Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Chickenfoot
Kiadó: Redline Entertainment
Megjelenés: 2009
Játékidő: 57:47
Értékelés: 4/5
Időről időre megszületik egy zenekar, amelyet a szakmai körök vagy a hallgatók szupergroupnak neveznek. A tagjai sztárstátuszú zenészek, fényes karrierrel a hátuk mögött, akik az új közegben lehetőséget látnak új zenei világok felfedezésére. Csak néhányat említve: Cream, Blind Faith, Bad Company, Asia, Traveling Wilburys, Temple Of The Dog és Audioslave. Ehhez a névsorhoz csatlakoznak most a Chickenfoot tagjai. A mókás név mögött rockóriások rejtőznek: Chad Smith dobos a Red Hot Chili Peppers tagja, Sammy Hagar énekes és Michael Anthony basszusgitáros egykor a Van Halenben játszott, a gitárt pedig Joe Satriani kezeli. A hangzatos nevű projektek többnyire már az első hangokon összeroppannak. A Chickenfoot debütáló lemezével azonban más a helyzet. A várakozások a zenei világban már a formáció leleplezése óta nagyon magasak voltak. Az internetes vélemények alapján leggyakrabban még elég komoly szkepszissel lehetett találkozni. Hogyan lehet négy bizonyított zenészt ugyanabba a stúdióba és ugyanarra a színpadra beterelni? Hagar énekes gondolatait összefoglalva a Chickenfoot létre sem jött volna, ha Satrianival nem találnak egymásra. A dalok többségét ugyanis ketten írták együtt, Anthony basszusgitáros és Smith dobos pedig a stúdióban a csiszolgatásban vett részt.
A Chickenfoot számos kötetlen fellépés után alakult meg, amelyeket Hagar Cabo Wabo nevű kocsmájában tartottak a mexikói Cabo San Lucas üdülővárosban. A komolyság a debütáló lemezen teljesen másodlagos. Mind a négyen gyakorlatilag a saját szórakozásukra vették fel az új zenét, hiszen mindegyikük a saját pályáján talált időt egy új irányra. Éppen ebben a lazaságban rejlik a Chickenfoot nyárias zenéjének kulcsa. Joe Satriani évtizedes stúdiózás és koncertezés után, a leghíresebb gitárosok egyikeként, egy énekes zenekarban tényleg kivirult. A 61 éves Sammy Hagar, aki egyesek szerint döntően meghatározta a legendás Van Halen második korszakát, szólóelőadóként ugyan szilárd volt, de hiányzott neki a kihívás. Michael Anthony rutinos basszusgitáros, és talán még híresebb kiváló kísérőénekesként. Magas tenorjai remekül szóltak a Van Halen minden albumán, a Chickenfoot lemezén pedig határozottan igazolják ezt az előbbi állítást. A Van Halen fivéreknek most biztosan hevesen csuklik utána. Chad Smith dobos, aki néha John Bonhamre emlékeztet a Led Zeppelinből. Tapasztalatban nincs hiány: az anyazenekara mellett olyan előadókkal dolgozott együtt, mint Johnny Cash, Glenn Hughes, John Fogerty, Fishbone és mások. Mind a négyen tele vannak egészséges, helyenként kicsit lucid humorral, amely meglehetősen sokféle zenei terület felé inspirálja őket. Többnyire szilárdan a kemény rockban gyökereznek, amit blueszal, funkkal, jazzel és souljal nemesítenek. A dalok több mint fele öt percnél hosszabb, ami a rádióállomásoknak elég nagy falat. Éppen ezért a Chickenfoot sokat fog élőben játszani, ahol a zenéjük teljes pompájában kel életre. A Chickenfoot debütáló albuma bakeliten is megjelent, egy bónuszdallal megfejelve. A modern, internetes időkben az üzleti húzások nagyon fontosak. Ha megveszed a Chickenfoot debütáló albumának eredeti példányát, hőmérsékletérzékeny borítóval jutalmaznak. Az egyébként fekete borító a tested melegétől megmutatja, mi rejtőzik a bevonat alatt.
Ha górcső alá vesszük a Chickenfoot lemez hangszeres oldalát, be kell vallanom, hogy a dobok és a basszus kiegyensúlyozottsága és összehangoltsága megfelelő, egy-egy pillanatra akár szokványos is. Anthony ugyan lényegesen többre képes, de az urak elég józan ésszel rendelkeztek ahhoz, hogy az alacsonyabb frekvenciatartományban rendesen adják elő a hangokat. Satriani szólistaként vitathatatlan képességeiről ismert, a zenekarba pedig jól beilleszkedett. A dalok a szólókirándulásai után is lazán lélegeznek, amelyeket ügyesen adagol és artikuláltan játszik, ez mindig is az erőssége volt. Kifejezetten érdekes megfigyelni, hogyan működik együtt négy óriás, akikről valószínűleg egyértelmű, hogy a hangszereiket az előtérbe tolják, ha és amikor erre csak lehetőség adódik. A Chickenfoot itt nem fut zátonyra, ellenkezőleg, sőt egymást is ösztönzik egy olyan zenei forma keresésében, amely a legádázabb szkeptikusokat is meggyőzi és meghódítja. Egyesek azt mondják majd, hogy a Chickenfoot hasonlít a Led Zeppelinre, de ez nagyon merész állítás. Jobb azt írni, hogy a laza zenélés iránti vágyból nőttek ki, ami sok plusz bátorságot és önbizalmat adhat nekik. Hogy a Chickenfoot meddig marad együtt, nem tudom. Jövőre a Red Hot Chili Peppers állítólag folytatja az új zene felvételét, a másik három tag pedig, remélem, annyira rendben van magával, hogy megvárja Smitht. A Chickenfoot debütáló lemezének zenéje alapján szinte lehetetlen bárki mást elképzelni a dobok mögött. Néhány ötletet talán már hallottunk valahol, egy-egy dallamfoszlányt is, néhány szöveg pedig kicsit a használhatóság határán mozog, de azért mégis. Sammy Hagar még mindig az a féktelen fiatalember, aki éjjel-nappal mulatna. Talán lesz, aki azt mondja, hogy az ő korában ez már nem illik, sőt higiénikus sem , de több mint nyilvánvaló, hogy a jó zene és a barátokkal való együttlét a Chickenfootban neki a világon a legtöbbet jelenti. Legalábbis egyelőre. A számláikon heverő milliókat tekintve a Chickenfoot nem a pénzért készült projekt. Hű lenyomata egy korszaknak, amikor négy tehetséges alkotó egy nagyon szilárd, lélekből jövő projektet hozott össze. Ezzel biztosan megérintettek sok fület szerte a világon.
Felállás
Sammy Hagar – ének
Joe Satriani – gitár, bendzsó, szájharmonika, billentyűk, ének
Michael Anthony – basszusgitár, ének
Chad Smith – dob, ütőhangszerek, ének
Producer
Andy Johns
Dalok listája
1. Avenida Revolucion (5:56)
2. Soap on a Rope (5:32)
3. Sexy Little Thing (4:14)
4. Oh Yeah (4:54)
5. Runnin’ Out (3:52)
6. Get It Up (4:41)
7. Down the Drain (6:17)
8. My Kinda Girl (4:32)
9. Learning to Fall (5:13)
10.Turnin’ Left (5:48)
11.Future in the Past (6:38)
12.Bitten by the Wolf (4:24)
