Kiadó: Harvest
Produkció: Deep Purple
Megjelenés dátuma: 1970. 6. 5.
Az album hossza: 43.30 perc
Műfaj: Hard Rock / Heavy Metal
Értékelés: 10/10
A „Deep Purple in Rock” (közismert nevén egyszerűen „In Rock”) a legendás brit hard rock titánok, a Deep Purple negyedik stúdióalbuma, egyben az első, amelyet az ún. Mark II felállás vett fel, és amelyet a zenekar története legkedveltebb felállásaként tartanak számon. Két új tag, Ian Gillan énekes és Roger Glover basszusgitáros (mindketten a pszichedelikus rockereket, az Episode Sixet erősítették korábban) érkezése egy radikális stílusváltáshoz illeszkedett: a megújult banda az „In Rock”-on határozottan a kemény rock vizeire evezett. Ezekkel korábban is kacérkodtak már, de valahogy hiányzott belőlük a bátorság, hogy tényleg megbirkózzanak a akkor még újszülött műfaj háborgó hullámaival. A csúcsra törés és a világ leghangosabb zenekara cím megszerzése ettől a legendás lemeztől kezdve már csak formalitás volt – az album pedig évtizedek óta minden háztartás kötelező darabja.
Gillan technikailag kiemelkedő énekstílusa az elődjéhez, Rod Evanshez képest, és az a ritka képessége, hogy a védjegyének számító sikolyokkal rendkívül magas hangokat is eléri, ideálisan olvadt össze a jóval ütősebb, nyersebb hangzással. Bár a progresszív rock néhány eleme háttérbe szorult, a vad kísérletezésből nem volt hiány, főleg a hosszú hangszeres jamek miatt, amelyek az egyes hangszeresek határtalan virtuozitásának tökéletes példái voltak. Glover dallamos és technikailag kiválóan csiszolt megközelítést hozott a komplex basszusfutamokhoz, ami Ian Paice pusztító és kiszámíthatatlan dobos kalandjaival párosulva korábbinál jóval nyersebb és masszívabb ritmikai alapot adott.
A kemény rock felé fordulásban a döntő szót a legendás billentyűs varázsló és a zenekar nem hivatalos parancsnoka, Jon Lord, valamint a zseniális gitáros újító, Ritchie Blackmore mondta ki. Blackmore volt az, aki a tagok közül a legjobban égett a vágytól, hogy a Deep Purple új, sokkal zajosabb és férfiasabb változata végre meghódítsa a világot. Ezzel az albummal Ritchie vágya kezdett valóra válni: két év tengődés után a hazai brit talajon, és a tengerentúli gyorsan elszállt sikert követően végre meghozta a nagyon áhított áttörést, és kemény rock nagyhatalomként ismertette el őket, amely a heavy metal úttörőjeként a kereskedelmileg sikeres „nehézsúlyúak”, mint a Black Sabbath és a Led Zeppelin oldalán lépdelt.
Az elkényeztetett brit közönség az „In Rock” megjelenése után végre elfogadta őket, miközben a zseniális „Black Night” kislemez még az album előtt meghozta a Mark II első nagy sikerét, méghozzá nem sokkal azután, hogy az első kislemezük, a „Hallelujah” kereskedelmileg tökéletesen megbukott. A kiváló zenei tartalom mellett sokat tett az „In Rock” sikeres népszerűsítéséért a zseniális borító is, a kemény rock történetének egyik legjobbja: a banda tagjait kőarcokként ábrázolták a híres amerikai Mount Rushmore-hegyen, ahol a legtiszteltebb amerikai elnökök ódivatú portréit váltották le.
A Deep Purple nem sokkal a „Concerto for Group and Orchestra” (1969) koncertremekmű után kezdte felvenni az „In Rock” anyagát, és már az első közös jamek és az új dalok írása közben rájöttek, hogy valami nagy készül. Egy cseppet sem tévedtek, mert az „In Rock” szép számmal tartalmazza a Deep Purple legkedveltebb klasszikusait, kezdve rögtön a nyitó rombolóval, a „Speed King”-gel, amelyet zenei és szöveges főhajtásnak szántak a rock’n’roll legendái előtt, és amellyel számos hard rock sztenderdet kijelöltek. A népszerű felfogással ellentétben, miszerint a dal a drogok „örömódája”, a szöveg a rock’n’roll bandák énekeseinek gyakran kimerítő életéről szól, és a műfaj legendáinak, például Elvis Presleynek, Little Richardnak, Chuck Berrynek és másoknak az életéből merít ihletet. Az összes említett énekes/zenész Gillan fontos énekesi inspirálói közé tartozott.
Miközben az amerikaiak a tengerentúli „In Rock”-kiadáson „hatalmas bölcsességükben” levágták a Lord és Blackmore közötti zseniális nyitó jamet, a brit és a legtöbb más kiadáson ez érintetlen maradt, és váratlanul kísérletező, rendkívül képszerű bevezetőként szolgál ehhez a szuperszonikus klasszikushoz, amely szétveti a megzabolázatlan erő és a megállíthatatlan lendület. A „Speed King” említett robbanékony hangszeres felvezetése Blackmore elektromos gitártorzításának és Lord szakrális színezetű orgonájának pusztító összeolvadása. Ezt gyorsabb tempóba váltás követi, teltházas gitárriffel megtámogatva, ahol Gillan férfias éneke parancsol a könyörtelen dobmenetek és a megzabolázatlan orgonaváltások fölött, és a hatalmas refrénben éri el a csúcspontját. A feszült hangulat végig azt az érzést kelti, mintha a karizmatikus énekes a hangszeres társai mennydörgő, szuperszonikus, virtuóz finomságokkal teli támogatásával, hangsebesség feletti száguldásban épp az égbe emelkedne.
A „Bloodsucker” temperamentumos kemény rock, amelyben számos hangszeres vezetőszerep-váltás van Blackmore morgó gitárfrázisai és Lord szellemes orgonafinomságai között, miközben Gillan kiváló egyensúlyt teremt kibékíthetetlen, sikoltozó énekkitöréseivel. A Deep Purple Mark VII felállása Steve Morse-szal a gitáron 1998-ban az „Abandon” albumon újra eljátszotta ezt a klasszikust – amely, mint e legendás zenekar számos sztenderdje, szerelmi viszontagságokról mesél –, „Bludsucker” néven.
A halhatatlan, több mint 10 perces pacifista eposz, a „Child In Time” a teljes „In Rock” legkiforrottabb, a melodramatikus atmoszféra miatt hangulati szempontból is legintenzívebb klasszikusa. Gillan itt, a boldogtalan szerelmi történet szívszaggató előadásában, a szédítően magas hangok elérése közben éri el a csúcspontját, amelyek ma is újra meg újra elképesztenek. A melankolikus nyitó rész Gillan átható sikolyai után hamarosan bombasztikus rockerré alakul, tüzes szólókalandokkal Blackmore és Lord között. Utóbbit a két melankolikus-nyugodt rész közötti orgonaakkordok megalkotásánál az amerikai pszichedelikus zenekar, az It’s a Beautiful Day klasszikusa, a „Bombay Calling” ihlette. A záró részben a nyitó szakasz ismétlődik Lord orgonaremekeivel és Gillan eget hasogató és üveget repesztő énekes sikolyaival, amelyek a pacifista szöveg szokatlanul átélt előadásával együtt ma is tetőtől talpig megrázzák az embert.
A „Flight Of The Rat” újabb energikus, ezúttal kissé hosszabb kemény rocker, amelyet három fő gitárakkord pecsétel le, a viszonylag egyszerű szerkezetet pedig Ritchie és Jon szólórepülései bővítik, ezúttal élesen elkülönítve. A fekete ruhás férfi újító gitárfrázisai ezen az kissé elfeledett Purple-klasszikuson ma is igazi csemegék, míg a maestro Lord ismét megállíthatatlan sustorgó orgonaeposzaival. Gillan ismét lenyűgöz hangszálai mennydörgő erejével, miközben a dobos vágta és a határozott basszusfutamok tovább fokozzák az átforrósodott hangulatot, amelyben nem nehéz elképzelni mindenféle repülő patkányokat. A társadalmilag érzékeny rombolót, az „Into The Fire”-t, amely a szövegében a városi helyeken folyó rejtett drogfogyasztásra figyelmeztet, már megjelenésekor klasszikussá vált, és a Mark II koncertek kötelező része lett. Gillan dühös éneke perzselő gitárriffekre és határozott orgonaszövetekre támaszkodik, amelyek a groove-os basszusfutamok és a romboló dobátmenetek segítségével parázsló hangulatot teremtenek.
A „Living Wreck”, amely ikonoklaszta gitárfrázist és szellemes hammondos futamokat tartalmaz, miközben Gillan ismét szívszaggató énekteljesítménnyel bizonyít, fájdalmas vallomás egy emberről, aki egy nagy szerelmi csalódás után zombinak érzi magát. Az ilyen összetört szívekről szóló szövegek a Deep Purple-nél, akik egyébként kerülték a politika és a szervezett vallás elleni társadalomkritikát, állandóvá váltak. Az ütős hangulat a szokatlanul békés refrénben tetőzik. A végén Lord az egészet pokolba küldi egy szuperszonikus orgonaszólóval.
A záró hard rock klasszikus, a „Hard Lovin’ Man” újabb átütő bemutatója az egyes hangszeresek virtuóz erényeinek. Ütős bevezetővel nyílik, ahol lovagló ritmus és mennydörgő gitárakkord-kombináció uralkodik, pokoli orgonakalandok támogatásával. Glover morgó basszusfutamait Paice megállíthatatlan dobvágtája tovább nemesíti. Gillan az alacsony és magas hangok közötti bőségesen átélt váltásokkal ismét bemutatja kivételes énekhangterjedelmét. Ritchie és Jon szólóremekei a hangszeres szakaszban pedig ismét a valóság határán mozognak, és szemléletesen bizonyítják, mily remekül egészítette ki egymást a két rockóriás a „aranykor” Deep Purple éveiben.
Az album megjelenésének 25. évfordulójára kiadott CD-újrakiadás számos finomságot tartalmaz, élükön az „In Rock” sztenderdjeinek ritka változataival, korábban soha nem hallott, érdekes stúdiójamekkel, valamint az felejthetetlen örökzöld, a „Black Night” eredeti kislemezváltozatával, amely végül világhírt hozott nekik. Ez a legendás sláger, amely a mai napig a legmagasabbra jutott Deep Purple kislemez a brit listákon, kifejezetten dallamos szerkezettel, erős gitárriffel és fülbemászó refrénnel büszkélkedik. Pontosan ez a kombináció és a látszólagos „szent egyszerűség”, amelyből nem hiányoznak Blackmore tomboló gitárkitörései és Lord szellemes orgonarepülései, volt a nagy sláger győztes receptje.
A „Deep Purple in Rock” időtlen hard rock remekmű, és kétségkívül a legfontosabb stúdiómunka a Deep Purple teljes történetében. Egyben minden idők egyik legfontosabb rocklemeze is, amellyel a Mark II elindult győzelmi menetén a kemény rock Olümposzának csúcsa felé, és kivívta a heavy metal úttörői címet, bár a zenekar tagjai az évek során folyton távol tartották magukat az ilyen stílusbélyegektől, hiszen a műfaji skatulyázás, miközben szüntelenül a hangzás határait kutatták és különféle hatásokat olvasztottak magukba, igencsak az idegeikre ment.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Speed King (4:18)
2. Bloodsucker (4:12)
3. Child in Time (10:15)
4. Flight of the Rat (7:52)
5. Into the Fire (3:29)
6. Living Wreck (4:30)
7. Hard Lovin’ Man (7:10)
Felállás:
Ian Gillan – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Roger Glover – basszusgitár
Jon Lord – billentyűs hangszerek, orgona
Ian Paice – dob, ütőhangszerek
