Előadó: Beck, Jeff
Kiadó: Eagle Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 155 perc
Értékelés: 5/5
Kevés gitárvirtuóznak maradna meg az idegzete, ha a színpad előtt, karnyújtásnyiról Jimmy Page és Robert Plant figyelné, miközben alig egy méterrel arrébb a mindig komoly és szigorú Eric Clapton mutogatja a tudását. Jeff Becket azonban biztosan nem lehet közéjük sorolni. Amikor Beck 2007 novemberének végén fellépett a londoni Ronnie Scott’s legendás jazzklub színpadán, és elkezdte az ottani öt koncert elsőjét, mindenki érezte, hogy valami különleges készülődik. A mester közel negyven évvel korábban járt utoljára ilyen kis helyen a zenekarával: a Marquee klubban, a Wardour utcában, ami innen egy karnyújtásnyira van. Alig néhány nappal később fel is bomlott a csapat első inkarnációja, amelyben Beck mellett Rod Stewart és Ronnie Wood játszott. Úgy tűnt tehát, Beck hazatért, de most fiatalabbon és új zenekarral, amely csupán néhány hónappal a londoni fellépések előtt estvéd tűzkeresztséget Clapton Crossroads guitar festivaljén, Illinois államban.
Londonban Becket a dobok mögött Vinnie Colaiuta kísérte, akire Zappa Joe’s garage és Tinseltown rebellion című albumairól emlékezhetünk, és akiről Steve Vai azt mesélte, hogy evés és kottalapozás közben is lejátszotta a legnehezebb futamokat, amiket a néhai Frank kitalált. Zongorán a brit Jason Rebello csatlakozott Jeffhez, akit a Stinggel való közös munkái tettek ismertté, basszusgitáron pedig a filigrán, alig huszonegy éves Tal Wilkenfeld, akit a Bass player magazine 2008 basszusgitárosának választott. Ezzel a lenyűgöző felállással Jeff a két évvel ezelőtti év egyik legizgalmasabb jazz fusion eseményét hozta össze, amelyen azonban – mint mondtuk – csak kevesek lehettek ott. Az összes többi rajongónak idén végre megjelent a DVD is, amely Amerikában már platinalemez lett, ami manapság az ilyen koncertfelvételeknél kivételes ritkaság.
A fellépés a legendás Beck’s bolero című számmal indul, amely Jeff első albumáról való, és ma már az egykori Yardbirds-gitáros védjegyének számít. A szerzőség körüli vita miatt annak idején bizony felforrósodott a vér Beck és Jimmy Page között. Ha viszont abból indulunk ki, hogy a koncert után az ősz Page tapsolt a közönség soraiból Jeffnek, a régi ellentétek feledésbe merültek. A Cause we’ve ended as lovers Stevie Wonder-feldolgozás, amely főleg a dallama miatt fogta meg Jeffet, a Behind the veil pedig Tony Hymas remeke, amely a Beck’s guitar shop című, 1989-es albumon található. A kultikus Scatterbrain (Blow by blow album) mellett érdemes megemlíteni Curtis Mayfield People get ready feldolgozását, amelyben Joss Stone csatlakozik Beckhez az éneknél, valamint a Blanket című számot, amelyben az ígéretes angol Imogen Heap mutatja meg énekesi képességeit. A koncert csúcspontja természetesen az a két szám, amelyet Claptonnal játszanak, akit Beck e szavakkal mutat be: „There’s a guy who knows his way around a Fender Stratocaster.” Először Muddy Waters Little brown bird című száma következik, aztán Willie Dixon You need love című dala. Bár Beck Claptonnal, akinek a Yardbirdsben az utódja volt, mindig jobban megértette egymást, mint Page-dzsel, Eric mégsem reagált Jeff első meghívására. Csak akkor puhult meg, amikor Beck felemlegette a két feldolgozást, amelyeket évtizedekkel ezelőtt hallgattak egy ügyesen átalakított lemezjátszón, ami egy rozoga erősítőre volt kötve Jeff autójának hátsó ülésén. Ráadásul Beck játszott a már említett Crossroads fesztiválon is, amiért Clapton Londonban a lehető legméltóbb módon hálálta meg a szívességet. Már ezért a ritka együttműködésért is felbecsülhetetlen értékű a Ronnie Scott’s-beli fellépés, és igazi gitáros nirvána mindenkinek, aki szereti a hat húrt.
Beck egyedülálló zseni. A hangzása minimalista, ugyanakkor monumentális, a technikája pedig – amelyen minden ortodox gitártanár felháborodna – minden, csak nem ortodox. Különösen a bal hüvelykujjára érdemes felhívni a figyelmet, amely szinte soha nem támasztja a gitár nyakát, hanem Hendrix módjára felülről nyomja a fogólapot, és ha kell, lenyomja a mély E húrt is. Ezt a fogást már a régi bluesosok is feltalálták, Beck viszont a sajátos fingerpickingjével és a tremoló szokatlan használatával ügyesen a modern rockhoz igazította. Bár a jazz-fusionjében van egy csipetnyi zappás vakmerőség és még némi kezdetleges tapping is, a stílusa messze áll attól, ami a nyolcvanas években meghatározta a gitárvilágot. Sőt, mondhatnánk úgy is, hogy manapság, amikor az arctalan technikát egyre kevésbé becsülik, ez a legnagyobb ütőkártyája. Beck aranykora a hatvanas évek volt, és bár hangszeres zenészként a hetvenes években is híres volt – amelyet a verhetetlen Blow by blow és Wired album fémjelzett –, a dús frizurák és a testhez simuló nadrágok évtizede számára közel sem volt sikeres. Eric Johnsonnal ellentétben, akinek az ujjai a leghatékonyabban ötvözik az öreg iskolát az újabb fogásokkal, Beck nem a középutat választotta. A nehéz minták megtanulásánál jobban érdekelte a kísérletezés, a szokatlan hangzások és a végtelen delayek, amelyek a lélek új horizontjait nyitják meg. Erre a legjobb két bizonyíték a A day in the life (Lennon, McCartney) hangszeres értelmezése és a Ronnie Scott’s-beli fellépés záró fejezete, a Where were you. A kerék azonban, mint mondtuk, megfordult, és a gitár (azokkal a kisebb módosításokkal, amelyekkel a közelmúlt története mégiscsak megbélyegezte) visszatér a gyökereihez. Ehhez a visszatéréshez pedig biztosan nincs jobb név, mint Jeff Beck.
Felállás
Jeff Beck – gitár
Vinnie Colaiuta – dob
Jason Rebello – billentyűs hangszerek
Tal Wilkenfeld – basszusgitár
Számlista
1. Beck’s bolero
2. Eternity’s breath
3. Stratus
4. Cause we’ve ended as lovers
5. Behind the veil
6. You never know
7. Nadia
8. Blast fron the east
9. Led boots
10. Angel (footsteps)
11. People get ready
12. Scatterbrain
13. Goodbye pork pie hat/Brush with the blues
14. Space boogie
15. Blanket
16. Big block
17. A day in the life
18. Little brown bird
19. You need love
20. Rollin’ and tumblin’
21. Where were you
