Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Hammill, Peter
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1974
Játékidő: 49:45
Értékelés: 5/5
A „The Silent Corner And The Empty Stage” a legendás angol énekes, zeneszerző és szövegíró, Peter Hammill harmadik szólóalbuma. Hammill elsősorban a felejthetetlen prog rock titánok, a Van Der Graaf Generator frontembereként vésődött be a progresszív rock rajongók generációinak emlékezetébe, bár a szólókarrierje is tele van ragyogó lemezekkel, és legalább ennyi figyelmet érdemelne. Az album kétségkívül Peter legnagyobb eredményei közé tartozik, és a Van Der Graaf Generator ideiglenes pihenőidőszakában született, ami közvetve hozzájárult a kiválóságához is, hiszen az anyazenekar valamennyi tagja újra aktívan közreműködött rajta.
Mindezek után nem meglepő, hogy a „Silent Corner” azon Hammill-albumok élmezőnyében van, amelyek stílusban és a legtöbb dal felépítésében meglehetősen rokonok a VDGG-s alkotásaival, miközben kerülik a túlzott ambiens komorságot és a bonyolultabb improvizációkat, amelyek általában a legendás „generátorokra” jellemzőek. Utóbbiak a lemez néhány dalát egyenesen „örökbe fogadták” az 1975-ös újraegyesülésüket követő koncertekre.
A meg nem született (meta)fizikusdoktor ezúttal is lenyűgöz rendkívül szellemes költészetével, amely szokás szerint különféle posztapokaliptikus témákat és absztrakt tudományos elméleteket kever, és remekül illik a legtöbb dal melankolikus hangulatához. A szomorú lírai képek elsősorban egyedi énekhangján keresztül kelnek életre, ami mindig is a védjegye volt. Peter váltása a magas és mély fekvések, az „angyali” és a „démoni” állapotok között legalább annyira intenzív és hatásos, mint a gazdag hangszeres háttér.
Hammill azonban nemcsak énekesként, zeneszerzőként és költőként remekel, hanem sokoldalú hangszeresként is. Megszokott hangszerei, a zongora és a gitár mellett a billentyűs szólamok oroszlánrészét is ő játszotta fel, élén a mellotronnal és a harmóniummal, ráadásul néhány basszusmenetet is. Ebben a szekcióban mindig nagy támaszt jelentett neki a VDGG kiváló orgonistája, Hugh Banton, a lendületes ritmikai dinamikáról pedig Hammill kedvenc munkatársa, a dobos Guy Evans gondoskodott, aki a szaxofonos és fuvolás David Jacksonnal együtt számos klasszikus jazzes finomsággal gazdagította a lemezt. Peter és társai elsősorban megint bebizonyították, hogy mesterei a drámai hangulatok megteremtésének, amelyektől a hallgatónak könnyen elakad a lélegzete.
Már a nyitó „Modern” is előrevetíti, hogy rendkívül dinamikus albumról van szó, sok váratlan meglepetéssel: drámai akusztikusgitár-futamai köré Hammill és társasága idővel energikus szaxofon- és billentyűsaranzsmanokat fon. A VDGG-remekművek hagyományához híven a dal hangulata, amely az évek során Hammill szólóklasszikusává vált, percről percre változik a sötét, kaotikus szférákból a jóval felderültebb árnyalatok felé. A „Wilhelmina” című dalban a nyelvéről is híres doktor ismét a megindító, zongorára épülő balladák mestereként mutatkozik meg. Teátrális, rendkívül drámai éneklésével lassan ünnepélyes, mégis melankolikus hangulatot épít, a finom akusztikusgitár-dallam köré pedig dúsan szimfonikus hangszerelést tesz.
A „The Lie (Bernini’s Saint Theresa)” a híres Bernini-szoborra, a Szent Teréz extázisára utal, amely kétértelmű kifejezésével még ma is felkavarja a kedélyeket: nem tudni, hhogy a szellemi megvilágosodás vagy a szexuális orgazmus következménye-e. Hammill szövege is ezt firtatja, érintve az egyházi képmutatást és ennek a szervezetnek a szexualitástól való szokásos félelmét. A kivételes szakrális hangulathoz alapvetően Banton orgonakísérete járul hozzá, Peter éneke pedig teátrális voltában megint annyira hatásos, hogy mellette könnyen elképzelhetjük a jámborság álarca alatt az egyházi kulisszák mögött zajló intrikákat és vad orgiákat.
Az epikus „Forsaken Gardens” Hammill pályájának egyik legszebb és legjobb alkotása, amelyet a VDGG is többször játszott élőben az ezt követő években, hiszen az a hihetetlen, ambivalens VDGG-varázs, amellyel a hallgatót pokol és mennyország között tartják, egy másodpercre sem lankad. Peter éneke érzelmi intenzitásával és teátralitásával könnyedén libabőrt csal a hátunkra, az epikusságot pedig főként az orgonával és mellotronnal megszólaltatott hatalmas szimfonikus hangszerelések emelik, komplex ritmikai átmenetekre építve. Kétségtelenül műalkotás, amely könnyen otthon lehetne bármelyik VDGG-lemezen. A számos avantgárd ízesítéssel megbolondított „Red Shift” különleges vendége Randy California, az amerikai pszichedelikus rockzenekar, a Spirit gitárosa, aki őrjöngő elektromosgitár-szólót játszott fel. Ez is azon zseniális, rendkívül összetett Hammill-alkotások egyike, amelyek minden újabb hallgatáskor lassan növekednek és mélyülnek, vagyis újra meg újra felfedezhető bennük valami új hangzásbeli részlet.
A „Rubicon” című ballada gyengéd akusztikusgitár-dallamával és Peter angyali énekével derekasan lecsillapítja az album felkorbácsolt hangulatát, és felfogható a záró csemege előtti szélcsendként is. Ami pedig következik, az az album koronaékszere, a minduntalan elképesztő „A Louse Is Not a Home”, igazi progresszív rock eposz a legjobb VDGG-hagyományok szellemében. Olyan műalkotás, amely mindig lenyűgöz a hangulat számos drámai fordulatával és az összetett hangszerelésekkel, amelyek felett Peter rendkívül teátrális és érzelmileg mélyen kifejező énekprodukciója uralkodik. Az elidegenedésről szóló melodramatikus szöveg az Usher-ház bukása című borzongató gótikus novellához kapcsolódik, amelyet a legendás amerikai író, E. A. Poe írt, és amelyet Hammill évekkel később ambiciózus prog rock operájának címéhez és koncepciójához használ majd fel
A „The Silent Corner And The Empty Stage” minden olyan kulcsfontosságú összetevőt tartalmaz, amiért a progresszív rock ínyencei még ma is leborulnak Hammill zsenije előtt. A három hű VDGG-cimbora segítségével megalkotta fantasztikus szólókarrierjének egyik kulcsfontosságú, ha nem egyenesen központi remekművét, amely a legjobb VDGG-albumokkal is felveheti a versenyt. Aki véletlenül elveszett VDGG-albumként kezeli, nem téved sokat. Egy ilyen teljesítmény mellett nehéz elhinni, hogy ugyanabban az évben még egy kiváló albumot kiadott „In Camera” címmel.
Felállás
Peter Hammill – ének, gitár, zongora, basszusgitár (az 1., 2. és 6. számon), harmónium, billentyűs hangszerek, mellotron és oszcillátor
Hugh Banton – orgona, basszusgitár (a 3., 4. és 7. számon), billentyűs hangszerek, vokál
Guy Evans – dobok, ütőhangszerek
David Jackson – fuvola, alt-, tenor- és szopránszaxofon
VENDÉGZENÉSZ:
Randy California – szólógitár a „Red Shift” című számon
Produkció
Peter Hammill
Számok listája
1. Modern (7:28)
2. Wilhelmina (5:17)
3. The Lie (Bernini’s Saint Theresa) (5:40)
4. Forsaken Gardens (6:15)
5. Red Shift (8:11)
6. Rubicon (4:11)
7. A Louse Is Not A Home (12:13)
