. No One Knows His Name
7. In My Mind’s Eye
8. Time To Cross That River
9. If I Ever Lose My Mind
10. A Face In The Crowd
11. Feels Like Treason
12. Blood On Your Barbed Wire Thorns