Kiadó: Harvest Records
Megjelenés dátuma: 1971. 7. 9.
Produkció: Martin Birch
Az album hossza: 40.30 perc
Értékelés: 9.0/10
Stílus: Hard Rock / Heavy Rock
A legendás angol hard rock óriások, a Deep Purple ötödik stúdióalbumuk, a „Fireball” megjelenésekor művészi és kereskedelmi virágzásuk csúcsán jártak, és gyorsan valóra váltak az álmaik, hogy elfoglalják a leghangosabb nehézrock-zenekar trónját. Az előző stúdiómestermű, az „In Rock” (1970) végre világhírt hozott nekik, így a hívek többsége számára ma is a legkedveltebb (Mark II) felállás a „Fireball”-on úgy döntött, folytatja elődje sikeres hangzásformuláját, és tovább fejleszti néhány kalandos vállalkozással, amelyekből egyértelműen látszott, hogy a Deep Purple még mindig a lehető legnagyobb dalszerzői tökéletességre és állandó hangzásbeli fejlődésre vágyik.
A „Fireball”, amelyen jó néhány ma is közkedvelt Purple-klasszikus szerepel, megismételte híres elődjének kivételes sikerét, bár a Mark II tagjai közül manapság csak az énekes, Ian Gillan tartja remekműnek, aki a karrierje legjobb énekteljesítményei közül párat hagyott ezen a lemezen. A többiek nem osztoztak a lelkesedésében, főleg a gitárvirtuóz Ritchie Blackmore nem, akit leginkább az zavart, hogy a produkció megváltozott, jóval kifinomultabb és kevésbé nyers lett, mint az elődön. A szeszélyes, kiszámíthatatlan Blackmore, aki szabadidejében szívesen riogatta éjszaka a társait – ha kellett, baltával a kezében is –, a keményebb hangzásárnyalatok tüzes híveként a „Fireball” felvételei közben került először összetűzésbe Gillannel, ami az elkövetkező hónapokban csak fokozódott, és végül nyílt ellenségeskedéssé fajult.
Az album brit változatán – ahol a harmadik helyen a nagy sláger, a „Strange Kind Of Woman” helyett a „Demon’s Eye” szerepelt – messze a legismertebb klasszikus a címadó nyitódal volt, amely alapjában véve feltekert hard rock a legjobb Purple-stílusban. A rövid, „szeles” intro után beindul Paice dobstampedója, Glover vicsorgó basszusvonalaival párosulva, ami hiperaktív ritmikai alapot ad Blackmore hatalmas gitárszólamainak és Lord vad orgonameanderezésének, miközben Gillan szokás szerint kivételesen átélt, érzelmes kitörésekkel brillíroz, hagyományosan széles hangterjedelmén. Érdekes, hogy ez a klasszikus, amely kislemezen is megjelent, Ritchie szokásával ellentétben nem tartalmaz gitárszólót. A szöveg tipikusan „purple-os”: egy szerelmi kalandról szól, amelynek főszereplője egy rejtélyes földönkívüli nő.
A „No No No” érdekes hard rockos energiatöltet, ahol Gillan dühös énekprodukciója mellett temperamentumos gitárriff uralkodik, miközben Glover szúrós basszusvonalakat sző, Lord pedig kiszámíthatatlan orgonakísérletekkel élvezi a szabadságot. A meglehetősen alapvető hard rockos váz ellenére ez a kissé figyelmen kívül hagyott Purple-sztenderd számos érdekes tempóváltást és kiszámíthatatlan hangszeres motívumcserét tartalmaz, Blackmore ínycsiklandó gitárszólója sem hiányzik belőle. Lord már az első adandó alkalommal odavágja neki a kesztyűt egy monumentális hammondszólóval, ami korántsem zárja le kettejük párharcát, amely az album nagy részén végigvonul.
Az örökzöld „Demon’s Eye”, amely a „Fireball” csak brit verzióján szerepel a „Strange Kind Of Woman” helyett, közepes tempójú szám, rejtélyes atmoszférával. Ezt a titokzatos, ambiens varázzsal átitatott sztenderdet határozott gitárfrázis jellemzi ismétlődő ritmikai mintákkal, miközben mindenek fölött tekintélyt parancsolóan uralkodik Gillan rágógumiként nyúló, vad érzelemkeverékkel átitatott éneke. A fő refrén egy újabb szokatlan szerelmi kaland elmesélése közben pajkosan szól, és tovább fokozza az általános titokzatos hangulatot, Blackmore pedig ismét hihetetlen, akár a szúrós gitárfrázisoknál, akár a záró szóló megalkotásánál.
Az „Anyone’s Daughter” című bizarr countrykísérlet harmadrangú szám, amely puszta tréfából született, és az albumon ma sincs keresnivalója. Eredetileg egyáltalán nem szánták a „Fireball” számlistájára, de a feketébe öltözött férfi, aki a mai napig az egyetlen rajongója, komoly vitába keveredett Gillannel, és mindenfélével fenyegetőzött, ha nem kerül fel a lemezre. Blackmore parasztos kirándulása a cowboy-szalonba máig messze a legrosszabb alkotás nemcsak a Mark II felállás, hanem a Deep Purple egész pályafutása során, és komolyan veszélyezteti a „Fireball” státuszát mint a klasszikus Purple-remekművek egyikét. Az álmos zongorakíséret és a lélekölő dallamot adó klasszikus countrygitár-akkordok mellett az énekhelyen sokkal könnyebben el lehetne képzelni valamelyik cowboy-„siránkozót”, mondjuk Bob Dylan vagy Johnny Cash típusút. Hihetetlen, de igaz tény, hogy a „Fireball” újrakiadott CD-jének teljes bónuszanyaga fényévekkel jobb ennél az istállótrágyától bűzlő teljesítménynél, és ez mindent elmond a minőségéről.
A rossz ízt azonnal helyrehozza a remek klasszikus, a „The Mule”, amely ma is az egyik legérdekesebb Mark II-kísérlet, ha a bonyolult hangszeres árnyalatok és a kissé pszichedelikus színezetű ének hatásos összeolvasztásáról van szó. Lord szakrális fűszerezésű orgonaszólója tovább mélyíti a drámai hangulatot, Blackmore pedig a folytatásban egy kifejezetten kifinomult gitárorgiával nem marad adós a szólóizmok megfeszítésében. A szöveg a megszokott Deep Purple-viszonyokhoz képest meglehetősen szokatlan, az okultizmus nyomait hordozza, a kísérleti szerkezet pedig bizonyítja, hogy valahol mélyen a hard rockos felszín alatt még mindig izzott a progresszív rockos kalandvágy nyoma.
A „Fools” című összetett sztenderd, amelyen sikeresen keresztezik a progresszív rock finomságát és a hard rock kompromisszummentességét, ma is bűnösen figyelmen kívül hagyott teljesítmény. Az eleje szelíd ballada egyszerű, pásztori hangulatú dallammal, ami addig tart, amíg be nem csap a borzas gitárriff, és újra „szanaszét dobálni” nem kezdi a derekasan feldühödött Gillant az érzelmileg elmélyített énekkitörései közben. A középső rész bonyolult hangszeres szekciója változatos ütőhangszer-játékot és komor billentyűhangzást tartalmaz, amellyel lassan fokozzák a feszült atmoszférát, és a másik két hangszeres belépésével a közös hangkollázsba látványos méreteket ér el.
A temperamentumos hard rockos örökzöld, a „No One Came” remek zárás, ahol ismét teljes erővel ragyog fel minden klasszikus Mark II-elem: Gillan acsarkodó éneke, Blackmore megzabolázatlan gitárriffje, Lord suhogó orgonarepülései, Paice masszív dobforgatagai és Glover dallamos basszusvonalai. A pozitív atmoszférát és a pajkos szöveget funkos színezetű ritmikai árnyalatok támogatják. Blackmore ismét kiéli magát egy hosszú gitárszólóval, és mellékesen a szólópárbajba rántja a szokás szerint remek hangulatú Lordot is, aki feledhetetlen orgonaremekművet varázsol. Gillan érzéki éneklő panaszkodása az elveszett helyzet fölött további adag pajkosságot visz a szám általános hangulatába. A pszichedelikus befejezés teljesen váratlan, és úgy hat, mint derült égből a villámcsapás.
Az album 25. évfordulójára megjelent, számos bónusz jóval megtömött újrakiadott CD-n leginkább a nagy sláger, a „Strange Kind Of Woman” emelkedik ki, amely kislemezen jelent meg, és eredetileg csak a lemez amerikai és japán változatán szerepelt. Gillan szavai szerint a szöveg egy örömlányról (a dal eredeti címe „Prostitute” volt) és egy kifejezetten gonosz nőről szól, akivel valamikor az egyik ismerősének volt dolga. Az egyszerű szerkezet, amely egyszerű gitárfrázisok sorozatára, boogie-ritmusra és gyorsan ragadó, huncut refrénre épül, egy pillanat alatt lenyűgözte a zenerajongók tömegeit szerte a világon, ami a „fura fajta nőt” örökre a halhatatlan rockörökzöldek közé emelte. Ma is nagy kár, hogy ez a nagy sláger az album egyetlen eredeti változatán sem az „Anyone’s Daughter” helyett jelent meg. Azt a kislemez funkos színezetű B-oldala, az „I’m Alone” is helyettesíthette volna, amely pajkos ritmusai és pozitív hangulata révén roppant szórakoztató alkotás.
A kísérletező hangulatú remekmű, a „Fireball” sok szempontból még az ünnepelt elődjénél is érdekesebb stúdiólemez, és minden tekintetben el is homályosítaná azt, ha nem volna rajta egyetlen hiba, amelynek a neve „Anyone’s Daughter”. A Deep Purple a hetvenes évek elején elképesztő felívelésben volt, a mesterművek sorra jöttek egymás után, így abban az időben a Black Sabbath és a Led Zeppelin voltak az egyedüli komoly vetélytársak a nehézrock trónjáért. A feketébe öltözött férfi, az örök perfekcionista, akinek különc szabadidős szeszélyei többször is elhomályosították briliáns gitártechnikáját, ezalatt nem titkolta elégedetlenségét a „Fireball” miatt, és már kovácsolta a terveit, hogyan alkossa meg a végső hard rock albumot a lehető legengedelmesebb és legkezelhetőbb társaival.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Fireball (3:26)
2. No No No (6:54)
3. Demon’s Eye (5:21)
4. Anyone’s Daughter (4:43)
5. The Mule (5:22)
6. Fools (8:20)
7. No One Came (6:26)
Felállás:
Ian Gillan – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Jon Lord – orgona, billentyűs hangszerek
Roger Glover – basszusgitár
Ian Paice – dob
