Kiadó: Harvest Records
Megjelenés dátuma: 1969. június 21.
Producer: Derek Lawrence
Az album hossza: 44.34 perc
Stílus: Hard Rock / Heavy Rock
Értékelés: 8.0/10
A „Deep Purple” a brit hard rock óriások, a Deep Purple nem túl szerencsésen elnevezett harmadik stúdióalbuma, egyben az eredeti felállás utolsó lemeze, amelyet a legendás zenekar rajongói Mark I néven emlegetnek. A Deep Purple fennállásának első évében két stúdióalbumával és a „Hush” meg a „Kentucky Woman” kislemezslágerekkel fényes nevet szerzett magának Amerikában, miközben hazájában, Nagy-Britanniában még mindig szinte teljesen ismeretlen számkivetettnek számítottak. Jon Lord, a legendás billentyűs egy interjúban odáig ment, hogy ők az egyetlen skizofrén brit banda, hiszen az Egyesült Államokban összehasonlíthatatlanul népszerűbbek, mint otthon, ahol minden fellépésen „aprópénzért” játszanak, és az amerikai közönség előtti koncertekhez képest nagy anyagi veszteséget könyvelnek el. Az igényes és elkényeztetett hazai közönséget egyszerűen nem nyűgözte le a két sláger (mindkettő más előadók feldolgozása), és a progresszív rock robbanása közepette sokkal izgalmasabbat, kalandosabbat és frissebbet követelt.
Elhatározták, hogy gyökeresen változtatniuk kell a dalszerzői és hangszerelési hozzáálláson, így a Deep Purple a harmadik albumon keményebb hangzás felé fordult. Ezt leginkább a minden hájjal megkent gitáros, Ritchie Blackmore szorgalmazta, Lord és Ian Paice dobos határozott támogatásával. A másik oldalon ott állt a bársonyos hangú énekes, Rod Evans és a basszusgitáros Nick Simper, akiknek nem tetszett az új irány, sőt fel sem voltak rá készülve – ez a „Deep Purple” legtöbb szerzeményén érezhető is –, így a napjaik a zenekarban meg voltak számlálva.
A keményebb hangzás, a jóval sötétebb összhangulat és az a tény ellenére, hogy Blackmore teljes erejéből kibontakozott az elektromos gitáron, a „Deep Purple” az egyes dalokat nézve még mindig inkább progresszív rockosan szólt, mint keményrockosan, főleg Lord hosszabb lélegzetű Hammond-orgonaműveinek és kiágazó klasszicizáló hangszereléseinek köszönhetően. Paice szokás szerint elképesztő volt a dobok mögött, Simper pedig egy év alatt érezhetően fejlődött basszusgitárosként. A más előadóktól átvett dalok – Donovan pszichedelikus folk-rock sztenderdjének, a „Lalena”-nak a feldolgozását kivéve – szinte teljesen eltűntek, az egyes hangszerelések pedig még összetettebbek lettek, mivel az előző két stúdióalbumhoz képest sokkal mélyebb dalszerzői ihlet munkált bennük.
A élesebb és sötétebb hangzásról már a nyitó „Chasing Shadows” is szépen árulkodik, amely a későbbi, kísérletezőbb hangvételű Deep Purple-nyitódalok mércéjét állítja fel. Ebben a kísérletező szerzeményben sámáni hangulatú Paice-féle dobalapot hallhatunk, miközben Evans bársonyos énekével bőséges adag dallamosságot ad hozzá. Ezúttal Simper alaposan meggroove-olt basszusmenete is jól hallható, Blackmore pedig a kezdeti visszafogottság után buján kitárulkozik egy gitárszólóban. A végén aztán Lord is szaftosan kitombolja magát a Hammondon.
A „Blind” szintén kísérletező hangulatú alkotás, amely a szakrális színezetű orgonafutamoknak és a recsegős gitárfrázisoknak köszönhetően sötétebben szól, mint bármi, amit az előző két albumon csináltak, Evans hangja pedig a boldogtalan szerelemről szóló szöveg meggyőző előadása közben vigasztalan melankóliától terhes. Ritchie ezúttal wah-wah effektet is bevet a szólónál, a háttérben pedig komor basszusmenetek támogatják. A hangszeres zárlat kissé a fekete-fehér horrorfilmek zenei aláfestésére emlékeztet. A „Lalena”, amely Donovan eredetijében pszichedelikus folk-rock ballada, melankolikus hangulatával és Evans remek énekteljesítményével büszkélkedhet, amely a rövid, de érdekes énekesi pályafutásának egyik legjobbja. A szívszaggató előadás mellé vigasztalan orgonahangszerelések és nosztalgikus akusztikusgitár-akkordok társulnak, és együtt valóban varázslatos hangulatot teremtenek.
A „Fault Line/The Painter” szvit az újrakiadott CD-változaton két részre van osztva, ami szerencsére semmit sem von le hatalmas, kavargó atmoszférájának intenzitásából. A „Fault Line” progresszív rockos instrumentális felvezető, akár intrónak is mondhatnánk, ahol Blackmore egy rövidebb gitárszólóval kiéli magát, a „The Painter” pedig kiváló, kerek dal, amelyben leginkább Ritchie ördögi gitárriffelése és egy újabb ujjnyalogató szóló nyűgöz le, amelytől a gitáros gourmand-ok ma is megnyalják mind a tíz ujjukat. Az egész albumon érezhető, hogy a feketébe öltözött férfi sokkal nagyobb hangkollázst kezdett vállalni, mint az előző két stúdióalbumon, ahol Lord Hammondjára gyakran a fő hangszeres kezdeményezést hagyta. Persze a legendás billentyűs is megengedi magának a terjedelmes, szólisztikus orgonakirándulást, ami még tovább mélyíti ennek a remek lemeznek a kísérletező jellegét.
A „Why Didn’t Rosemary?” az első a „Deep Purple” két klasszikussá vált sztenderdje közül, főleg mert az egész már a klasszikus keményrockos stílusuk felé húz. A dallamos központi szerkezet Blackmore temperamentumos, blues-fűszerezésű gitárriffjére épül, miközben Evans arrogáns énekteljesítményt ad elő, Lord pedig lelkesen rakja egymásra a susogó orgonatextúrákat. A feketébe öltözött férfi ismét elvarázsol egy bluesos gitárszóval, amelynek közepén „megnyílik az ég és a föld”, Paice pedig vad dobtűzijátékkal nyűgöz le. A fekete humorú szöveget a Rosemary gyermeke című film megnézése ihlette, és egy nem kívánt terhességről szól, amely a fogamzásgátló tabletta elutasításának következménye.
A remek pszichedelikus–keményrockos hibrid, a „Bird Has Flown”, amelynek főénekében már el lehetne képzelni Evans utódját, Ian Gillant, a következő Purple-örökzöld: nyers gitárriffel, groove-os basszusmenettel és teltházas orgonaízesítéssel nyűgöz le. Mindezt kiágazó, masszív dobátvezetések támasztják alá. Evans éneke ezúttal a legsötétebb és legnyersebb, amennyire lágy, bársonyos hangja egyáltalán megengedte. Éppen ez az énekesi korlát vezetett a távozásához.
A záró, szuperösszetett, 12 perces progresszív rockos szvit, az „April”, amelyben nagyvonalú zenekari hangszerelésekkel Lord maestro uralkodik, a Deep Purple eddigi történetének leghosszabb és talán legambiciózusabb stúdiómunkája. Az első két szakasz hangszeres, a harmadik pedig keményrockos dal, a lemez legtöbb korábbi darabjának szellemében. Ritchie itt pasztorális ízű akusztikusgitár-akkordok birodalmában találja magát, miközben az elektromos gitáron monumentális szólót sző. Lord orgonaorgiája maga a földi nirvána, a kiágazó zenekari hangszerelések pedig megvillantják jövőbeli klasszicizáló projektjének, a „Concerto for Group and Orchestra” (1969) víziójának csíráit. A záró énekes rész kissé elhalványul az előző zenekari orgia mellett, bár Lord és Blackmore szóló-vakmerőségei a megszelídíthetetlen dobátvezetésekkel és a hatalmas többszólamú vokálokkal együtt diadalmas és epikus befejezésről gondoskodnak.
A „Deep Purple” újrakiadásán megtalálható az amerikai kislemez, az „Emmaretta”, amely stílusában szinte semmi köze az albumon található anyaghoz, hiszen kifejezetten kommersz, beatlesesen lüktető szerzemény, amelynek nem sikerült meghódítania az amerikai szíveket. Ez volt a zenekar utolsó kísérlete, hogy meghódítsa az amerikai színteret, amely a Deep Purple hangzásának keményrockos stílusváltásai miatt gyorsan kezdett elveszíteni az érdeklődését egy olyan banda iránt, amelyet addig könnyed, szórakoztató slágerekkel azonosított. A dal elsősorban a szép refrénje, a funkosan groove-os basszusmenete és az újszerű gitárriffje miatt érdemel tiszteletteljes említést.
A „Deep Purple” minden kétséget kizáróan a Mark I felállású Deep Purple legjobb munkája volt: a legendás zenekar ekkor érte el művészi csúcsát, és fél lábbal már a nagy stílusváltás felé lépett, amely közvetlenül Evans és Simper távozása után következett be. Ők ketten ugyanis nem értettek egyet a keményrockos jövőképpel, amelybe Blackmore, Lord és Paice az új énekes, Ian Gillan és az új basszusgitáros, Roger Glover (mindketten a pszichedelikus Episode Six egykori tagjai) érkezését követő hónapokban minden erejüket beletették. A „Deep Purple”, amely minőségben legalább annyival múlja felül elődjét, a „The Book of Taliesyn”-t, mint az a „Shades of Deep Purple”-t, a korabeli kiadó katasztrofálisan rossz promóciója mellett kereskedelmileg teljesen megbukott Amerikában is, ahol a közmondásosan buta és (látszólag) istenfélő amerikaiakat még a meglehetősen esetlen borító is megrémítette, Hieronymus Bosch A gyönyörök kertje című festményének felhasználásával, amelyet hevesen megbotránkoztatónak bélyegeztek.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Chasing Shadows (5:34)
2. Blind (5:26)
3. Lalena (5:05)
4. Fault Line (1:46)
5. The Painter (3:51)
6. Why Didn’t Rosemary? (5:04)
7. The Bird Has Flown (5:36)
8. April (12:10)
Felállás:
Rod Evans – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Jon Lord – orgona, billentyűk, vokál
Nick Simper – basszusgitár, vokál
Ian Paice – dobok
