Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: McDonald And Giles
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1971
Játékidő: 45:23
Pontszám: 4/5
1969 decemberének végén, nem sokkal az észak-amerikai turné után, a progresszív rock titánjainak számító King Crimson eredeti felállásának felbomlásával olyasmi történik, amit a rajongók közül még ma is sokan sajnálnak. A legendás formáció szétesésének fő „bűnösei” – amely elsősorban a úttörő prog rock remekművel, az „In The Court Of The Crimson King” (1969) című lemezzel írta be magát az örökkévalóságba – a zseniális multiinstrumentalista, Ian McDonald és a különc dobos, Michael Giles voltak, akit Stewart Copeland (The Police, ex-Curved Air) egy alkalommal a legfőbb példaképeként említett. Giles amúgy alkalmi zenészként még részt vett egykori társai második albumán, az „In The Wake Of Poseidon” (1970) felvételein, ahonnan ebbe a rövid életű közös projektbe magával hozta testvérét, Petert basszusgitáron.
Az első és egyetlen közös lemezük, amelynek egyszerűen a „McDonald And Giles” címet adták, a King Crimson-hívek körében ma is joggal kultikus státuszt élvez, megjelenésekor viszont – annak ellenére, hogy a „Turnham Green” szekcióban vendégeskedett a legendás billentyűs és énekes, Steve Winwood (ex-Spencer Davis Group, Traffic, Blind Faith) – nem keltett különösebb visszhangot. McDonald fő oka a King Crimson elhagyására az volt, hogy nem értett egyet a zenekar főnökével, a gitáros Robert Frippel a további zenei irányt illetően: nem nagyon ízlettek neki az egyre sötétebb ambient hajlamok, amelyek élén olyan szerzemények álltak, mint a baljós „Mars” című eposz (később „Devil’s Triangle” néven jelent meg).
Ian, a katonai zenekar egykori tagja saját bevallása szerint mindig a lehető legpozitívabb zenét akarta csinálni. Ezt a törekvését a „McDonald And Giles” lemezen meg is valósította: az album a darabok hangsúlyos szerkezeti összetettségét megőrizve az eredeti King Crimson szelídebb, melodikusabb és pásztorian idilli oldalát tükrözi, amely iránt Fripp a következő években egyre kevesebb fogékonyságot mutatott. Néhány dalban rövid időre feléled az a melankolikus-pásztori hangulat, amelyben a legendás King Crimson-debüt hallgatása közben lehetett fürdeni, bár a két sokoldalú zenész igyekezett minél kevesebb ilyen rokonságot mutatni. Ezért például az albumon nincs nyoma mellotronnak sem, ami McDonald úttörő szerepét tekintve ennek a legendás billentyűs hangszernek a használatában jókora meglepetés. A két ígéretes zenésztárs bonyolult zenei keverékébe számos különféle elem került a folkból, a bluesból, a klasszikus rockból, a szimfonikus zenéből és a jazzből. Rengeteg energiát fektettek a szakrálisan csengő többszólamúságba és a számos romantikus szimfonikus hangszerelésbe. Az éneklésen megosztoztak, szerencséjükre ugyanis mindketten egészen jó énekesek voltak.
Minden hájjal megkent zenei cinkostársak szerzői és hangszeres erényeiket már a nyitó eposzban, a „Suite in C”-ben sikeresen megmutatják, amely több kalandos szekcióra oszlik. Pszichedelikus bevezetésével, éteri vokáljaival és a pásztori akusztikusgitár-dallammal kissé a késői Beatles némely alkotására, például a „Strawberry Fields Forewer”-re emlékeztet, míg a billentyűk grandiózus szimfonikus hangszerelése és a fuvola szellemes bevetése a Canterbury-szcéna néhány zenekarának gyakorlatát idézi. A „Turnham Green” szekció alatt Winwood úr siet a segítségükre kiváló orgona-, illetve zongoraszólóval, amellyel a szerzeményt rövid időre jóval összetettebb vizekre vezeti, ahol nem hiányoznak a kalandos hangszeres betétek. Az ő Trafficja ugyanebben az időben a közeli stúdióban vette fel a kultikus „John Barleycorn Must Die” (1970) albumot, így Steve-nek semmilyen gondot nem okozott, hogy rövid időre csatlakozzon két régi ismerőséhez a felvételeken. Néhány átvezetés a fúvós betéteken át a hipnotikus zenekari hangszerelésekbe valóban kiválóan sikerült, és a King Crimson sem szégyellte volna őket, miközben végig megmarad a vidám, pozitív hangulat.
A remek pásztori ballada, a „Flight Of The Ibis” dallama és ritmusa rokon a King Crimson-klasszikus „Cadence And Cascade”-éval, a szövege viszont teljesen más. Az akusztikus gitár finom akkordkombinációja a hipnotikus kórusvokálok kíséretében romantikus dallamot és pásztori ambientet tart fenn. A következő szerelmes ballada, az „Is She Waiting?” megindító dallamával és éneklésével az album ritka, nyíltan melankolikus pillanatát tükrözi, bár korántsem az a fatalista melankólia ez, amelyet McDonald és Giles a King Crimson tagjaiként megmutatott. A „Tomorrow’s People-The Children Of Today” klasszikus prog rock csemege, két részre osztva, amelyben számos hangszeres szekciócsere és hangulatváltás élvezhető. A fúvósok szellemes használata és a melodikus énekharmónia blues-gitárfrázison keresztül bontakozik ki, amit kiváló dobszóló követ. Ez utóbbi a jövőben tragikomikus sorsra jutott: hangmanipuláción átesve többször felhasználták néhány amerikai rapper ritmusalapjaként. Az album emiatt manapság persze semmivel sem fogy jobban. A prog-gurmandok a harsonabetéttől, a szellemes fuvolaszólótól és a billentyűk fenséges zenekari hangszereléseitől is megnyalhatják a szájukat, amelyekkel a mágikus duó gazdagítja az egyszerű központi gitárdallamot.
A legjobb szerzemény, amellyel többszörösen is igazolták prog rock úttörői, kiváló zeneszerzői és hangszereik mestereiként szerzett hírnevüket, a záró, több mint 21 perces szuperepikus „Birdman”, amely hat, egymástól teljesen különböző szekcióra oszlik. A metafizikus szöveget jellegzetes költői modorában nem más írta, mint az eredeti King Crimson szövegírója, Peter Sinfield. A „Birdman” epikus hossza ellenére hihetetlenül gyorsan elszalad, mert az egyes szekciók ritmikailag eléggé változatosak, sokszínűek és tele vannak váratlan fordulatokkal, ugyanakkor az összetettség mellett végig rendkívül kellemes, többnyire pásztori motívumok maradnak jelen, amelyekben az elejétől a végéig el lehet merülni. Giles a számos bonyolult átvezetéssel és néhány poliritmikus megoldás használatával teljes fényében erősíti meg annak a dobos-legendának a hírnevét, akiről alacsony közéleti profilja miatt ma túl kevés szó esik, míg McDonald ismét lenyűgözően mutatja meg hangszeres sokoldalúságát.
A „McDonald And Giles” kiváló dokumentuma két legendás zenésznek, akik sikeresen bebizonyították, hogy önálló vizeken is remekül feltalálják magukat. Könnyedebb és ambientben világosabb megközelítésük, amely megőrizte a korábbi zenekarukra jellemző összetettséget, egy kultikus albumot szült, ami jobb a legtöbb egykori King Crimson-tag szólódebütjénél. Az álompáros egyetlen produktumának számos erénye ellenére ma is elsősorban a King Crimson-rajongóknak és talán néhány prog rock-lelkesnek marad érdekes, aki szívesen idézi fel azokat a pillanatokat, amikor a prog még ifjúkori virágkorát élte. Sajnos ez maradt az egyetlen közös művük, amit elsősorban a gyenge kereskedelmi siker okozott. McDonald később az AOR-bajnok Foreigner eredeti felállásának tagja lett, és velük rögzítette az első három albumot, majd alkalmi zenészként tevékenykedett, és felvette a „Driver’s Eyes” (1999) című szólólemezt. Giles, aki sosem szerette a túlzott nyilvánosságot, 1978-ban vett fel egy „Progress” című szólóalbumot (ez csak 2002-ben jelent meg), emellett alkalmi zenészként közreműködött, majd több évre visszavonult a zenei üzlettől. Sok évvel később mindketten újra egyesítették erőiket a 21st Century Schizoid Band tagjaiként, amely egykori King Crimson-tagokból álló tribute band, de ez már egy másik történet.
Felállás
Ian McDonald – gitár, zongora, orgona, szaxofon, fuvola, klarinét, ének
Michael Giles – dob, ütőhangszerek, ének
Peter Giles – basszusgitár
VENDÉGZENÉSZEK:
Steve Winwood – orgona, zongoraszóló a „Turnham Green”-ben
Michael Blakesley – harsona a „Tomorrow’s People”-ben
Produkció
Ian McDonald és Michael Giles
Dallista
1. Suite in C including Turnham Green, Here I Am and others
2. Flight of the Ibis
3. Is She Waiting?
4. Tomorrow’s People – The Children of Today
5. Birdman involving The Inventor’s Dream (O.U.A.T.), The Workshop, Wishbone Ascension, Birdman Flies!, Wings in the Sunset, Birdman – The Reflection
