Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1974. november 16.
Producer: Deep Purple & Martin Birch
Az album hossza: 36.31 perc
Műfaj: Hard Rock / Heavy Rock
Értékelés: 10/10
A „Stormbringer” a brit hard rock legenda, a Deep Purple kilencedik stúdióalbuma, egyben a Mark III felállás második és utolsó lemeze volt, amelyen két remek énekes, David Coverdale és Glenn Hughes állt a mikrofonnál. Coverdale elmondása szerint a lemez és az azonos című nyitó klasszikus címét egy mitológiai lény ihlette, akit a remek borítón a görög mitológiából ismert szárnyas ló, Pegazus ábrázol. David csak a lemez megjelenése után tudta meg, hogy így hívják Elric, a legendás brit sci-fi- és fantasyíró, Michael Moorcock regényhősének misztikus fekete kardját is; Moorcock egyébként a Hawkwind és a Blue Öyster Cult szövegeinek írásában is közreműködött.
Az album eredeti címe „Silence” lett volna, egy meglehetősen otromba, glamúros díváról szóló borítóval, de végül szerencsére a zenekar tagjainak többségében a romantika és a miszticizmus iránti vonzalom győzött. A kiváló borító és a zenekar történetének legjobb logója fontos szerepet játszott a funkos beütésű „Stormbringer” sikeres eladásában. A lemez kiváló zenei tartalma ellenére sajnos máig a Deep Purple egyik leginkább mellőzött albuma maradt, pedig ezen található a kultikus hard rock csapat egész pályafutásának néhány legszebb örökzöldje.
A legendás ötös, amely ezúttal Münchenbe ment felvételre, az új stúdióanyag hangzásának kialakításakor a remek elődre, a „Burn”-re (1974) épített, azzal a fontos különbséggel, hogy a hagyományos hard rockos ütőerő megtartása mellett a „Stormbringer”-en sokkal szabadabb utat engedtek a funk elemeknek. Ez a zenekar minden tagjának megfelelt, kivéve a zseniális, de szeszélyes gitárvarázslót, Ritchie Blackmore-t, aki egyre elégedetlenebb volt az új hangzásiránnyal, és csendben már kiötlötte a tervet, hogyan hagyja ott a számára világhírt hozó zenekart.
Blackmore, a blues nagy rajongója, akit akkoriban egyre jobban lenyűgöztek a klasszicista, főként barokkos hangszerelések és a hagyományos népzene – ezt a későbbi projektjeiben kezdi majd megvalósítani –, az idegeire ment, hogy a funk, főleg Hughes, de Coverdale érdemeként is, hangzásban kezdett dominálni, és kiszorította az ő Deep Purple-elképzelését, amelyben nemigen engedett teret a demokratikus döntéshozatalnak. Az album készítése közben mindenáron rá akarta erőltetni a többiekre a progresszív rockot játszó Quatermass klasszikusának, a „Black Sheep Of The Family”-nek a feldolgozását, amit végül tartalékolnia kellett leendő zenekara, a Rainbow bemutatkozó lemezére. Mivel a fekete ruhás férfi ekkor már gondolatban a Rainbow-nál járt, amelyet Ronnie James Dio (1942-2010) legendás énekessel közösen alapított, igazi csoda, hogy a „Stormbringer” végül ilyen jól sikerült, és néhány csodálatosan újító ötletet tartalmaz, amelyekben a zenekar minden tagjának erényei megcsillantak.
A nyitó címadó kemény rockos romboló a „Burn” stílusbeli folytatásának is tekinthető, hiszen meglehetősen hasonló a szerkezetük és a főriffjük, azzal a különbséggel, hogy a „Stormbringer” a legendás billentyűs virtuóz, Jon Lord (1941-2012) színes szintetizátoros felvezetésének köszönhetően kissé kifinomultabb, és a fő refrén természete teljesen más. Coverdale hatalmas hangja, amely a mitológiai viharhozó apokaliptikusan fűszeres érkezéséről mesél, egy romboló gitárfrázis és Ian Paice masszív dobátmenetei szárnyán száguld. Hughes kissé szégyenlős vokális betétei némi soulos bájt is hoznak, míg Blackmore melankolikus gitárimprovizációi a tüzes dobkatasztrófa támogatásával egészen forráspontig hevítik a temperamentumos hangulatot.
A szórakoztató blues-funk rock hibrid, a „Love Don’t Mean a Thing” remek alkalom arra, hogy Coverdale erotikusan füstös énekstílusa szárnyra kapjon; a legendás énekesnek mindig hihetetlenül jól álltak azok a dalok, amelyekben szerepelt a „love” szó. Szívfacsaró énekprodukcióját, amelyben szokás szerint ott van egy végzetes nő, akinek ezúttal nemcsak szépnek, hanem gazdagnak is kell lennie, Hughes borzas soulos modorosságai ékesítik, kiváló kontrasztot teremtve a két énekstílus között. Ritchie blues színezetű gitárfrázisai az álmatag ritmikai árnyalatok mellett meglehetősen egyszerű szerkezetet, de rendkívül intenzív hangulatot adnak, amely egy pillanat alatt az amerikai Középnyugat sivatagi síkságait idézi.
A „Holy Man”-en, egy újabb érdekes funk kísérleten, amelyet amerikai prédikátorokkal való találkozás ihletett, a fő énekesi pálcát a remek hangulatú Hughes veszi át, és felejthetetlenül érzelmes produkciót nyújt. A gitárbetétek és a kiterjedt billentyűk közti melankolikus harmóniák valóságos nirvánát jelentenek, és kifejezetten nosztalgikus hangulatot teremtenek, amely a hatalmas refrénben tetőzik. Az örökzöld „Hold On”, amelyen hatalmas vokális harmóniák és a két fő énekes harmonikus váltakozása uralkodik, a „Stormbringer” egyik legfestőibb sztenderdje. Ezt a pajkos erotikával fűszerezett funk-blues hibridet összetett ritmikai árnyalatok és kifejező refrén jellemzik, amelyben romantikus többszólamúság burjánzik. Coverdale és Hughes ismét versenyt énekel, melyikük önt több, egymással folyton viaskodó érzelmet a kiszemelt végzetes nő ablaka alatti szexuális indíttatású turbékolásba, míg Blackmore ínycsiklandó gitárszólójával rövid időre átveszi a főszerepet, és Lord finom zongorafutamaival még tovább szélesíti a pajkosan fűszeres általános hangulatot.
A következő klasszikus, a „Lady Double Dealer” a változatosság kedvéért erőteljes kemény rock, amely romboló gitárfrázison, harcias hangulatú dobokon és Coverdale felborzolt hangján alapul, és az egyszerű, de hatalmas refrénben csúcsosodik ki. Hughes a színes vokális harmóniák segítségével nem tud ellenállni, hogy Coverdale e dühös, egy alattomos nőről szóló vallomásának közvetlen és ütős atmoszférájába némi funkos kifinomultságot is bele ne csempésszen. A „You Can’t Do It Right” tökéletes funkos diadal enyhe blues ízzel, ahol a tempót az erőteljes basszusvonalak és a remekül időzített dobfordulók diktálják, miközben az egészet újító gitárriff és finom billentyűréteg fogja össze. Míg Coverdale hangja ismét a klasszikus bluesos, megvigasztalhatatlan melankólia fő forrása, Hughes énekstílusa megszokott funkos hedonizmusát hozza a dalba. Lord szintetizátoros improvizációi kissé megborsozzák az egyszerű ritmikai alapot, amely fölött kiváló vokális harmóniák uralkodnak.
A felpörgetett tempójú „High Ball Shooter”, amelyben ismét különféle stílusirányzatok keverednek, újabb igazi Purple-klasszikus, és máig a Mark III egyik legszórakoztatóbb darabja, amelyben Blackmore egész pályafutása egyik legújítóbb, ugyanakkor legtréfásabb gitárriffjével rukkol elő. A ritmikai árnyalatok ezúttal a nagyobb dobmozgalmasság és a dallamos basszusbetétek miatt kissé összetettebbek, a hatalmas refrén pedig a két énekes közti színes, végletekig energikus vokális párbaj végeredménye. Lord briliáns Hammond-orgonaszólója égi mannaként hat, és olyasmi, amit az album első felében szinte krónikusan hiányoltunk.
A nosztalgikus remekmű, a „The Gypsy”, amely szerkezetében és hangulatában már nagyon közel áll Ritchie korai Rainbow-s munkáihoz, nemcsak a Mark III egyik legjobb klasszikusa, hanem a Deep Purple egész pályafutásáé is. Blackmore romantikus gitárriffje a két fő énekes harmonikus vokális kíséretével és finoman időzített dobátmenetekkel felejthetetlen romantikus hangulatot teremt. Azt, hogy az egész már rendesen Ritchie jövőbeli zenekara felé húz, a titokzatos cigánynőről szóló misztikus szöveg és a sírós gitárszóló is elősegíti, amellyel a fekete ruhás férfi mindenkit, aki engedetlen volt diktatórikus követeléseivel szemben, a pokolba küld.
Legvégül pedig a megrázó bluesrock-ballada, a „Soldier of Fortune” áll, szerkezetében a legegyszerűbb, hangulatában viszont a legjobb dal az egész albumon, amely máig nem szűnik meg lenyűgözni romantikus-nosztalgikus intenzitásával. E leírhatatlan melankóliával átitatott klasszikus, amely máig a legőszintébben elénekelt Deep Purple-ballada fő várományosa, „sztárja” Coverdale szívfacsaró éneklése. Ez ritkán hallható érzelmi őszinteséggel büszkélkedhet, amelyben egyszerre keveredik a fájdalom és a kimondhatatlan nosztalgia az énekes felismerésével, hogy a megállíthatatlan öregedés ellenére örökké a saját szívét fogja követni. Blackmore gyengéd nyitóakkordjai idővel sírós gitárszólóba olvadnak, amely pásztori kelta víziókat tükröz, és amelyeket Rainbow-tagként sikerül majd teljesen megvalósítania. Coverdale ezt a halhatatlan balladát, amelyet keletkezésekor csak ő és Ritchie becsült, mielőtt a másik három tagnak is megtetszett, máig játssza a Whitesnake koncertjein, és általában ezzel zárja az estét.
A „Stormbringer” felhős égboltról érkezett, jött, látott és győzött, így a Mark III felállású Deep Purple utolsó remekművét hozta el, amely rendkívül ízes stílusbeli fűszerezéssel büszkélkedik. Magjában ugyan a funk dominál, de a világhírt hozó hagyományos hard rock elemek még mind jelen voltak. A közönség többnyire pozitív hozzáállása ehhez a mellőzött, de kiváló albumhoz azonban nem tudta meggyőzni Blackmore-t, aki ritka szerzői kivételektől eltekintve elégedetlen volt a végső hangzással, hogy ne csomagoljon össze, és ne kezdje el saját hard rock sagáját Rainbow néven. A többi négy tag az egyik minden idők legjobb gitárosa, fontos dalszerző és alapító tag sok szempontból megrázó elvesztése után nem húzta sokáig az időt, és amilyen gyorsan csak lehetett, meghallgatásokon keresztül új gitárost kezdett keresni. Blackmore helyét végül a sokoldalú amerikai gitárgyöngyszem, Tommy Bolin (1951-1976) kapta, és a Deep Purple számára újabb, rövid életű és igen viharos időszak kezdődött, amelynek sajnos nem lett happy endje.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Stormbringer (4:03)
2. Love Don’t Mean A Thing (4:23)
3. Holy Man (4:28)
4. Hold On (5:05)
5. Lady Double Dealer (3:19)
6. You Can’t Do It Right (2:24)
7. High Ball Shooter (4:26)
8. The Gypsy (4:13)
9. Soldier Of Fortune (3:14)
Felállás:
David Coverdale – ének
Glenn Hughes – ének, basszusgitár
Ritchie Blackmore – gitár
Jon Lord – orgona, billentyűk
Ian Paice – dob
