Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Alan Parsons Project, The
Kiadó: Sony BMG
Megjelenés: 1979
Játékidő: 39:23
Értékelés: 4/5
Az „Eve” a legendás brit progresszív rock formáció, a The Alan Parsons Project negyedik albuma volt. A csapat főleg többé-kevésbé kiváló koncepcióalbumok sorozatával és pop-rock slágerekkel írta be magát a halhatatlanok közé. Ambivalens zenei természete valahol a progresszív rock és a pop között helyezkedett el (azzal, hogy évről évre egyre inkább az utóbbi felé hajlott), és rajongók tömegét hozta a csapatnak. Ők a mai napig sajnálják a legendás együttes felbomlását, bár a projekt két főnöke, Alan Parsons és Eric Woolfson máig külön turnézik és önálló albumokat ad ki, ezeknek viszont édeskevés közük van ahhoz, amit az aranykor TAPP-éveiben alkottak, és amelybe az „Eve” is beletartozik.
Az „Eve” folytatta a projekt koncepcionális hagyományát. Alapötlete a nők allegorikus jelentése és a férfiakra gyakorolt hatásuk köré épült. Természetesen kizárólag férfi (Woolfson) szemszögéből, ami azt jelenti, hogy bizonyos dalszövegek nem pusztán pozitív fényben ábrázolják a gyengébbik nemet (főleg a „You Lay Down With Dogs” és az „I’d Rather Be a Man”).
Először és utoljára fordult elő egy TAPP-albumon, hogy a két főnök (a fő dalszerző és szövegíró Woolfson volt, Parsons pedig elsősorban a produkcióért és az ötletek felügyeletéért felelt) két női vendégénekest is meghívott. Egy olyan lemeznél, amelynek témája a gyengébbik nem, ez szinte kulcsfontosságú volt, hiszen némi szükséges és meggyőző feminin energiát vitt a számokba. A „Don’t Hold Back” című dalban Clare Torry brillírozott, aki a Pink Floyd klasszikusában, a „The Great Gig In The Sky”-ban nyújtott megrázó vokalizálásával lett híres, és a mai napig leginkább ezért ismerik.
Clare és Alan épp a legendás „Dark Side Of The Moon” felvételei közben ismerkedett meg, innen származik az említett klasszikus. Lesley Duncan, aki a záró „If I Could Change Your Mind” főszólamát énekelte remekül, szintén Alan régi ismerőse volt, hiszen a „Dark Side Of The Moon”-on ő is közreműködött kísérővokalistaként. A férfi énekesgárdát a hosszú évek óta velük dolgozó David Paton basszusgitáros (ex-Pilot, később Camel) és Lenny Zakatek alkotta, mellettük visszatért az „I Robot”-ról Dave Townsend, újoncként pedig csatlakozott Chris Rainbow, akit a legendás szimfonikus progresszív rockerek, a Camel minden rajongója jól ismer, hiszen a nyolcvanas évek első felében a tagjukká vált.
A két tehetséges és termékeny zenész cimborának sikerült egy változatos, többnyire pop-rock irányultságú dalgyűjteményt összehoznia, amelyben Woolfson érzéke a dallamos szerkezetek és az énekelhető refrének iránt minden korábbinál nagyszerűbben ragyog. A szimfonikus komponenst a szokásos módon a hatalmas zenekari hangszerelések és a szintetizátorok rétegzett textúrái adják, ezekkel gazdagították a legtöbb dal alapvetően dallamos rockvázát. A kiváló gitáros, Ian Bairnson (ex-Pilot), aki az egyik azon kevés zenész közül, akik minden TAPP-albumon játszottak, ezen a lemezen sem fukarkodott a szólókkal, amelyeken a gitáros ínyencek ma is megnyalhatják a szájukat. Néhol a diszkó hatása is érezhető.
A „Lucifer”, amellyel az album a mitikus paradicsomba kalauzol minket, ahol Éva a keresztény tanítás szerint elkövette az „eredendő bűnt”, újabb szolid darabja a TAPP évek óta tartó nyitó instrumentális hagyományának. Az ismétlődő, mégis drámai dallam a szintetizátorok gazdag rétegeire és egy finom akusztikusgitár-hangszerelésre épül. A kezdő AOR-bemelegítésről a szarkasztikusan fűszerezett „You Lie Down With Dogs” gondoskodik, amelyben Lenny Zakatek rendkívül színes énekteljesítménnyel brillíroz, és a hangja mögött több mint nyilvánvaló a könnyűvérű nők kigúnyolása. A központi funky motívum, amelyen egy határozott gitárriff fut végig, egyszerű, de rendkívül hatásos, az éteri hangulatról pedig nagyon jó kísérő vokális harmóniák gondoskodnak.
Az „I’d Rahter Be A Man” minden adottsággal rendelkezik ahhoz, hogy valamelyik nyolcvanas évekbeli akciósorozat főcímdala legyen, hiszen hipnotikus szintetizátor-hangszerelést és groove-os basszusvonalat kapunk benne. David Paton az egyik legszarkasztikusabb énekteljesítményét nyújtja, miközben az elektronikus díszítések és a Wurlitzer-szóló azt bizonyítják, hogy a kísérletezés iránti igény korántsem aludt ki. Ezután két érdekes, de a TAPP-tól viszonylag szokatlan alkotás következik. A „You Won’t Be There” című power ballada több okból is furcsán emlékeztet a diszkó előtti/utáni korszak Bee Geesére. Dave Townsend hangja magas, szinte falsettos fekvésével jócskán megközelíti Maurice Gibb hagyományos hozzáállását, ehhez a rokonsághoz pedig az émelygősen szirupos szerelmes szöveg, a finom dallam és a gazdag zenekari hangszerelés is hozzájárul.
A kiváló „Winding Me Up” az album első csúcspontja és potenciális slágere. Bájos diszkóritmusával, hipnotikus refrénjével és gazdag vonósaival erősen emlékeztet az Electric Light Orchestra diszkókorszakának egyik dalára. Chris Rainbow bebizonyítja, hogy kiváló pop-rock/AOR énekes volt, még ha a legtöbb Camel-rajongó nem is a legkellemesebb emlékekkel őrzi. A „Damned If I Do” klasszikus, kisebb rádiós slágerré vált, ami nem meglepő, hiszen a TAPP-történet egyik legjobb alkotásáról van szó. A drámai nyitómotívum fényűző zenekari hangszereléssel, amely később még többször visszatér, elegáns, szinte jazzes ritmusú szakaszba megy át, Zakatek bűvölő énekével. A hangja másodpercről másodpercre dühösebb, hiszen a szöveg ismét a női hűtlenséggel birkózik. Idővel Bairnson becsempész egy rövid, de rendkívül ízléses gitárszólót, amely tovább fűszerezi a szimfonikus fenségességet, és ettől minden szimfonikus prog rock rajongó szíve megdobban.
A „Don’t Hold Back” megerősíti azt, amit a Pink Floyd rajongói addigra már rég tudtak: Clare Torry kiváló énekesnő. Karizmatikus orgánumával és hangterjedelmével az egyébként viszonylag átlagos hangzásvilágból is újabb pop-rock klasszikust csinál. Az éteri instrumentális „Secret Garden” nagyon szolid progresszív rock pillanat számos érdekes szimfonikus passzussal, groove-os basszusvonalakkal és ambient fordulatokkal. A záró szerelmes balladában, az „If I Could Change Your Mind”-ban Lesley Duncan érzelmileg rendkívül gazdag éneke ragad magával, amelyet drámai kísérő vokális harmóniák és zenekari hangszerelések fűszereznek, így gondoskodva az album remek lezárásáról.
Az „Eve” nagyon jó és változatos pop-rock album számos potenciális rádiós slágerrel, és rövid pillanatokra életre kelnek benne a legendás projekt szimfonikus progresszív rock gyökerei is. Mindenki, aki a minőségi art pop rockra esküszik, már rég a gyűjteményében tudhatja a lemezt. Az „Eve” egészében rendkívül kiegyensúlyozott teljesítmény, gyenge pillanat nélkül, kiváló produkcióval és néhány látványos dallal, ami azt jelenti, hogy nem marad sokkal el a legjobb TAPP-alkotások mögött. Különösen sok oka van az örömujjongásra mindazoknak, akiknek a legendás projekt pop komponense kedvesebb a progresszívnél.
Felállás
Alan Parsons – kiegészítő hangszerek
Eric Woolfson – billentyűs hangszerek, kiegészítő hangszerek
David Paton – basszusgitár, ének
Stuart Elliott – dob, ütőhangszerek
Ian Bairnson – elektromos és akusztikus gitár
Duncan Mackay – billentyűs hangszerek
Chris Rainbow – ének
Lesley Duncan – ének
Clare Torry – ének
Dave Townsend – ének
Lenny Zakatek – ének
Produkció
Alan Parsons
Számlista
1. Lucifer
2. You Lie Down With Dogs
3. I’d Rather Be a Man
4. You Won’t Be There
5. Winding Me up
6. Damned If I Do
7. Don’t Hold Back
8. Secret Garden
9. If I Could Change Your Mind
