Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Europe
Kiadó: Ear Music Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 47.15
Értékelés: 2.5/5
A svéd hard rockerek, az Europe újraegyesülése óta készült harmadik albuma nem hoz semmi újat. Sem a lemezt türelmetlenül váró tömegnek, sem a zenekarnak, bár utóbbi korántsem így gondolkodik a lemezről. Hála égnek, hogy a banda önbizalma hatalmas, bár innen már nincs messze a makacs önfejűség, ami több kárt tud okozni, mint amennyi haszna van.
A „Last Look At Eden” egy olyan album, amelyen azonnal kiderül, hogy az Europe tagjai tinédzserként a Deep Purple, a Rainbow és az UFO hallgatása közben nőttek fel. A dalok sablonja ugyanis a régimódi hard rock elvét követi: két előrefrén, két refrén, középső hangszeres rész, majd a refrén ismétlése. Az Europe a múltban kiváló hangszerelőnek bizonyult, az aranykori életműve szeplőtelen és nagy marad. Nem idegen tőlük a tudás, az erő és a képesség, hogyan kell felépíteni egy gitártémát, alá tenni erőteljes ritmikai alapot, és az egész hátteret felnemesíteni a dallam, az érzelmek és persze a dinamikai hullámzás felnagyításával, amikor belép Joey Tempest jól ismert énekstílusa az egyik, a billentyűk pedig a másik oldalon.
Idáig minden oké, teljesen oké. Ez egy szuper lemez lenne, ha… Ha az Europe nem adott volna ki előtte két nagyon hasonló albumot. Az album baja, hogy még tíz- és többszöri hallgatás után is egydimenziósnak hat, a dalok úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. A kritika oroszlánrésze a punkos produkciót éri, amelyet az Europe név nem érdemel meg, bár a zenekar persze teljesen másként gondolkodik. A gitárok szó szerint megkurtítottak, a riffekből pedig egy szikra energia sem csap ki. Álljunk meg konkrétan a Catch That Plane-nél. Régi iskolás riffet hordoz, ami semmit nem titkol abból, hogy a srácok nagyon korán megismerték a Deep Purple „In Rock” albumát. És? Az orgonahang és a gitárriff összeházasítását most egy barkácsolt hangzású punk produkcióra bízod, amely a gitár kendőzetlen elmosódottságát diktálja, a szólókban pedig érezhetően tolja a wah-wah effektet, ami tovább rontja a hangzást. Valahogy nem megy. Kifejezetten fáj, amikor a nagy John Norum mesterien lead néhány szólót, amelyek egy ilyen koszos produkcióban semmiképp sem tudnak kibontakozni. Nem működik, akármennyire is kínlódsz, és próbálsz minden erőddel megtalálni azt a mágiát, amely a bőröd alá hatolva ringatna el, és beszippantana a zenekar egyedi világának örvényébe.
Az album két, hangszerelés szempontjából nagy zenei potenciált hordozó pontja, a No Stone Unturned és a Last Look At Eden végső szögeket vernek az album koporsójába, mert a két szám hallgatása közben elkezdesz azon gondolkodni, milyen kiváló dalok lehettek volna, ha az Europe a stúdióban jóval másképp tekerte volna a gombokat (túl gyenge produkciót kaptak)! Egy ilyen produkció mellett felmerül a kérdés, hogy egyáltalán szükség van-e a bevezető billentyűs részre az albumon, sőt, hogy az Europe számára egyáltalán van-e még értelme billentyűket használni. Először is, ebben az új produkcióban nem érik el a kívánt hatást, azt, hogy háromdimenziós hangzást építsenek, másodszor pedig semmilyen hangulatot nem fokoznak. Minden figyelmet Norum disszonánsan csengő riffelése vonz magára, amelynek viszont nincs se térfogata, se feszessége, se zaja, se birtokló ereje, se arroganciája. Mintha sivatagi homokot markolnál, ami lassan szivárog ki az ökölbe szorított tenyeredből. Ugyanilyen üresek maradnak az érzések is az új Europe-album hallgatása közben.
Ahogy mondtam: ez nem rossz album, ha csak ezt az Europe-lemezt ismered, vagy ezzel ismerkedsz meg először. Akik viszont ismeritek a zenekar életművét, azokat nem lehet megvezetni, amikor minden egyes szám egymás után hagy hidegen. Tempest is többnyire kiszámítható középső fekvésekben mozog, pedig az énekével még mindig „csodákat” tehetne a magasabb regiszterekben is! Szándékosan. Ezzel az album (az Europe-tól!) rendkívül taszító punkos hangsúlyt kap. Rengeteg olyan hard rock zenekar van, amely a kilencvenes évek első felében feloszlott, és erős nyomot hagyott maga után a rocktérképen. Aztán érett korban újra összeálltak, ahogy az Europe. És köztük sorra nehezen találsz fényes kivételt, amely eléri a régi albumok színvonalát, amikor még jelen volt a zenekar identitása, az ihlet, a kreatív vágy. Fényes kivétel például a Tesla, mindkét „visszatérés utáni” albumával, az „Into The Now” (2004) és a „Forever More” (2008) lemezzel, amelyeken sikerült a modernt a régi iskolával egyesíteni. Azt javaslom az Europe fiúinak, hogy a Teslában keressenek példát a rég elveszett identitásuk felkutatásához. A „Last Look At Eden” egy szép, szelídebben hangolt rockalbum, amely azt bizonyítja, hogy az érett férfiak jól szituáltak, nem unatkoznak a kellemes stúdiós összejöveteleken, és a termeket továbbra is a régi slágereik dicsfényéből fogják megtölteni. Ha a vén szivarok nem is unatkoznak, a végeredmény annál inkább untat! Vessünk hát még egy utolsó pillantást a paradicsomra. Szó szerint.
Felállás
Joey Tempest – ének
John Norum – gitár
Mic Michaeli – billentyűk
John Leven – basszusgitár
Ian Haugland – dobok
Produkció
Tobias Lindell & Europe
Dalok listája
1. Prelude
2. Last Look at Eden
3. Gonna Get Ready
4. Catch That Plane
5. New Love in Town
6. The Beast
7. Mojito Girl
8. No Stone Unturned
9. Only Young Twice
10. U Devil U
11. Run with the Angels
12. In My Time
