Előadó: Stauss, Anliker, Kayser, Vogt
Kiadó: Fazzul Music
Megjelenés: 1999
Értékelés: 4.5/5
Az Echoes a svájci szaxofonos, Markus Stauss lemeze, aki ezúttal is a saját keze alá dolgoztatja a társulatot. A felállás: Stauss szaxofonon, Oliver Vogt (a Spaltklangból is ismert) vonósokon, Pit Kayser billentyűkön, Hans Anliker pedig harsonán.
Valójában nem sok vadonatúj anyagot találsz a lemezen, hiszen a kompozíciók többsége már megjelent más kiadványokon. Markus Stauss agyafúrt ötlettel állt elő: feldolgozott néhány számot az Ulterior Luxtól, egy-két darabot a New Duos and Trios albumról, meg néhány elfelejtett ötletet. Úgy döntött, jó móka lenne mindezt kamaraegyüttessel megcsinálni, és a végeredmény megint egészen más, mint bármelyik másik Stauss-album – hihetetlenül eredeti, és egyúttal zseniális.
Az első kompozíció már megjelent a New Duos and Trios albumon, amelyen Markus Stauss is közreműködött. Oskar Giger emlékére írták. A darab Stauss egy másik oldalát mutatja meg – kevesebb jazz, több kamarazene, reneszánsz és más klasszikus elemekkel. Lágy zongorával és hegedűvel indul, szokatlanul klasszikusan szól. A bevezető később visszatér. Érdekes a harsona szólórésze is, amely ilyenkor didzseriduként szól. Az OG elég mozgalmas szám, pedig a tempója nem túl gyors.
A Looking 4 (ez is megjelent már az Ulterior Lux lemezén) szintén klasszikusan és lassan indul – ami megint szokatlan. Stauss időnként megcsillantja a szaxofonos tudását, ettől enyhén jazzes hangulata lesz a dolognak. A szám aztán átcsúszik bluesba, majd végre halljuk a tipikus jazzrockos megoldásokat szaxofonon és hegedűn. A kompozíció a végén ismét a bluesba tér vissza.
A címadó szám nagyon avantgárd módon indul – a vonósok és a harsona szórakoztató párbajával. A harsona aztán egy időre átveszi a vezető szerepet. Ezután becsatlakozik a többi zenész, és visszatérnek az eredeti célhoz: avantgárd klasszikus és jazz zenét játszanak. A záró rész kissé baljóslatúbb, remek hegedű- és billentyűjátékkal.
A Deep Inside újabb Ulterior Lux-kompozíció, amelyet átdolgoztak. Hivatalosan az Adventures albumon jelent meg. Lassan indul. A stílus jazz és klasszika keveréke. Stauss végig kiváló a szaxofonjával. A hegedűs is néhány kivételes részt tesz az asztalra, a billentyűk pedig megfelelően sötét hangulatot teremtenek.
A Slow Waves címe találó, mert a tempó tényleg lassú, de ez nem vesz el semmit a szám szépségéből. Egyik hangszer sem dominál, de én a legjobban a szaxofont és a brácsát élvezem. A szám alapvetően klasszikus, de Stauss játéka ismét jazzes ízt ad neki.
Az Another Sad Song eredetileg Stauss és ulterior luxos társa, Jean Chain együttműködése volt. Kellemes hegedűvel indul, és szép kamaradarabbá bontakozik ki. De Stauss nem lenne Stauss, ha békén hagyná a dolgokat. Előlép jazzes szaxofonjával, és megtöri a klasszikus folyamot. De a változás üdvözlendő! A szám aztán visszatér az eredeti hangulatához, miközben végig érezni, hogy Stauss nyugtalan, és az utolsó rohamra készül, ami aztán csodával határos módon sosem jön el. Újabb érdekes meglepetés!
Az utolsó kompozíciót „kilopták” egy másik Ulterior Lux-albumról (Evergreen). Ez a változat Stauss szóló bevezetőjével indul basszusszaxofonon, majd klasszikusabb irányba fejlődik. A hangulat borúsabb, de talán ez a lemez legszebb alkotása. Minden tökéletes – a gyengéd zongora és a gyengéd brácsa, a háttérben a harsona, és Stauss szaxofonjának időnkénti nyögései.
Az Echoes persze egészen más, mint Stauss többi vállalkozása, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne fontos. Nekem tetszik az album klasszikus hangulata. Ez még inkább megmutatja Stauss tehetségének mélységét. A zene dob és basszus nélkül kevésbé dinamikus, de annyira szép, hogy nem tudsz elszakadni tőle. Az ilyen kamarazene nekem egyenesen testhezálló. Időnként nagyon klasszikus a zene, de Stauss nem hagyja, hogy megfeledkezzünk a jazzrockos gyökereiről. Ő játssza a legtöbb jazzes részt, de a többiek is segítenek neki néha. Mondhatjuk-e, hogy ez egy jazzzenész kísérlete klasszikus kompozíciók megalkotására? Akárhogy is, a kamarazene, a jazz, a folk és az avantgárd keveréke miatt Stauss ismét egy klasszikust hozott össze.
Nehéz kiemelni csak egy tagot a felállásból. Itt úgy tűnik, csapatmunkáról van szó. A zene meglehetősen összeszedett és agyafúrtan megkomponált. A játék ezúttal szigorúbb, és tippelnék, hogy ezúttal a kottának fontosabb szerep jutott, az improvizáció pedig ritkább. Itt ez csodálatosan működik. A zene nem tűnik olyan lendületesen áramlónak, mint Stauss jazzprojektjei, de ez így van jól. A kompozíciók annyira erősek, hogy a lemez meghallgatása kivételes élmény. A zene intenzív, szellemes, szórakoztató és szeszélyes, a folyamatos szólózás hiánya ellenére is.
Az Echoes újabb album, amelyet minden Stauss-rajongónak a polcán kellene tudnia. Nehezen tudom elképzelni, hogy ő rossz albumot csináljon. Minden projektjében van valami, ami magával ragad, és mindegyik más. Így sosem tudod, mire számíts, és ezt ezzel a munkával is újra bizonyítja. Ez a lemez talán még a Stauss-rajongók számára is kissé ismeretlen, mert beárnyékolta az Ulterior Luxban, a Spaltklangban és a Trank Zappa Grappa in Varesében végzett munkája, de ami a tiszta zenei szépséget illeti, talán ez a kedvenc Stauss-lemezem. Remek album, hogy elmerülj a saját lelkedben.
———————————————————————————————
Az Echoes a svájci szaxofonos, Markus Stauss lemeze, aki ezúttal is a saját keze alá dolgoztatja a társulatot. A felállás: Stauss szaxofonon, Oliver Vogt (a Spaltklangból is ismert) vonósokon, Pit Kayser billentyűkön, Hans Anliker pedig harsonán.
Valójában nem sok vadonatúj anyagot találsz a lemezen, mert a kompozíciók többsége már megjelent más kiadványokon. Markus Stauss agyafúrt ötlettel állt elő: feldolgozott néhány számot az Ulterior Luxtól, a New Duos and Trios albumot és néhány elfelejtett ötletet. Úgy döntött, jó móka lenne mindezt kamaraegyüttessel kipróbálni, és a végeredmény különbözik minden más Stauss-albumtól – megint teljesen eredeti, és egyúttal zseniális.
Az első kompozíció már hallható volt a New Duos and Trios albumon, amelyen Markus Stauss is részt vett. Oskar Giger emlékére írták. A darab Stauss egy másik oldalát mutatja – nem annyira jazzes, inkább kamarazene, reneszánsz és más klasszikus zenei elemekkel. Lágy zongorával és hegedűvel indul, szokatlanul klasszikusan szól. Ez a bevezető később megismétlődik. Érdekes a harsona szólórésze, amely didzseriduként hangzik. Az OG elég dinamikus szám, pedig a tempója nem túl magas.
A Looking 4 (ez is megjelent már egy Ulterior Lux-albumon) megint nagyon klasszikusan és lassan indul – ami megint szokatlan. Stauss itt-ott megcsillantja a szaxofonos tudását, ami enyhén jazzes hangulatot teremt. A szám aztán átcsúszik bluesba, majd végre halljuk Stauss tipikus jazzrockos megoldásait szaxofonon és hegedűn. A záró részben a szám visszatér a bluesba.
A címadó darab avantgárd módon indul, a vonósok és a harsona szórakoztató összjátékával. A harsona aztán egy időre átveszi a vezető szerepet. A zenekar visszatér a színre, és az eredeti célhoz is: avantgárd klasszikus és jazz zenét játszik nekünk. A záró rész kissé baljóslatúbb, finom hegedű- és billentyűjátékkal.
A Deep Inside újabb, az Ulterior Luxból átvett és átdolgozott kompozíció. Eredetileg az Adventures albumon jelent meg. A szám elég lassan indul. A stílus jazz és klasszika keveréke. Stauss végig ragyog, finom szaxofonjátékkal. A hegedűs is nagyszerű részeket kínál, a billentyűk pedig megfelelően sötét hangulatot teremtenek.
A Slow Waves címe találó, mert tényleg lassú, de ez nem vesz el a szépségéből. Egyik hangszer sem dominál, bár a brácsa- és szaxofonjátékot rendkívül élvezem. A darab alapvetően klasszikus, de itt is Stauss játéka adja a jazzes ízt.
Az Another Sad Song eredetileg Stauss és ulterior luxos társa, Jean Chain együttműködése volt. Szép hegedűjátékkal indul, majd nagyon szép kamaradarabbá válik. Stauss azonban nem lenne Stauss, ha békén tudná hagyni a dolgokat. Előlép jazzes szaxofonjátékával, és megtöri a klasszikus hangulatot. Üdvözlendő változás! A darab aztán visszatér az eredeti békés szándékához, de érezni, hogy Markus már nyugtalan, és az utolsó rohamra készül, ami csodával határos módon sosem jön el. Újabb érdekes meglepetés!
Az utolsó darabot ismét egy Ulterior Lux-albumról (Evergreen) vették át. Ez a változat Stauss szóló bevezetőjével indul basszusszaxofonon, majd a darab klasszikusabb módon bontakozik ki. A hangulat ebben a verzióban nagyon borús, de talán ez az album legkísértetiesebben lenyűgöző kompozíciója. Minden tökéletesen működik – a gyengéd zongora és brácsa, a harsona háttere, és Stauss szaxofonjának időnkénti nyögései.
Az Echoes természetesen nagyon más projekt, mint Stauss többi vállalkozása, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne fontos. Imádom az album klasszikus hangulatát. Egyszerűen extra mélységet mutat Stauss tehetségében. A zene dob és basszus nélkül kevésbé dinamikus, de olyan gyönyörű, hogy nem tudsz elszakadni tőle. Imádom az ilyen kamarazenét. Időnként nagyon klasszikus a zene, de Stauss gondoskodik róla, hogy ne feledkezzünk meg a jazzgyökereiről. Ő játssza a legtöbb jazzes részt, bár a zenekar többi tagja is segít neki néha. Mondhatjuk-e, hogy ez egy jazzzenész kísérlete klasszikus kompozíciók írására? Akárhogy is, a kamarazene, a jazz, a folk és az avantgárd fúziója miatt ez Stauss újabb klasszikusa.
Nehéz egyetlen tagot kiemelnem a csapatból. Ez nagyon is csapatmunkának tűnik. A zene rendkívül összpontosított és agyafúrtan megkomponált. A játék ezúttal szigorúbb, és azt tippelem, hogy a kottának fontosabb szerep jutott, az improvizáció pedig nagyon ritka. Ez itt remekül működik. A zene nem tűnik olyan lendületesen áramlónak, mint Stauss jazzprojektjei, de ez megint csak rendben van. A kompozíciók egyszerűen annyira erősek, hogy csodálatos élmény az egész. A zene intenzív, szellemes, szórakoztató és szeszélyes, még állandó szólózás nélkül is.
Az Echoes tehát újabb kötelező vétel minden Stauss-rajongónak. Nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy ő rossz albumot csináljon. Minden projektjében van valami, ami magával ragad, és mindegyik teljesen más, mint a többi. Ezért nem tudod soha, mire számíts, és ezt ezzel a munkával is újra bizonyítja. Ez a lemez talán még a Stauss-rajongók radarja alatt is átsiklott, mert beárnyékolja az Ulterior Luxban, a Spaltklangban és a Trank Zappa Grappa in Varesében végzett munkája, de ami a tiszta zenei szépséget illeti, talán ez a kedvenc Stauss-kiadványom. Remek album az önreflexióhoz.
Felállás
Markus Stauss – szaxofonok
Hans Anliker – harsona
Pit Kayser – billentyűk
Oliver Vogt – brácsa & hegedű
Produkció
Markus Stauss
Számlista
1. OG
2. Looking 4
3. Echoes
4. Deep inside
5. Slow Waves
6. Another Sad Song
7. Perpetuum 4
