Egy jó hete volt pontosan fél évszázada, hogy a Deep Purple a negyedik stúdióalbumával, a „Deep Purple In Rock”-kal új korszakot hirdetett a rockban, és felkapaszkodott a világ egyik legnagyobb és legfontosabb zenekarának piedesztáljára, azok közé, akik a rock and roll, vagy ha úgy tetszik, a heavy rock arculatát formálták. Ez az album után a rock világa soha többé nem volt olyan, mint azelőtt. A zenekar stílusának és hangzásának fejlődése szempontjából az egyik alapvető és legfontosabb mű ez, amely a maga radikalitásával dominóeffektusként váltotta ki a rock and roll hangzásának és stílusának radikalizálódását. Egyike azoknak a legendás, szó szerint sziklába vésett rockalbumoknak, amelyek köré valóban nem nehéz mítoszt szőni.
A Deep Purple útja ehhez az időtlen szikladarabhoz azonban korántsem volt könnyű. Az első három album ugyan jelezte, hogy potenciálisan ígéretes zenekarról van szó, és mindenképp érdekesek voltak, de az ismertséget (egyelőre csak az óceán túloldalán) mások számainak feldolgozásai hozták meg nekik: a Cream, Joe Stump, Jimi Hendrix, a The Beatles, Neil Diamond, Donovan, valamint Ike & Tina Turner dalait játszották újra. A banda a harmadik, 1969 júniusában megjelent „Deep Purple” című albumával afféle művészi válaszútra érkezett. Ezen a lemezen a Deep Purple a pszichedelikus-progresszív rock felé nyúló kísérletezés valamiféle túlkapásába keveredett. Megint senki sem tudta, mire számíthat a pályájuk folytatásától.
Képzeld el! A hetvenes évek eleje. A világ éppen csak kezdett magához térni abból a másnapos fejfájásból, amelyet a puskacsövekbe virágot dugdosó hippikorszak okozott. A The Beatles feloszlott, Jimi Hendrix – aki a rockgitárt elhozta a tömegeknek – váratlanul, jóval korán elhunyt, a híres „gyíkkirály”, Jim Morrison pedig már csak néhány hónapot kapott, mielőtt csatlakozott Jimihez. A Cream és a Blind Faith olyan villámgyorsan kialudt, ahogyan meteorként felragyogott több milliós lemezeladásaival. Maradt a The Kinks és a The Who, akik a hatvanas évek közepén kezdték zenei arzenáljukkal feljebb tornázni a decibelek szintjét. Nem ők voltak az egyetlenek, de ebben a törekvésben az elsők között jártak.
1970 elején a Black Sabbath a bemutatkozó albumával, kifejezetten nehéz riffek kovácsolásával és groteszk, „félelmetesen gonosz” szövegekkel megmutatta, merre tart a rock egyik új változata, amely a hangsúlyos gitárfrázisokra épül (heavy metal). Másfelől ott volt a Led Zeppelin, amely 1970-ig gyorsan kiadott két albumot. Hangzásuk nyers és féktelen zaj volt, „blues roots” retorikával, kicsapongással és időnkénti folkbetétekkel megterhelve, és elutasított minden „heavy” címkével való azonosítást. A Deep Purple a „Deep Purple In Rock” – röviden „In Rock” – albummal így belépett a megszentségteleníthetetlen szentháromságba, amely hosszú korszakra társ-meghatározta a gitárok tüskésségét előnyben részesítő rock fejlődésének arculatát. A „Deep Purple In Rock” akkori mércével fülsiketítő, felszabadult zajához és színes, virtuóz játékosságához képest a Black Sabbath merevnek, esetlennek és érdesnek tűnt. A Led Zeppelin harmadik stúdióalbuma, amely ráadásul akusztikus és folkos ízekkel volt megbolondítva, a „Deep Purple In Rock” hatalmas riffarzenálja mellett meg sem tudott közelíteni. Mindemellett ott volt a pajkos rondó is, amelyet a féktelen gitárfrázisok sokszínű kanonádja és az orgona sziklás hangzása hozott létre, és amiből a „Deep Purple In Rock” bőven kapott.
A „Shades of Deep Purple” debütalbum és utódja, a „Book Of Taliesyn” után a harmadik, „Deep Purple” című lemez sem hozott különösebb előrelépést a zenekarnak, leszámítva, hogy az amerikai kontinens „csintalan” médiája végre felhagyott a Vanilla Fudge-dzsal való összehasonlítgatásukkal. Közben lassan az is kiderült, hogy a Deep Purple első felállásának tagjai kezdenek eltávolodni egymástól. Jon Lord – az első Purple-korszak csendes vezetője és látnoka –, Richie Blackmore és Ian Paice agresszívabb, keményebb hangzással akartak kísérletezni, ehhez viszont úgy érezték, hogy Rod Evans és Nick Simper egyszerűen nem fog tudni lépést tartani velük.
Így aztán Blackmore egy napon régi barátjához, Mick Underwoodhoz fordult a közös The Outlaws-os időkből, hogy ajánljon neki valami jó énekest. Mick nem sokat köntörfalazott, azt javasolta, hogy kérdezze meg inkább Ian Gillant, aki akkoriban Underwooddal együtt játszott az Episode Six zenekarban. Ne feledjük: ugyanez a Mick Underwood alapította később a Quartermasst, Blackmore pedig a Rainbow-val feldolgozta a Quartermass egyetlen slágerét, a Black Sheep of the Family című dalt. De az már egy másik történet. Az sem volt titok, hogy Gillan már akkor azon törte a fejét Underwooddal és az Episode Six basszusgitárosával, Roger Gloverrel, hogy saját zenekart alapítanak, mert úgy érezte, az Episode Six nem halad sehová. Lord és Blackmore tehát az első adandó alkalommal elmentek az Episode Six koncertjére, miután Blackmore előzőleg telefonon már lefolytatta a „csábító” beszélgetést Gillannel az énekes esetleges csatlakozásáról a Deep Purple-höz. Gillan nem tudta magában tartani a hírt, és még a koncert előtt elmondta Glovernek, így az egész banda azonnal rájött, hogy az övékkel párhuzamosan még egy történet zajlik. Richie a koncert alatt még fel is mászott a színpadra, hogy közösen dzsemmeljen a zenekarral. Másnap a tagok közölték a menedzserükkel, Gloria Bristow-val, hogy Gillan el akarja hagyni a zenekart. Mindenki egyetértett az énekes távozásával, áldásuk fejében pedig Gillan megígérte, hogy lelkiismeretesen teljesíti a zenekarhoz fűző összes kötelezettségét, beleértve a már lekötött koncertidőpontokon való részvételt is.
Mivel a Deep Purple basszusgitárost is keresett, Gillannek már ekkor célozgatnia kellett Glovernek, hogy gondolja át a Deep Purple-höz való csatlakozás lehetőségét. Glover azonban az Episode Six alapító tagjaként semmi olyat nem akart, ami az Episode Six felbomlásához vezethetett volna. Végül is a „nulladik naptól” a zenekar tagja volt. Mindez majdnem pontosan egy évvel a „Deep Purple In Rock” megjelenése előtt történt. A Deep Purple kissé nehezebben jutott el Gloverig, de végül megegyezésre jutottak. 1969. 6. 7-én Glover és Gillan megjelent Jon Lordnál otthon. Ian és Roger bemutatták Jonnak a közösen írt anyagukat. Mivel a Deep Purple épp erre a délutánra foglalt le felvételt, a basszusgitárost csak a felvétel erejéig, semmilyen más összefüggésben nem használhatták. Ezt úgy hasznosították, hogy felvették a Hallelujah korai változatát. Ezt az amerikai piacra szánt következő kislemezként tervezték kiadni. Lordot Glover játéka külön is lenyűgözte, Rogernek viszont meglehetősen bizarrnak tűnt az ötlet, hogy a Hallelujah kislemezként jelenjen meg, mert ő maga túl érdektelennek tartotta a dalt. Glovert az is nevetésre késztette, amikor először találkozott Lorddal, Blackmore-ral és Paice-szel, a frizurájuk és az egész megjelenésük miatt, ami az ő szemében akkoriban régimódinak hatott. Másnap Glovert felvették a Deep Purple-be. Júniusban mindkét zenekarnak le kellett játszania egy sor koncertet, és a Deep Purple menedzserei (HEC Ltd.), vagyis Tony Edwards („E”) és John Colleta („C”) célzást tettek Glovernek és Gillannek, hogy ez idő alatt tartsák magukat a lehető legtávolabb az Episode Six menedzserétől, Gloria Bristow-tól, mert valószínűleg idegösszeroppanást kapna.
Az új felállásban a Deep Purple tehát titokban már találkozgatott, és tovább építették a Hallelujah című dalt, miközben Simper és Evans álmukban sem gondolták, mi készül a háttérben, abban a hitben, hogy a helyük a Deep Purple-ben továbbra is érintetlen. Az Mk I felállás fellépései közötti egyik időbeli „résben” Blackmore és Lord lefoglalt egy termet a Hanwell Community Centre-ben, ahol a zenekar az Mk II felállásban az első napon néhány dzsemet játszott, másnap pedig fel is vette a Hallelujah-t. Ezután lefoglalták a De Lane Lea stúdiót, ahol a dal végleges változatát is rögzítették. Júliusban a Deep Purple és az Episode Six is koncerteket adott. Az egyik időponton a két zenekar együtt lépett fel, és érdekes volt Glover első találkozása a roadie-kkal. Amikor a fellépés után elkezdte maga összepakolni a felszerelését, valahonnan előkerült egy férfi, és azt mondta, ne végezze feleslegesen az ő munkáját, ami az ilyen kényelemhez nem szokott basszusgitárost nagyon megdöbbentette.
1969 júliusában Evans és Simper lassan megtudták a sorsukat. Semmi okot nem találtak a túlzott örömre. Sőt. A közömbös Simpert még a barátja is ugratta, amikor telefonon odaszúrta neki: „Úgy hallottam, már nem is a Deep Purple-ben játszol?” Nick persze nem hitte el, de néhány nappal később mégis elolvasta a hírt az egyik nyomtatott lapban. Az Mk I felállás utolsó fellépését 1969 július elején játszotta a walesi Cardiff közepén, egy héttel később pedig a Deep Purple már az első londoni koncertjét adta teljesen új, vagyis Mk II felállásban. Gillan ezen a koncerten használt először kongát a zenei pályafutása során. Velük szórakoztathatta magát a zenekar többi tagjának hosszabb hangszeres betétei alatt. Maga el volt ragadtatva. A zenekar első fellépését azzal a személyes felismeréssel zárta, hogy a Deep Purple zenéhez való hozzáállása teljesen radikális és nagyon absztrakt. Teljesen más, mint ahogyan akkoriban például a Black Sabbath, a Jethro Tull vagy a Led Zeppelin közelítette a zenét.
És mi lett Evansszel és Simperrel ezután? Semmi különös. Rod Evans csatlakozott a Captain Beyond soraihoz, majd mielőtt végleg eltűnt a süllyesztőben, még vezére lett a „Deep Purple szerencsétlen hamisítványának”, amelyet a megindított bírósági eljárás után villámgyorsan felszámoltak. Simper Londonban maradt, ahol megalapította a Warhorse-t, később pedig szobafestőként és festőként kereste a kenyerét. Különösen Simpernek esett nehezére megbékélni azzal, ahogyan a Deep Purple megszabadult a két zenésztől. De ennek is megvoltak a maga pozitívumai. Az a sok féltékenység, árulás és harag, amely az Mk II felállás születését övezte, fontos katalizátornak bizonyult, és szárnyakat adott az új Deep Purple kreativitásának.
A zenekar tagjai a korhoz képest bravúros technikai képességekkel rendelkeztek, Gillan pedig abban az időben elképesztő énekesnek számított, aki minden hangfekvésben kivételes vokális erőt mutatott. Az ötös így olyan színpadi vadállattá vált, amilyet akkoriban elképzelni sem lehetett. Eközben lecsillapodtak a kedélyek Gloria Bristow és a HEC Ltd. menedzsment között, az Episode Six pedig egy basszusgitáros-énekest is felvett a soraiba, a Big Three egykori tagját, Johnny Gustafsont. Az Episode Six Gillannel és Gloverrel 1969. 7. 26-án játszotta le utolsó fellépését.
Roger Glover az új felállás mind az öt tagjának egyenértékű hozzájárulásáról ezt mondta: „Ritchie nem csak gitáros volt, hanem briliáns újító. Fenomenális volt abban, amit a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején csinált. Olyan dolgokat hozott létre, amelyekre én magam sosem jöttem volna rá. Fertőző, dinamikus szerző volt. De úgy gondolom, hogy ezt egyedül nem tudta volna megalkotni. Szüksége volt a többiekre. A zenekarban ő volt a motivációs karakter.”
Ha már Richie-nél tartunk, érdemes megemlíteni egy színfalak mögötti incidenst, amely 1970-ben, az egyik koncerten esett meg. Richie így emlékszik: „Gyakran magamat okolom érte. A Rock’n’Roll Circus klubban voltunk. Egy nagyobb franciaországi helyszín volt. Nem tudom, miért van ez így, de mindig is szerettem gyerekes tréfákat űzni másokkal. Gyakorlati tréfákat. A backstage-ben történt. Egy ponton Ian (Gillan) le akart ülni. Észrevettem, hogy részeg, és gyorsan kihúztam alóla a széket. Azt viszont nem mértem fel, hogy egy olyan terem szélén vagyunk, amely vagy 5 méterrel a föld fölé volt emelve. Ian ebbe a mélységbe zuhant, egyenesen a fejére. Hallottam, ahogy a feje a kemény padlónak csapódik. Azt hittem, vége, meghalt. Aztán visszajött a magasba, én pedig megkérdeztem: »Jól vagy?« Azt felelte: »Igen. Kicsit megütöttem a fejem, ennyi.« Csakhogy utána már soha nem volt ugyanaz. Attól kezdve, hogy a fejével a földnek csapódott, már nem ugyanaz a személyiség volt.”
Mint említettük, Gillan az Mk II felállás első koncertjein sokszor különösebb tennivaló nélkül állt a színpadon, de júliusban már gyors ütemben gyűltek az új ötletek, amelyekbe az énekes a próbákon aktívan bekapcsolódott. A zenekar a Hanwell Community Centre épületében játszotta át az új anyagot.
Roger Glover így emlékszik: „Minden új ötletet, amellyel előálltam, a zenekar tagjai azonnal ki akartak próbálni, hogy működik-e. Így született meg először a Speed King. Blackmore ugyanis egy pörgős számot keresett, amellyel a zenekar megnyithatná a koncertjeit.”
A Speed King első változatában Kneel & Pray volt a címe, a zenekar pedig augusztus végén már ki is próbálta a színpadon. Mielőtt helyet kapott volna az albumon, az együttes kétszer is teljesen átírta az aranzsmánját, és amikor beért vele a stúdióba, hogy végleges változatban rögzítse, még akkor sem volt teljesen kész. Glover hozzáteszi: „Richie azt javasolta, hogy találjak ki egy olyan frázist, mint Hendrix Fire-jében.” Gillan utal rá, hogy az akkori Deep Purple-felállás tagjai között egy pillanat alatt kiváló kémia alakult ki, amely egyrészt teret engedett az extravaganciának, másrészt ezt az extravaganciát a „normalitással” párosította. Ian Paice kiegészíti: „Egyszer csak ebben a munkás légkörben minden lehetségessé vált.”
Az „In Rock” album zenei hatásait tekintve érdekes ellentét feszül Gillan és Glover Episode Six-es háttere – amely tömör, könnyed popból indult ki – és az között, ami itt kalandosan szólt, kevésbé volt visszafogott a kísérletezésben, és nem kívánt sok összpontosítást. Gillan szerint: „Minden összeadódott. Jon Lord klasszikusan képzett zenész volt, akit Jimmy Smith mindenképpen megihletett. Ian (Paice) maga volt a megtestesült Buddy Rich. Rám Elvis Presley, Little Richard, Chuck Berry, Fats Domino, Ella Fitzgerald és Jerry Lee Lewis hatott. Roger későbbi hatása, amely kezdett érvényesülni, Bob Dylan volt. Ha ezt mind összeteszed, az garantáltan egyedi lesz. Ha ebből a történetből kivennél egyet közülünk, az eredmény akkor is ugyanez lenne. Számomra a rockzene egyfajta attitűd volt.”
Az ötletek csak úgy forrtak, a Deep Purple pedig gyorsan gyártotta az új anyagot. Bár a Hanwell Community Centre nyugat-London elég félreeső részén állt, ami elvileg zavartalan alvást biztosított a környékbelieknek, a zenekar a próbák és az anyag megalkotása közben jókora zajt csapott, és ez nem maradt észrevétlen. Ebben az időszakban ugyanis ugyanennek az épületnek a szomszédos termében egy másik együttes is próbálta az anyagát. Spice-nak hívták őket. Gyorsan megfertőzte őket a szomszéd szobából áradó, a Deep Purple által generált zajos frázisok retorikája, így egyúttal ki is kölcsönöztek tőlük két-három frázist, és beépítették azokat első szerzeményeikbe. Nem sokkal később ez a zenekar nevet változtatott: Uriah Heep lett belőle.
Még az „In Rock” felvétele előtt egy másik fontos dolog is történt a Deep Purple háza táján. Megszületett a koncertdokumentum, a „Concerto For Group And Orchestra”. Augusztustól kezdve Lord nyakig benne volt a projekt robotjában, amelyre Edwards és Colleta adta meg a zöld jelzést. Ők ketten lefoglalták a Royal Albert Hallt, és megegyeztek a Royal Philharmonic Orchestrával az együttműködésről. Lord így kihagyta a zenekar próbáit, amely közben lelkesen játszotta át az új anyagot, ez pedig főleg Blackmore-t bosszantotta. Végül eljött a szeptember, és a zenekar a zenekari kísérettel adta elő Lord művét egy koncerten, amelyet felvettek, és később koncertalbumként kiadtak. Gillan emlékei szerint kételkedett abban, hogyan fogadja majd a közönség a zenekar lépését, de ebben – hasonlóan a többi taghoz – tévedett. A zenekar ugyanis az akkori manőverek, a mind meggyőzőbb koncertek és a Royal Albert Hallban az orkesztrával adott fellépés napjáig a szélesebb közvélemény szemében is nagy aktualitást és érdeklődést keltett. A „rock és a klasszikus zene fúziójának” e merész kísérletét ezért mindenfelől ragyogó kritikák záporoztak.
Amikor „elült a vihar”, a zenekar újra minden energiáját az „In Rock” felvételére összpontosította. Az album három különböző londoni stúdióban készült. Először az IBC stúdióban, ahol felvették a Speed Kinget, majd jött a Living Wreck. Ian Paice szerint dobok szempontjából ez a kedvence az „In Rock” számai közül. A dobhang miatt, mert Ian szavai szerint ebben a dalban kifejezetten élőnek, keménynek, acélosnak és pimasznak hat! A többiek viszont latolgatták, hogy egyáltalán felkerüljön-e a lemezre. Az utolsó pillanatig. A srácok ugyanis úgy érezték, a szám egyszerűen túl gyenge ehhez.
A zenekar a Speed King rövidebb, de kifejezetten zajos és szándékosan kaotikus felvezetését külön vette fel. Amikor Blackmore gitárvadulása a felvezetésben lecsillapodik, belépnek Lord Hammond-orgonái, Glover pedig erre így emlékszik: „Jon a betétje felénél elrontotta. Rossz akkordot játszott. Ahelyett, hogy megismételte és újra felvette volna, tartott egy rövid szünetet, és ravaszul a maga javára fordította az atonális vonalat. Nyilván ez a trükk Lordot teljesen kielégítette.” A zenekar viszont a Speed King ezzel a változatával sem volt elégedett, ezért 1970 januárjában visszatért az IBC stúdióba, ahol még egyszer felvette a számot.
1969 novemberének elején kezdett kibontakozni a híres Child In Time is. Glover szerint: „Ez a szám sem teljesen eredeti, egy másik dalból merít ihletet. Az első dolog, amit a Deep Purple-höz csatlakozva tettem, az volt, hogy Richie, Ian (Paice) és én együtt nyaralni mentünk. Egy nap béreltünk egy csónakot, azzal hajóztunk a Temzén, és egész nap különböző előadók lemezeit hallgattuk. Ebbe a válogatásba az It’s A Beutiful Day albuma is bekerült, rajta a Bombay Calling.” Jon Lord, aki ekkor már ismerte a dalt, szintén nem titkolta lelkesedését az aranzsmánja iránt. A Deep Purple úgy egyezett meg az It’s A Beautiful Day-jel, hogy a Bombay Calling fő motívumának felhasználásáért cserébe engedélyt adott nekik a Wring that Neck vezérmotívumainak szabad felhasználására, amelyből így az It’s A Beautiful Day kezén Don And Dewey lett, és felkerült második albumukra, a „Marrying Maiden”-re (1970). A Deep Purple gyorsan összehozta ezt a kultikus dalt, amely a koncertjeik hírhedt kedvence lett. Mire a felvételhez értek vele, a színpadon már nagyon jól összecsiszolták.
Az Into the Fire is az IBC stúdióban készült felvételekből ered, akárcsak a Jam Stew című instrumentális szám. A zenekar a hangszeres dal vokális változatát sosem vette fel, és amikor egy BBC-s műsorban szerepeltek vele, Gillan egyáltalán először jelezte énekkel a számot. Az Into the Fire ötletét is Glover hozta, a dal pedig Blackmore egy kromatikus, kifejezetten romboló természetű frázisára épül, amely hamarosan helyet kapott a koncertrepertoárban. A zenekar különösen élvezte az előadását, mert ebben a számban bontakoztathatta ki legteljesebben újonnan felfedezett, mennydörgő ütőerejét.
1970. 1. 1-jén a zenekar átköltözött a De Lane Lea stúdióba, ahol aznap felvette a Hard Lovin’ Man című számot. A munkában a csapattal együtt dolgozott egy Martin Birch nevű hangmérnök is. Ezt a dalt is Glover hozta, és a Hanwell Community Centre-ben tartott dzsemmelésekből nőtt ki. Glover így folytatja: „Ez egy szörnyeteg szám. Az album kedvencem. Benne van az akkori önmagunk teljes esszenciája, és a lehető legőszintébben, legélethűbben vitte szalagra azt az energiát, amit a színpadon teremtettünk. Ez különösen igaz Jon Lord szólójára, ami hajszálpontosan követte azt, amit a szám előadása közben a színpadon művelt. Ebben a dalban ott van a kísérletezőkedvünk magja, a betétek és átvezetések megválasztásának minden különcsége, két kiváló szóló, megállíthatatlan ütőerő, macsó szöveg és hatalmas pimaszság.” A zenekart lenyűgözte Birch hozzáállása. Az akkori időkhöz képest nagyon modern volt: Martin (Alan McKenzie mellett – ő az Episode Sixszel dolgozott) azon kevés hangmérnök egyike volt, aki akkoriban tényleg odafigyelt a bandára, és igyekezett szalagra menteni az esszenciáját. Birch később a csapat összes albumát producerként jegyezte, egészen 1976-os feloszlásukig. Hogy ne legyen félreértés: az „In Rock”-ot még maguk a Deep Purple producerelték. A De Lane Lea stúdióval azonban nem mindenki volt elégedett. Ian Paice például nem szerette a kis termet, ahol a dobjai nem érték el azt a hangzást, amire számított: „A dobhang »lapos« volt. Akkoriban nagyon nehéz volt megfelelő helyiséget találni a dobfelvételekhez.”
A bátorság, amellyel a zenekar belevágott, hogy maga producerelje az albumot, ugyanakkor bőven hozott némi káoszt is a felvételi folyamatba. Egyszerre a kvintett mind a tíz keze a keverőpult gombjain járt, és mindenki azt diktálta, milyen hangzást szeretne. Paice így kommentálja: „Csoda, hogy nem lett belőle zajfal. A hang egyszerűen túlterheltté vált!” Glover kiegészíti: „Tudat alatt mind olyan döntéseket hoztunk, amelyektől az album egyre keményebb és keményebb lett. És mivel a koncertek közötti szünetekben készült, a színpadi energiát vittük be a stúdióba. A hangszintmérők folyamatosan a piros mezőben álltak!”
Még egy számot rögzítettek a Deep Purple tagjai az IBC stúdióban: a rövid, de ütős Cry Free-t, amelyből legalább harminc felvétel készült. Ez a szám később nem került fel az albumra. Az utolsó dal, amelyet a zenekar a De Lane Lea stúdióban vett fel az albumhoz, a Flight of the Rat volt. Ez 1970 márciusában történt; a bandában a Hanwell Community Centre-ben bontakozott ki a szám, miután Lord a Hammond orgonán játszadozott, valaki pedig a Poszméhek repülését említette. Az utolsó albumra szánt dalt, amelyet a Deep Purple az Abbey Road stúdióban rögzített, Bloodsucker volt.
Az „In Rock” olyan album, amely sosem lett volna az, ami, ha a Deep Purple nem lett volna valójában koncertzenekar. Az ötletek mind a színpadon vagy a backstage-ben születtek, ahogy a Hanwell Community Centre termében is. Mire a felvevőszalagokra kerültek, bőven telt-múlt az idő. A srácok ugyanis különféle változatokban játszották és próbálták ki őket a színpadon és a próbákon is, közben az aranyzsmányt akár teljesen át is fordították. A legnehezebb az volt, hogy mindezt megjegyezzék. Akkoriban ugyanis még nem léteztek zsebben hordható eszközök, amelyekkel gyorsan rögzíthették volna az ötletet. Mégis gyakran előfordult, hogy a Deep Purple új számmal állított be a stúdióba, amelyet előtte alaposan csiszoltak a színpadon. Ian Paice hozzáteszi: „Ha egy szám az albumon remekül szólt, a színpadon egyenesen zseniálisan.”
A következő hónapokban a zenekar azokkal a gondokkal küzdött, amelyeket a Tetragrammaton Records csődje okozott – velük kötött szerződést az Egyesült Államokban. Szerencsére a jogokat megvásárolta a Warner Bros Records. Már csak egy slágert kellett találni! Edwards és Colletta megjelent a zenekar előtt azzal a kellemetlen kérdéssel, amelyre a banda egyébként végig számított: „Kell egy sláger!” 1970 májusának első hetében a Deep Purple még egyszer bevonult a De Lane Lea stúdióba, de az igazi ihletet sehogy sem találták. Roger Glover emlékszik: „Délután kettőkor visszamentünk a stúdióba, és újra próbálkoztunk. Szerencse nélkül. Így este nyolckor elmentünk a kocsmába, és jól beszíttunk. Richie-vel otthagytuk a többieket, és visszamentünk a stúdióba. Richie megragadta a gitárt, és játszani kezdett egy motívumot, ami tetszett nekem, és amiről Richie azt mondta, hogy Ricky Nelson Sometime című számából kölcsönözte. Mondtam: »Ezt azért nem használhatjuk!« Richie azt felelte: »Miért ne? Hallottad már a számot?« »Nem«, mondtam, mire Richie hozzátette: »Jó.« Amikor a többiek visszajöttek a kocsmából, befejeztük a dalt. A címet Arthur Alexander egy régi számából kölcsönöztük, a ritmusképletet pedig a Canned Heat On the Road Again című slágeréből vettük át.” Gillan hozzáteszi: „Olyan állapotban, ahogy a kocsmából visszatértem a stúdióba, rém nehéz volt a lehető legbanálisabb slágerszöveget megírni.” Így született meg a Black Night. Másnap Edwards és Colletta extázisban volt a lelkesedéstől!
A „Deep Purple In Rock” 1970. 6. 5-én jelent meg a Harvest Records gondozásában, és nagyon jól fogyott. 1970 szeptemberében, amikor a Black Night kislemez épp csak elkezdte döngetni a slágerlistákat, a „Deep Purple in Rock” már előkelő helyen állt rajtuk! Egészen 68 hétig kitartott ott. Lord szerint a borító ötlete Tony Edwards menedzsertől származott, és hozzáteszi, hogy a „Deep Purple In Rock” a kedvenc Deep Purple-albuma, amit valaha együtt felvettek. Az album a brit eladási lista negyedik helyéig jutott, és még egy teljes évig a lista első harminc legkelendőbb lemeze között maradt. Egészen addig, amíg a helyét át nem vette a „Fireball”, de utána is időnként visszatért a listákra. A jó eladásokhoz valószínűleg a vonzó borító is hozzájárult, amelyen a zenekar tagjai a Mount Rushmore sziklájába vésve láthatók – ott, ahol amúgy öt amerikai elnök feje foglal helyet. Az „In Rock”-kal a Deep Purple a legkreatívabb korszakába lépett, amelyben sorra jöttek a „Fireball”, a „Machine Head”, a „Made In Japan”, a „Who Do We Think We Are”, a „Burn” és a „Stormbringer” albumok. Ezek a következő négy évben jelentek meg, és a Deep Purple-t a világ egyik leghíresebb és legtiszteltebb rockzenekarává tették.
Jon Lord egy 1971-es interjúban így összegezte az „In Rock” jelentőségét: „Az In Rock valóban a koncertezéseink betetőzése volt. Az első három album szimpatikus volt, de irány nélküli. A bolygón senki nem tudta, mi a fenét csinál a zenekar, és mit akar. Aztán tudatosan megálltunk egy pillanatra, összeszedtük magunkat, és olyan anyagon kezdtünk gondolkodni, amit mindannyian értünk. Ennek eredménye az »In Rock«, ami számunkra fordulópontot jelentett. Hinni kezdtünk abban, amit csinálunk. Nem a közönségünk nevelése érdekel minket, inkább az, hogyan szórakoztassuk. Ez az egész lényege.”
Jon hozzáteszi: „Az »In Rock«-kal rengeteget tanultunk. Az album hat hónapig készült, és úgy gondolom, hogy minden megérte. Őszintén mondhatom, hogy ez az első album, amivel teljesen elégedettek vagyunk. Megemelte az önbizalmunkat. Az elkészítésének hosszú ideje alatt sokat tanultunk magunkról és a zenénkről, valamint arról is, hogyan érzékeljük az új zenei irányt. Az »In Rock« az alapja az új hangzásunknak és az új gondolkodásmódunknak. Nagyon extrovertált személyiségeknek számítunk. Szeretjük felhergelni a tömegünket, és együtt lenni vele.”
Mivel az „In Rock” előtt megjelent a „Concerto For Group And Orchestra” is, sokan arra számítottak, hogy az „In Rock” ihletésében erősebben jelennek meg a klasszikus zene elemei. Nem ez történt. Jon Lord kifejti: „Úgy érzem, most eltávolodunk a klasszikus zenétől, hiszen sosem az volt a cél, hogy a klasszikus zene legyen a zenekar irányvonala. Inkább zenei kísérletről volt szó. Ahogy talán már tudjátok, a korai albumokon foglalkoztunk klasszikus zenei témákkal, de ez lassan kifulladt. Jelenleg semmilyen, a klasszikus zenéből eredő szerzői megközelítést nem használunk. Alkalmanként csak néhány szólóbetétünk a kivétel.”
Az 1970-es évek közepére a „heavy rock” képe – mondjuk így – végleg megszilárdult az extravagáns, arrogáns, ha tetszik, macsó pózzal, olyan zenekarok egész inváziójának szárnyán, amelyek azt az eredeti formátumot használták, amelyet az „In Rock” rajzolt meg a hetvenes évek hajnalán. A Deep Purple színeket lehelt a „rock ‘n’ roll televízióba”. Ezeket a színeket pedig zenekarok inváziója követte. A rock családfája a „Deep Purple In Rock” megjelenése után gyorsan szétágazott műfajokra és alműfajokra. Mindegyiknek az „In Rock” album jelentette az alapot, és kevés olyan előadó akadt, aki akkoriban kihívhatta volna a Deep Purple-t. Ilyen volt például a Queen.
Gillan sok évvel később így emlékezett vissza: „Ez az album egyedi volt, hiszen ez volt az első stúdióalbum, amelyet az Mk II felállás együtt vett fel. Azt az örömöt, ami a készítését kísérte, a későbbi lemezek felvételei közben is újra átéltük, de nem mindegyiknél. Ha például a »Who Do We Think We Are« albumot nézem, amit még mindig elő-előveszek, és amelyen nincs egyetlen rossz szám sem – sőt, ezek még kidolgozottabbak is –, mégis hiányzik belőle egy lényeges elem. Úgy hívják: lélek. Ezt az albumot én csak dalválogatásként tudom értelmezni. De amikor az »In Rock«, a »Fireball«, a »Machine Head«, valamint a »Perfect Strangers« és a legutóbbi időkben felvett lemezeink kerülnek szóba, ezeknél a stúdióban pontosan ugyanez az öröm kísért minket. Fogalmunk sem volt, milyen aknába zuhanunk az »In Rock«-kal.”
Láthatóan feneketlenbe, hiszen az »In Rock« megjelenésével megérkezett közénk a „heavy rock”. És itt is maradt! Örökre.
Szerző: Aleš Podbrežnik
