Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Nektar
Kiadó: Bellaphon
Megjelenés: 1975
Hossz: 36:45
Értékelés: 5/5
A „Recycled” albummal a legendás angol progresszív rockerek, a Nektar – akik egyebek mellett arról voltak híresek, hogy az alacsonyabb adók miatt stúdiókarrierjük java részét Németországban töltötték – megalkották utolsó nagy mesterművüket. Az album elsősorban a szintetizátortextúrák fejlett használatával írta be magát a progresszív rock világának évkönyveibe, ami az együttes addigi történetének egyetlen vendégzenészét, az amerikai Larry Fastet (Synergy, Peter Gabriel) dicséri. Fast, akit még az amerikai turné előtt hívtak meg közös munkára, korábban is a szintetizátorok újítójaként szerzett hírnevet, többek között azért is, mert a legendás szintetizátorpionírral, Robert Moogal együtt dolgozott az első polifonikus szintetizátor kifejlesztésén (ez volt az első olyan elektronikus billentyűs hangszer, amely egyszerre több hangot is meg tudott szólaltatni). Tudása aranyat ért, és tovább nemesítette a zenekar amúgy is hagyományosan eklektikus hangzását.
A „Recycled” folytatja a Nektar szokását, hogy stílusában egymástól meglehetősen eltérő albumokat készít, amelyeken mégis ott a félreismerhetetlen Nektar-hangzás. A fényűző zenekari hangszerelésnek köszönhetően soha nem szóltak még ennyire szimfonikusan, ami karrierjük során a legközelebb hozta őket az olyan szimfonikus progrock bandákhoz, mint a Genesis, a Yes vagy az ELP. A másik oldalon Fast szintetizátorainak számos elektronikus mintája köti az együttest space rockos múltjához. Mindezek mellett nem hiányoznak a zongorán játszott kifinomult jazzes finomságok sem, miközben Albrighton gitárfutamai a funk és a hard rock világához kapcsolódnak. A felsorolt összetevők keveréke a zenekar pályafutásának hangzásban leggazdagabb albumát eredményezi.
A szövegek ezúttal is ápolják a Nektar érdekes, sci-fi alapú, koncepcióalbumos hagyományát, és az emberi környezetszennyezés kozmikus újrahasznosításáról mesélnek, amelyről a jövőben különös kibernetikus entitásoknak kell gondoskodniuk, ha el akarják kerülni a végső katasztrófát. Ez az ökológiai színezetű koncepció, amelyben csípős kritika bújik meg az ember természethez való egészségtelen viszonyáról, a mai, egyre inkább környezettudatos időkben különösen aktuális. Az ötletet állítólag az amerikai turné adta, ahol sokkolta őket a mindenféle szemét mennyisége, amely minden sarkon hevert.
Ahelyett, hogy egyetlen szám nyúlna át a nagylemez két oldalán, ahogy azt a „Remember The Future” (1973) esetében tették – ez a második legnagyobb becsben tartott albumuk –, a „Recycled” koncepciója számos egymással összefüggő szám között oszlik el, amelyek szünet nélkül ömlenek egymásba, így joggal beszélhetünk koncepciózenei szvitről is. Néhány motívum később többször visszatér, ami szintén az album koncepcionális jellegére utal. Minden szám egyedi erényeket hordoz, ezért lehetetlen kiemelni az album csúcspontjait, de az idő múltával mindenki kialakítja majd a saját kedvenceit. A hangulat a koncepcióhoz illően rendkívül epikus, amiért a pompás zenekari hangszerelések, a bravúros gitárjátékok és a remek ének mellett az album kulcspillanataiban megszólaló, meggyőző női kórusvokálok is felelősek.
A Nektar egy másodpercig sem köntörfalaz, és már a nyitó „Recycle”-lel menetbe állít egy tiszta szimfonikus progrock-orgiát, amelyben egymásba ömlenek a hatalmas billentyűs hangszerelések, az ütős gitárriffek és Albrighton drámai éneke, mindezt pedig egy rendkívül eklektikus ritmusszekció támasztja alá. Közvetlen átmenet vezet a hihetetlenül dinamikus instrumentális számba, a „Cybernetic Consumption”-ba, amelyben a hangzásvilág másodpercről másodpercre változik. A szinte avantgárd kezdet után, amelyben elektronikus bűvészkedés hallható a szintetizátorokon és temperamentumos, keményen rockos gitárfutamok, egy fantasztikus szimfonikus motívum tör be, amely rövidebb jazzes betétek után teljes erővel, még nagyobb hatással még egyszer megismétlődik. A „Recycle Countdown” Roye döbbenetesen szívből jövő, de főleg melankolikus énekével viszi tovább a nyitó „Recycle” motívumát. Az „Automation Horrorscope” valóban futurisztikus hangulatot áraszt, amiről a színes elektronikus kanyarok és a robotizált narráció gondoskodnak, miközben a pajkos, keményen rockos gitárfutamok és a jazzes dobátmenetek kapcsolata a klasszikus Nektar-finomságokat hozza.
Roye drámai vokáljával és a „Recycling”-be vezető kifinomult átmenettel, amelyben egy rövidebb akusztikus dallamot építenek fel a pompás szimfonikus vonalak előtt, váratlanul szellemes betétet csempésznek az anyagba – az albumon amúgy sem fogynak el egykönnyen az ilyenek. A „Flight To Reality” drámai és ritmikusan jócskán felhúzott felvezetés az album kulcsszáma előtt, ahol ismét a billentyűs szimfonikus mesterkedések és a szívet tépő ének uralkodnak. Ezt követi a látnoki mesterműnek számító „Unendless Imaginations”, amelyben vitorlákat kifeszítve vágnak neki a fantasyepika és a fenséges hangszerelés világának. Ez a csemege, amelyben még női kórusharmóniákat is bevetnek, az album központi, ha nem egyenesen kulcsmunkájának, és pályafutásuk legpompásabb alkotásának mondható. Tisztán hallani rajta, honnan merítettek ötleteket körülbelül huszonöt évvel később bizonyos power/szimfonikus metal bandák, például a Rhapsody Of Fire, méghozzá nemcsak hangszerelési szempontból, hanem a fenséges kórusvokálok kölcsönzésében is, amelyek hihetetlenül epikus hangulatot teremtenek. Royet ezen a ponton fenntartás nélkül ki lehet nyilvánítani karrierje legjobb énekteljesítményének is. Az epikus-barokkos fenségességet kontrasztos, space rockkal sózott második rész követi, ahol disszonáns elektronikus hangok keverednek.
A „Sao Paolo Sunrise”-on, amely a napsütötte brazil város szmogjáról szól, ambient hangulatban lazítanak tovább az elektronikus hangok, aztán egy szellemes gitárriff, kórusharmóniák és határozott dobcsapások kapcsolatával fokozatosan felépítenek még egy fenséges szimfonikus motívumot. Ez utóbbi a pajkos basszusvonalaknak köszönhetően idővel funkos irányba váltja a hangzását. A számhoz illően valódi, temperamentumos-nyári latinos hangulat uralkodik el, amire akár táncolni is lehetne. A „Costa del Sol” újabb szám, amely számos szivárványosan fűszerezett, kiszámíthatatlan erényt tartogat. A nyitó kórusharmóniákat a jazz és a funk kifinomult fúziója követi néhány kiváló zongoraszólóval és vastag basszusalappal. A latinos hangulat itt még az előző számból folytatódik, de a pompás kórusharmóniák és a közbeékelődő szimfonikus-hard rockos robbanások már a klasszikus Nektar-drámát építik, amitől a gourmand hallgatók szinte megnyalják az ujjukat.
A klasszikus „Marvellous Moses” könnyedén az album csúcspontjai közé tartozik, és talán a legismertebb száma is. A funkos ritmikai fokozás és az epikus motívumok közötti átmenetekből bőven akad, a legjobb pillanatot pedig a szám alaposan komplex középső része adja, ahol valódi fúziós orgia, hogy ne mondjam, a hangszerek dühödt összecsapása zajlik. Fast mester számos szólókirándulással a szintetizátor-birodalmában ismét felülmúlja önmagát, miközben Freeman a másik oldalon meggyőzően követi őt a kicsit szerényebb billentyűs háttérben, és együtt elképesztően gazdag szimfonikus hangzást teremtenek. A nagy finálé, a hihetetlenül melankolikus „It’s All Over” gyakorlatilag ideális lezárása ennek a kiváló albumnak. Itt Roye újabb alkalmat kap, hogy kivételes énekével megmutassa, korának egyik érzelmileg legkifejezőbb énekese, miközben a háttérben a zenekari hangszerelés megrendítően szomorú, hogy ne mondjam, búcsúztató hangulatot fokoz. A szám záró része ennek ellenére nem annyira melankolikus, hiszen egy elegáns akusztikus dallam és az „angyali” kórusharmóniák ambient, nyugtató, szinte felemelő légkört teremtenek.
A fantasztikus „Recycled”-del a Nektar utoljára érintette meg a progresszív rock csillagait, és minden szempontból elérte művészi csúcspontját, amely minőségben akár a „Remember The Future” mellé is felállhat. A billentyűs varázslóval, Larry Fasttel kötött rövid életű paktum minden tekintetben álompárosításnak bizonyult, ezért kár, hogy ez maradt az egyetlen közös munka. A Nektar a „Recycled” megjelenésekor népszerűsége csúcsán is járt, és rövid időre az Egyesült Államokban még Németországnál is népszerűbbé vált, amivel a hetvenes évek európai progresszív rock zenekarai közül csak kevesen dicsekedhettek. Ezért nem meglepő, hogy néhány évre úgy döntöttek, áthelyezik stúdiójukat New Jerseybe. A „Recycled” után sajnos elkerülhetetlen művészi és kereskedelmi hanyatlás következett, amiben sokat szerepet játszott Albrighton meggondolatlan és abban az időben kétségkívül sokkoló lépése, hogy egy időre kipihenje a fárasztó stúdió- és koncertmunkát. Később ugyan visszatér, de csak azután, hogy felvesznek egy olyan albumot, az egyetlent, amelyen a zenekar kulcsfontosságú alapító tagja nem szerepel.
Felállás
Roye Albrighton – ének, gitár
Alan „Taff” Freeman – billentyűs hangszerek, vokál
Derek „Mo” Moore – basszusgitár, vokál
Ron Howden – dob, ütőhangszerek
Mick Brockett – fényeffektek és vizualizáció
VENDÉGZENÉSZEK:
Larry Fast – zenekari Moog-hangszerelések & kiegészítő szintetizátorbetétek
Angol énekkar (karnagy Robert Howes, hangszerelő Christian Kolonovits)
Produkció
Nektar, Peter Hauke
Számlista
1. Recycle (2:47)
2. Cybernetic Consumption (2:32)
3. Recycle Countdown (1:51)
4. Automation Horrorscope (3:08)
5. Recycling (1:46)
6. Flight to Reality (1:18)
7. Unendless Imaginations (4:36)
8. São Paulo Sunrise (3:05)
9. Costa del Sol (4:04)
10. Marvellous Moses (6:37)
11. It’s All Over (5:11)
