Az album játékideje: 1:55:14
Producer: Frank Zappa
Megjelenés: 1979
Kiadó: Rykodisc Records
Értékelés: 5/5
A „Joe’s Garage”, ez a háromfelvonásos progresszív rockopera arról, mi történhetne, ha a zene illegálissá válna, a legendás amerikai zeneszerző, gitáros, énekes, szatirikus és rendező, Frank Zappa pályájának egyik legragyogóbb teljesítménye. A zenei kísérletezés és a társadalmi paródia (vagy ha úgy tetszik, a provokáció) minden formájának zsenije, aki azért élt, hogy zenei műalkotásokat hozzon létre, ezzel az albummal – amely eredetileg két részletben jelent meg (először az első felvonás, aztán a második és a harmadik együtt) – minden szempontból időtlen mesterművet alkotott, sőt talán a legjobb társadalmi szatíráját is. Hogy ennek a legendás lemeznek mekkora és milyen messzire ható hatása volt zenészek és hallgatók generációira, azt talán a legjobban az mutatja, hogy a „Joe’s Garage”-ből 2008 szeptemberében színpadi előadás született amerikai színészek közreműködésével, akik ehhez kizárólagos engedélyt kaptak Frank családjától.
A „Joe’s Garage” koncepciója elsősorban Frank szimbolikus leszámolása (korántsem az első, és nem is az utolsó) a cenzúrával és az öntörvényű amerikai közerkölcs-őrökkel, akik egyre hevesebben támadták a zenéjét, azt állítva, hogy „pornográf”, és veszélyes a gyerekeik „normális” fejlődésére. Ez néhány évvel később csúcsosodott ki Frank diadalmas fellépésével az amerikai kongresszus előtt, ahol alaposan nevetségessé tette a legkonzervatívabb szenátorokat, akik kitartottak a téveszméik mellett. Frank győzelme után – amelynek köszönhetően élete végéig nyugta volt attól, hogy politikai fanatikusok beleszóljanak a munkájába – a konzervatív közösség (Tipper Gore, Al Gore, Clinton kormányának alelnöke és későbbi önjelölt természetvédő feleségének vezetésével) mégis elért egy kisebb elégtételt: az amerikai piacon minden potenciálisan explicit tartalmú lemezre kötelező lett egy különleges matricát ragasztani (erről sokkal bővebben a hamarosan érkező „Frank Zappa Meets The Mothers Of Prevention”, 1985 lemezkritikában).
A „Joe’s Garage” sok szempontból kompromisszumot nem ismerő, intelligens gúnyolódás ezen a konzervatív paranoián, és fikció arról, mi történhetne a legvégső esetben, valamikor a jövőben, ha a paranoiás szenátorok diadalt aratnának, és betiltanák a „veszélyes” tartalmú zenét, ezzel korlátozva a szólás- és a művészi önkifejezés szabadságát. A klasszikus zappás gúnyon túl, amely az amerikai politika és berendezkedés tévelygéseit csipkelődi, és amelytől csak úgy hemzegnek a szövegek, rengeteg más szatirikus tüske is akad: az átlagamerikai tipikus eltunyultsága, a befolyásos vallási szekták, például a szcientológusok, a híres rockzenészek kicsapongó élete, a garázszenekarok, az intézményesített fetisizmus és az olyan elnyomó rendszerek, mint például az iráni, ahol még mindig tiltott szinte az összes „nyugati” zene.
Első felvonás: az opera egy bizarr entitás, a Central Scrutinizer bemutatásával nyit, aki a történet fő narrátora. Ennek a különös figurának nincs saját karaktere, de következetesen betölti a korlátozó törvények bevezetőjének szerepét, amelyek majd a zene eljövendő és várt betiltásának alapjává válnak. A Scrutinizer egy tanulságos példát mutat be arról, „mi történhet, ha a zenei pályát választod”, majd bemutatja az opera főszereplőjét, Joe-t. Ő valaha „kedves fiú” volt, aki a kispolgári szomszédai szerint rendszeresen nyírta a szomszéd fűjét. Ennek vége szakadt, amikor felfedezte a rockzenét, és a zenekarával egész órákat töltött a garázsban, hangos zenét játszva, ami a szomszédokat folyamatosan az őrületbe kergette, így gyakran hívták a rendőrséget.
Joe-t egy újabb ilyen eset után bevisznek a rendőrségre, ahol egy „jóindulatú tanácsadó” megkínálja egy fánkkal, és azt javasolja neki, inkább valamilyen „egyházi irányultságú társadalmi tevékenységbe” kapcsolódjon be. Joe később megismer egy Mary nevű lányt. A kapcsolatuk kimerül a kézfogásban és a „tiszta gondolatok” ápolásában. De Mary, a katolikus lány egy este elhagyja Joe-t, hogy láthassa a kedvenc zenekarát, a Toad-O-t (a név a népszerű amerikai rockzenekar, a Toto paródiája), és közel kerüljön a tagjaihoz. Próbálkozása végül azzal zárul, hogy a turnébuszukban köt ki, ahol csoportszexet folytat a színpadi felszerelés gondozóival, és „groupie” lesz belőle. Velük utazik a turnén, amíg Miamiban ki nem teszik, mert túl fáradt lesz ahhoz, hogy bármit is csinálhasson. A városban bolyongva részt vesz egy vizespólós versenyen, hogy összeszedjen annyi pénzt, amennyiből hazajuthat. Joe idővel értesül a csibészségeiről, ezért depresszióba esik, nekiáll inni, és ágyba bújik egy Lucille nevű lánnyal, aki a Jack-In-The-Box gyorsétteremben dolgozik. Lucille „megajándékozza” egy meg nem nevezett, kellemetlen nemi betegséggel (valószínűleg tripperrel), bár Joe naiv szerelmi elragadtatásában azt hajtogatja magának, hogy egy koszos vécékagylón ülve kapta el.
Második felvonás: Joe a problémái megoldására a vallásosságba menekül, és rengeteg pénzt ad L. Ron Hoovernek, az Appliantológia Első Egyháza (a szcientológiai egyház paródiája) vezetőjének. Hoover úgy azonosítja, mint akiben mélyen lappang a technikai eszközök iránti fétis. Amikor Joe elhatározza, hogy megvallja a szexuális irányultságát, Hoover azt tanácsolja neki, hogy egy géppel való szexen keresztül élje át a szexuális megerősítést. Joe elmegy az Omarica klubba, ahol különleges gépeket lehet bérelni a szexuális igények kielégítésére. Ott kiválaszt egy megfelelőt, a Sy Borg nevűt, amely egy robotmalachoz hasonlít. Együtt elmennek Sy lakásába, ahol vad orgiát csapnak Sy lakótársával, a módosított Gay Bob babával. A szex végén Joe egy „aranyzuhannyal” tönkreteszi Sy áramköreit. Ezután végleg slamasztikába kerül, mert minden pénzét az Appliantológia Első Egyházának adta, így nem tudja kifizetni a robot javításának költségét. Büntetésül egy különleges büntetőintézetbe zárják, amelynek minden belső fala zöldre van festve. Itt a zeneipar különféle megbüntetett figurái (volt zenészek és menedzserek) tanyáznak, akik Joe-t újra és újra csoportosan megerőszakolják. A vezetőjük egy nagy lemezkiadó egykori promóciós ügynöke, a „kopasz fejű” John.
Harmadik felvonás: amikor Joe-t kiengedik a börtönből, a zene már illegálissá vált. Ettől megőrül, és a fejében elképzeli az összes gitárhangot, amelyet nem játszhat el, miközben egy újságíró dokumentálja a gondolatait. Végül beletörődik, hogy a zenének végérvényesen vége, és rutinmunkásként elhelyezkedik az Utility Muffin Reasearch Kitchenben (valójában Frank zenei stúdiójának a neve, ahol az évek során számos számot rögzített), ahol süteményeket fagyaszt. A Central Scrutinizer a zárlatban közli a hallgatóval, hogy ha Joe története véletlenül nem győzte volna meg arról, hogy a zene gonosz, akkor a saját hangján fog énekelni. Ezután kikapcsolja a vokódert, amely eltorzítja a hangját, majd kiderül, hogy valójában nem más, mint Frank Zappa.
Frank a Scrutinizer mellett eljátszotta Joe barátjának, Larrynek, L. Ron Hooverének, Riley atyának és Buddy Jonesnak a szerepét is. A gitáros-énekes Ike Willis kitűnően alakította Joe-t, az énekesnő Dale Bozzio remekelt Maryként, a ritmusgitáros Warren Cuccurullo a bizarr Sy Borgként próbálta ki magát, a hosszú ideje a zenekarban dobos Terry Bozzio pedig, aki ezen a lemezen már csak különleges vendégként szerepelt, jól ijesztgetett a „kopasz fejű” Johnként.
A zenészgárda, amely segített Franknek megvalósítani ezt a rendkívül ambiciózus projektet, minden tekintetben álomcsapat volt. Az újonnan érkezettek közül a legjobban a fantasztikus dobos, Vinnie Colaiuta emelkedett ki, a technikai tökély és a zenei sokszínűség dobos-inkarnációja. Vinnie „felavatása” a zappás körökbe azután történt, hogy többek között sikeresen előadta a rendkívül igényes „The Black Page” című darabot (a legkorábbi kiadott változat a „Zappa In New York” dupla koncertalbumon található, 1977). A dobos-próbatételt olyan jól teljesítette, hogy még az elődjét, Terry Bozziót is megdöbbentette. Játék közben állítólag még arra is jutott ideje, hogy szusit egyen és megigazítsa a szemüvegét. Franklel még két évig dolgozott együtt, majd elsősorban alkalmi dobosként lett híres (a legismertebb a Stinggel végzett munkája). A „Joe’s Garage” felállásának másik fontos nagysága a fiatal gitárhős, Warren Cuccurullo volt, aki régi Zappa-rajongóként érdemelte ki a ritmusgitáros posztot: fejből el tudta játszani Frank hosszú pályájának összes gitárszólamát, még a legbizarrabbakat is. A Frankkel töltött idő alatt különösen közel került Terry Bozziohoz és a feleségéhez, Dalehez, akiket meggyőzött, és a basszusgitáros Patrick O’Hearn-nel együtt megalapították a new wave zenekart, a Missing Persons-t. Később hosszú időre a Duran Duran gitárosa lett, és sikeres szólókarriert épített, a pornófilmekkel kapcsolatos bizarr epizódot pedig minél előbb el kell felejteni. Az újoncok harmadik kiválósága a gitáros-énekes Ike Willis volt, aki énekes karizmájának köszönhetően Frank kísérőzenekarának egyik legkedveltebb tagja, és azon kevés, több éven át tartó munkatársa lett, akikkel Frank a színpadi pályája végéig együtt dolgozott.
A „Joe’s Garage” zenei arculata elképesztő kép és példázat a rendkívüli eklekticizmusról, amelyben különféle zenei műfajok keverednek egymással: a klasszikus zappás komikus rocktól a progresszív rockon, a kemény rockon, a popon, a reggae-n és a bluesen át a jazz fusionig, és így tovább. Az album híres a rengeteg kitűnő gitárszóló miatt is. Frank ezek többségét az úgynevezett xenokronikus technikával vette fel, ami köznyelvien annyit tesz, hogy a szólók nagy részét régebbi, egymással össze nem függő felvételekből emelte ki, és új számokba illesztette be. A szólók többsége a „Crew Slut” és a „Watermelon in Easter Hay” kivételével így került a lemezre.
Joe története a titokzatos entitás, a „Central Scrutinizer” tompított hangjával indul (Zappa egy különleges vokóderen át meséli a történetet, amely eltorzítja a hangját, így az valamiféle robotra emlékeztet; nekem ez, valószínűleg csibészségből, mindig a Futurama Benderét juttatja eszembe, bár ő „normális” hangon beszél). A narrációját funkos ritmusalap támasztja alá, a háttérben pedig számos grimaszoló hang uralkodik. Ez az eredeti intró meggyőzően vezeti be a hallgatót a címadó számba. A „Joe’s Garage” Frank pályájának egyik legközvetlenebb és legszimpatikusabb dala, hiszen kompakt dallamra, blues-riffekre és ugrándozó ritmusokra épül, és még egy rövid, de viharos szaxofonszólónak is jut hely benne. Külön mókás színt visz bele a remek énekes párbeszéd Ike Willis (Joe szerepében) és Frank (Joe barátja, Larry szerepében) között. A komikus „kaliforniai” pop-rockos báj a magas kísérő harmóniáknak és a tapsnak köszönhető. A végén a szám gyorsabb tempóra vált, a háttérben rendőrségi szirénák hangja hallatszik, és megőrült szomszédok kiabálnak, akik azzal fenyegetőznek, hogy a zaj miatt hívják a rendőrséget.
Ezután jön a pop-rockos cukorka, a „Catholic Girls”, amelyben Dale Bozzio háttérénekesként a könnyűvérű katolikus lány, Mary szerepében mutatkozik be. Ez a képmutató katolikus erkölcs útvesztőinek lehető legjobb paródiája, és azon dalok egyik leghírhedtebbike, amelyek felizgatták az amerikai politikai „elit” fantáziáját. Már maga a szöveg és a refrén a pajkos katolikus lányokról és fiúkról (az utóbbiak között Vinnie és Warren is szerepel) rengeteg nevetést garantál, és amikor még a szándékosan magasra hangolt vokálok is becsatlakoznak a funkos ritmikai vonalakkal megtámogatva, a burleszk tökéletes. Egy csipetnyi kifinomultságról a szellemes jazzbetétek és Ike sokoldalú éneke gondoskodnak.
A „Crew Slut”, amely Mary tisztátalan kalandjairól mesél, számos komikus fordulattal és szaftos elbeszélő betéttel teli szám. Álmos blues-riffre és szinte pentatonikus ritmikai kidolgozásokra épül, ezért olyan hatást kelt, mint valamelyik amerikai „országúti” film zenéje, ami nagyon jól illik a szöveghez, amelyben Mary vad orgiába keveredik a színpadi felszerelés gondozóival (különösen szaftos a párbeszéd Mary bőr iránti szerelméről). Itt találkozunk Frank első kitűnő gitárszólójával is, amelyekből ezen az albumon csak úgy hemzeg a lista, és amellyel szokatlan szerepben, bluesgitárosként mutatkozik be.
A „Fembot in a Wet T-Shirt” újabb rendkívül bájos kis szám, „hawaii” ritmusokra építve, ahol a látszólag egyszerű, szinte pop-rockos felszín alatt rendkívül összetett szerkezet rejlik. Leginkább Ike remek éneke nynyűgöz le, amely megőrzi a pajkos dallamot, miközben a xilofon és a gitárpasszázsok ragyogó fusion-párbeszéde sem megvetendő. Idővel jön egy burleszk elbeszélő betét, amelyben a szarkasztikus hangulatú Frank a bárgyú vizespólós verseny műsorvezetőjeként lép fel, ahol az a lány nyer, akinek a keble a hideg zuhany után a legvonzóbban fest. Dicséret illeti a volt Playboy-nyuszit, Dale Bozziót is, aki kiválóan játssza a sztereotip buta és visító szőke Maryt, aki a vizes locsolás után kijelenti, hogy pénzért bármit megtenne.
Az „On the Bus” instrumentális fusion-csemege monumentális gitárszólót tartalmaz Franktől, amely irigylésre méltó ritmusalapra épül, és amitől ennek a gitáróriásnak minden rajongója újra megnyalhatja a száját. Ezt követi a személyes kedvencem, a „Why Does It Hurt When I Pee?”, ahol a tipikus zappás vécéhumor az egyik csúcspontját éri el. Ha eltekintünk a viharos nevetésre okot adó szövegtől és a legendás refréntől, amelyet a panaszkodó Mr. Willis vezényel, kiváló progresszív rockszámról van szó, amely rövid hossza ellenére drámai és pompázatos, hogy ne mondjam „queenesen” fűszerezett operettbetétet tartalmaz.
A „Lucille Has Messed My Mind Up” című gyengéd szerelmi balladában az újító szellem mellett, amelyben new wave ritmikai és főleg reggae-hatások érződnek (ami azt bizonyítja, hogy Frank néha szívesen hallgatta a legendás The Police zenéjét), lenyűgöz Frank nem túl gyakran megmutatkozó érzéke a finom dallamok megalkotásához, minden csibészség nélkül. A kivételes romantikáról Ike végsőkig átélt éneke gondoskodik. Ez Frank egyik nagyon ritka „komoly” műve, amelyben egy szemernyi humor vagy gúny sem található (talán csak az irónia), hiszen Joe rövid kalandja Lucille-lel meglehetősen szomorú fejezet. A „Scrutinizer Postitude”-dal, amelyben a Scrutinizer megpróbálja meggyőzni a hallgatót, hogy a zene betegség és minden rossz forrása, amit Joe balszerencséi bizonyítanak, zárul a koncepció első felvonása.
Az „A Token Of My Extreme” című pop-rockkal ízesített klasszikussal, amelyben Frank énekben remekül beleéli magát egy bizarr vallási szekta vezetőjének szerepébe, és Joe-t gépes szexuális gyakorlatra küldi, kezdődik a koncepció második fejezete. A számtalan ritmikai szellemeskedés és játékos gitárpasszázs folyamatosan kíséri a burleszk párbeszédet Joe és a szektavezér között. Az Appliantológiát olyan szektaként mutatja be, amely szoros szövetségben működik azzal a totalitárius rendszerrel, amely Joe világát uralja, ami a szcientológia több mint nyilvánvaló paródiája.
A „Stick It Out” az album újabb komikus csúcspontja, ahol az ugrándozó ritmus és a főmotívum is furcsán emlékeztet az „Only Fools and Horses” című kultikus brit vígjátéksorozat főcímzenéjére. Itt Joe a szexpartnere, a robotmalac segítségével tanul németül, ami a robot tönkremenetelével végződik. Már maga Frank éneke, amely az angol és a német bizarr keveréke, legendás, és egyszerűen „szétröhögteti” az embert. A „den-den-den-den-den” ritmusra rögtön Delboy és Rodney jut eszembe, ahogy egy szétesőben lévő háromkerekűvel száguldoznak a városban, miközben a Joe és Sy Borg közötti orgiáról szóló szaftos szöveg fenomenális paródiája bizonyos egyházi csoportok tagjai körében gyakori szexuális elhajlásoknak.
A kitűnő fusion-előétel, a „Sy Borg” meglepően finom zárlatot ad az első lemeznek. Az előtérben Willis érzelmileg nagyon jól átélt éneke áll, amely meggyőző a megtört Joe szerepében, akit a robottal szerzett kellemetlen élmény közben és után lassan elhagy az esze, miközben a háttérben szellemes jazz- és reggae-ritmusbetétek sétálnak. A szöveg csak úgy hemzseg a szexuális utalásoktól, különösen az orális szexre célozva (a Joe és Sy Borg közötti hármas orgiában ott van Gay Bob baba is, ami valószínűleg Bob Dole, a konzervatív republikánus szenátor és bukott amerikai elnökjelölt paródiája). Az egyes szólók, főleg a gitáron és a billentyűkön, valódi mennyei manna minden zenei finomságokat kedvelőnek, a groove-os basszusvonal pedig a minőségi jazz fusion egyetlen rajongóját sem hagyja hidegen.
A második lemez, amely Joe börtönbe érkezésével nyit, hosszabb, többnyire nyolc percnél hosszabb számokból áll, Frank lélegzetelállító gitárszólóinak sorával. A funkos fűszerezésű „Dong Work For Yuda”, ahol a volt zenészek és munkatársak bandája lép színre a „kopasz fejű” John vezetésével, a háttérben a sok falsetto vokális harmónia és a taps miatt egy csipetnyi gospelhangulatot is tartalmaz. Terry Bozzio, aki az albumon csak vendégénekesként szerepel, a „maffiózós” hangjával kiváló az őrült erőszaktevő John szerepében. A kicsattanó, végletekig felturbózott „Keep It Greasy” igazi keményrockos robbanás számos funkos ritmikai betéttel és kitűnő vokális harmóniákkal. Az instrumentális-fusion szekció rengeteg őrült improvizációt tartalmaz, amelyekkel Frank és a cimborái ismét bebizonyítják, hogy mindig is a minőségi jazz fusion egyik nagyhatalmának számítottak. A szólóimprovizációk közül különösen kiemelkedik Frank gyilkos gitárszólója, amely még ma is isteni áldás a világ minden gitárvirtuózának.
A melankolikus „Outside Now”, amelyben a szerencsétlen Joe idegösszeomlást kap, amikor a börtönből kiszabadulva rájön, hogy a zene tiltottá vált, és kezd elveszni a téveszméiben, pentatonikus skálákra épül, amelyeken belül Vinnie dinamikus dobátvezetései emelkednek ki. A finom központi dallam elbűvölő vokális harmóniákból épül fel, amelyek ugyanannyira szomorú, mint nevetséges hangulatot teremtenek. A hatalmas zárlatról egy újabb lélegzetelállító gitárszóló gondoskodik. A „He Used To Cut The Grass” című számban, ahol Joe rendkívüli ürességet érez a zene minden formájától való búcsú után, és elkezd álmodozni a képzeletbeli gitárhangokról, számos ízléses jazzimprovizációt élvezhetünk, amelyek közül, ahogy az illik, ismét Frank rendkívül komplex és terjedelmes gitárszólója emelkedik ki. A burleszk zárlatot Joe fantáziálása adja a gitáros idejéről, amikor a garázszenekarral játszott, ezért a fejében újra hallja az ideges szomszédasszony sikoltozását, aki úgy dönt, hogy kihívja a rendőrséget.
A több mint tizenegy perces „Packard Goose” újabb csodásan összeállított fusion-egytálétel, ahol a pop-rockos, jazzes, funkos és keményrockos motívumok ismét kivételesen ízletes egységgé olvadnak össze. Ennek a kitűnő számnak a hangulata percről percre változik. Az egyik szakaszban ott van Frank híres idézete is, amely a „a zene a legjobb” mondattal zárul. Az átmenet a vad fusion-szakaszba, ahol Frank ismét felrobban egy újabb szuperszonikus szólóval, ragyogó, és könnyen el tudom képzelni rajta vendégként akár valakit, mint Al Di Meola. A záró részben a szám visszatér a nyitó motívumhoz, amelyet szellemes pop-rockos refrén és tréfás fokozás követ játékos vokális harmóniákkal. Az éteri „Watermelon in Easter Hay” az a pillanat, amikor Joe elhatározza, hogy eljátssza az utolsó képzelt gitárszólóját, mielőtt beletörődik a sorsába. Ez az ambientes hangulatú mestermű tartalmazza Frank legjobb szólóját abból a szempontból, hogy mennyire hatásosan közvetít rendkívüli finomságot, amellyel egy pillanat alatt elbűvöli a romantikusabb hangulatú hallgatókat.
Az „A Little Green Rosetta”-val Joe tragikus eposza véget ér, ahogy beleéli magát a süteményfagyasztó új életébe, ami újabb paródia arra, hogy az amerikai társadalomban a középszer előnyt élvez a tehetséggel szemben (ahelyett, hogy sikeres zenész lett volna, kényszerből rutinmunkás lett, mert így hasznosabb a totalitárius rendszer társadalmi jólétére). A Central Scrutinizer szarkasztikus diadala mellett, aki – mint kiderül – valójában Frank Zappa, a záró burleszk dallam számos vokális fintorral, tapssal és bolondos cimbalmos betétekkel még gúnyosabbnak hat.
A „Joe’s Garage” olyan koncepcióalbum-műalkotás, amely provokatív üzeneteivel még ma is felkavarja minden konzervatív nagyúr kedélyét, akik megszállottan hiszik, hogy a cenzúra a legjobb megoldás mindazokra, akik nem akarnak ugyanazon a nyelven beszélni. Ezzel a fenomenális lemezzel a megszelídíthetetlen és fáradhatatlan zeneszerző az alkotói zsenije egyik legszebb emlékművét hagyta hátra. A „Joe’s Garage” hihetetlen mestermű, amelyet zenei, lírai és koncepcionális dimenziói miatt nem tudok eléggé dicsérni, ezért minden habozás nélkül merem állítani, hogy Frank hosszú pályájának három, ha nem két legjobb pillanata közé tartozik. Elsősorban pedig olyan album, amely a hallgatónak majdnem két óra tiszta szórakozást ígér, jobbat, mint bármelyik vizespólós verseny megnézése, amivel még a két katolikus fiú, Lovro Šturm és Mihael Jarc is egyetértene.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számok:
CD1:
- Central Scrutinizer
- Joe’s Garage
- Catholic Girls
- Crew Slut
- Wet T Shirt Nite
- Toad O Line
- Why Does It Hurt When I Pee
- Lucille Has Messed My Mind Up
- Token Of His Extreme
- Stick It Out
- Sy Borg
CD2:
- Dong Work For Yuda
- Keep It Greasy
- Outside Now
- He Used To Cut The Grass
- Packard Goose
- Watermelon In Easter Hay
- Little Green Rosetta
Zenészek:
Frank Zappa – ének, gitár
Warren Cuccurullo – ritmusgitár, ének, kórus, orgona, gitár
Denny Walley – ének, slide gitár, gitár
Craig Twister Steward – szájharmonika
Jeff – tenorszaxofon
Marginal Chagrin – baritonszaxofon
Patrick O’Hearn – basszusgitár, fúvósok
Peter Wolf – billentyűs hangszerek
Stumuk – baritonszaxofon, basszusszaxofon
Tommy Mars – billentyűs hangszerek
Vinnie Colaiuta – dob, ütőhangszerek
Arthur Barrow – basszusgitár, ének
Ed Mann – ütőhangszerek, ének
Dale Bozzio – ének
Al Malkin – ének
Ike Willis – ének
Barbara Isaak – kórus
Geordie Hormel – kórus
Terry Bozzio – vendégének
