Előadó: Markus Stauss Project
Kiadó: Saját kiadás
Megjelenés: 1992
Értékelés: 4/5
Mi történik, ha összeáll két trió (az egyikben Markus Stauss, Jean Chaine és David Moss játszik), és a színpadon közösen improvizálnak? Nos, olyasmi, mint a New Duos ‘N’ Trios album. Valaki talán szabványos jazzimprovizációkra számítana, de a két trió ennél sokkal jobb megoldásokat talál ki, a végén pedig egy újabb remek lemezzel lepnek meg minket, amelyen Markus Stauss közreműködik.
Zeneileg az albumot valószínűleg „furának” nevezném, de ennek a szónak nálam egyre pozitívabb a csengése. A dolog az Art Bears stílusában fura, főleg a vokális összevisszaság és az eszement hangok miatt. Frank Zappa hatását is erősen érzem (a vokális és a hangszeres részekben egyaránt), a vadabb, „elszabadult” részek pedig néhol a Koenjihyakkeit vagy a Ruinst idézik. Mindez szilárd jazzalapokon szólal meg. Ez a lemez tehát leginkább őrült, de a nagy zűrzavarban szépséges pillanatok is akadnak, különösen a gyönyörű hagyományos dal, a „Mayenzeit” előadása közben.
A csapat akkor van elemében, amikor mind a hat tag összeadja az erejét. Sok olyan pillanat is van azonban, amikor csak az egyik trió játszik, a többiek meg gyakorlatilag pihennek. Rengeteg vokális és hangszeres variációt hallunk, és sok olyan kombinációt, amely a két trió tagjaiból épül fel, de ahogy már mondtam, az egész akkor működik a legmeggyőzőbben, amikor az összes zenész egyszerre szól, még ha az eredmény első hallásra elég kaotikusnak tűnik is.
Az album nagyrészt improvizált. Itt azonban nem szabványos jazzimprovizációról van szó, hanem sok stílus és érdekes hang kap helyet benne. Kiváló zenészek játszanak együtt, akik szép színpadi varázslatot teremtenek, és olykor valóban szikrázik köztük a levegő. Ez nem a szigorúan komponált zene rajongóinak való projekt, hanem azoknak, akik szeretik a szórakoztató, kattant és eszement muzsikát.
Ez a lemez nem tartozik Stauss legjobbjai közé, de a komponált részek hiányát bőven kárpótolja az egyszerű játéköröm. Érezni, hogy a zenészek jól szórakoznak a színpadon, és éppen ez a zenének az egyik olyan eleme, amelyről mostanában hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Épp amikor azt hinnéd, hogy Stauss zenei kastélyának minden ajtaját kinyitottad, jön ez a lemez, és megmutatja, hogy rejtett kamrák is vannak. Jó, talán egy-egy rémült kiáltást is hallunk (legalábbis néhány vokális rész ilyen), de az élvezet kétségkívül nagyobb.
———————————————————————————————
Mi történik, ha egy trió, amelyben Markus Stauss, Jean Chaine és David Moss játszik, összeáll egy másik jazztrióval, hogy együtt improvizáljanak a színpadon? Nos, olyasmi, mint a New Duos ‘N’ Trios album. Az ember talán egy meglehetősen szabványos improvizatív jazzmulatságra számítana, de a két trió ennél sokkal többet hoz ki belőle, a végén pedig ismét megajándékoznak minket egy újabb kiváló lemezzel, amelyen Markus Stauss közreműködik.
Zeneileg az albumot valószínűleg a „fura” kategóriába sorolnám, de ehhez a szóhoz mostanra pozitív érzetek kötődnek bennem. Ez az Art Bears módján fura, a sok vokális tombolással és az eszement hangokkal. Sok Frank Zappa is van benne (a vokális részekben és a zene egy részében is), a vadabb, „énekelt” szakaszok pedig néha a Koenjihyakkeit vagy a Ruinst súrolják. Mindez szilárd jazzalapokon áll. Összességében tehát ez a lemez őrült, de azért szépséges pillanatokat is találni rajta, különösen a bájos hagyományos dal, a „Mayenzeit” felvételével.
A csapat akkor tűnik a legjobbnak, amikor mind a hat tag összeteszi az erejét, bár van néhány pillanat, amikor az egyik trió játszik, a másik pedig szinte pihen. Sok vokális és hangszeres variációt hallhatsz, és sokféle kombinációt a két trióból, de ahogy mondtam, az egész akkor működik a legjobban, ha minden zenész szerepet kap, még ha az eredmény első hallásra kicsit kaotikusnak hat is.
Összességében a lemez nagyrészt improvizált, de ez nem szabványos jazzimprovizáció, hanem sok stílust és sok érdekes hangot tartalmaz. Kiváló játékosok szólaltatják meg, akik szép színpadi varázslatot teremtenek együtt, és néha tényleg érezni a kémiát közöttük. Nem a szigorúan komponált zene híveinek való projekt, de aki szereti a szórakoztató, bolondos és eszement dolgokat, az biztosan élvezni fogja.
Ez a termék tényleg nem tartozik Stauss legjobb pillanatai közé, de a komponált részek hiányát bőven pótolja a puszta játékkedv. Érezni, hogy a srácok remekül érzik magukat a színpadon, és a zenének éppen ez az egyik olyan eleme, amelyről mostanában sajnálatosan megfeledkeztek. Épp amikor azt hinnéd, hogy Stauss zenei kastélyának minden ajtaját kinyitottad, az ilyen munka megmutatja, hogy rejtett kamrák is vannak benne. Persze lehet, hogy hallunk néhány rémült sikolyt (legalábbis a vokális részekből ítélve), de az élvezet bőven felülmúlja ezt.
Felállás
Markus Stauss – szaxofonok, síp
David Moss – dob és ének
Jean Chaine – elektromos basszusgitár
Dieter Ulrich – dob
Thomi Hirt – basszusgitár
Ellen Christi – ének
Produkció
Markus Stauss
Számlista
1. Sound blocks
2. D 24 A
3. Tempest
4. Medley: Outside, Devils drive
5. Animals
6. Mayenzeit
7. D 24 B
8. Down town
9. OG
