Előadó: Faces, The
Kiadó: Warner Bros. Records
Megjelenés: 1971
Játékidő: 45.16
Értékelés: 3.5/5
A Long Player a brit rockéletművészek, a The Faces második albuma. A lemez – hasonlóan az előtte megjelent, szolidan fogadott debütálóhoz, a First Stephez – ezúttal hét stúdiófelvétellel és két koncertfelvétellel az egyszerű rock & roll-kombinatorikára esküszik, tele csábító énekes futamokkal és akrobatikával, amelyek világosan és előítéletek nélkül mutatják meg a zenekar legfőbb erősségét. Ez természetesen Rod Stewart félelmetes kifejezőerejében rejlik, akinek a hangját már akkor is az üzlet egyik legkiválóbbjaként tartották számon. Rod ezúttal is különösebb erőfeszítés nélkül hódoltatta meg a zenésztársakból álló sztárgárdát, akiknek – ha őszinték vagyunk – a The Faces nem túl hosszú romantikus korszaka alatt sosem sikerült igazán kimászniuk a híres haver árnyékából.
A Long Player tehát a bevált képlethez tartja magát: egyszerű dallamvázlatokat skicceltek fel, amelyek gyakran úgy szólnak, mintha előzetes megfontolás, lelkifurdalás vagy bánat nélkül, egyenesen az ötös másnapos fejéből pattantak volna ki a reggeli kávé mellett. Rengeteg a gondtalan improvizáció, első hallásra fejnélküli-farkatlan, és persze nincsenek említésre méltó szólisztikus kilengések. Ron Wood például számos elnyújtott „jamben” csak sunyin morzsolgat, hasonló igaz a jól összeszokott Kenney Jones–Ron Lane ritmusalapra is, amely önzetlenül a közös cél szolgálatába áll, és végig a ritmikus gépezet magabiztos forgatásának elkötelezettje marad. Izgalmasabb ritmikai fordulatokat tehát hiába keresel a Long Playeren; hasonlóan érdektelenek, ám mindenképp spontánok a kísérő zenei alap meglehetősen kiszámítható akrobatikái is, amelyek egy-egy pillanatban – például az On The Beach esetében – nagyon a Rolling Stones Mick Taylor-korszakbeli ingatag motyogása felé húznak. Jellemző módon a Long Player inkább emlékeztet egy spontán, alap-rock & roll-orgiára, mint fegyelmezett zenei menetelésre, ami persze nem feltétlenül baj. Ezt bizonyítja az I Feel So Good és a Had Me a Real Good Time ragadós ritmikájának kellemes parádéja. A The Faces már csak ilyen: az egyszerűséggel üt, ahogy azt a nyitó Bad ‘N’ Ruin szépen megmutatja – ez egy egytaktusos, nem túl ötletesen improvizált rock & roll-masinéria, amelyet a gyorsforgalmin a vesztébe rohanástól Rod énekének cizellált kanyargása ment meg.
Az alapvető dalszerkezetek látszólag céltalan forgatásának örvényében, amely mennyiségileg uralja az albumot, ráadásul számos soulos motívum is felcsillan, amelyek Stewart akkor még friss szólósikereinek bevált képletét követve az album abszolút csúcspontjainak csokrát kínálják. Stewart hangjának összetéveszthetetlensége a már említett soulvizekre tett, bőrünk alá égett kirándulások mellett kiválóan megmutatkozik a Tell Everyone-on és a gyönyörű, akusztikába burkolt Sweet Lady Maryn, páratlan teljesítményt pedig a fantasztikus Maybe I’m Amazed bátor kölcsönvételével nyújtott. Paul McCartney klasszikusának félelmetes énekes előadása önmagában a legjobb bizonyíték Rod hangjának szélességére és felfoghatatlan karaktermélységére. A felismerhető rekedtség misztikát rejt, amely a leghétköznapibb dallami alkotásokat is sikeresen emeli magasabbra, nem is beszélve arról, amikor azok McCartney-féle mester szintjét érik el – ilyenkor már különleges művészi értékű végterméknek lehetünk tanúi. Hozzá kell tenni, hogy a szóban forgó dal koncertváltozatának felvétele az album repertoárjára kamatostul megtérült a zenekarnak, hiszen a gyöngyszem élő előadása együtt jár a láthatóan lenyűgözött közönség pozitív reakciójával, az album amúgy is életvidám hangképe pedig ettől a „trükktől” csak még vitálisabb lesz.
Felállás
Rod Stewart: ének
Ron Wood: gitár, slide, pedal steel gitár
Ron Lane: basszusgitár, vokál
Ian McLagan: billentyűk
Kenney Jones: dobok
Bobby Keyes: szaxofon
Harry Beckett: trombita
Produkció
The Faces
Számlista
1. Bad ‘N’ Ruin
2. Tell Everyone
3. Sweet Lady Mary
4. Richmond
5. Maybe I’m Amazed
6. Had Me a Real Good Time
7. On the Beach
8. I Feel So Good
9. Jerusalem
