Deep Purple: Shades of Deep Purple

0 164

Kiadó: Parlophone Records
Megjelenés dátuma: 1968. 7. 17.
Producer: Derek Lawrence
Az album hossza: 43.27 perc
Stílus: Heavy Rock / Hard Rock
Értékelés: 7.5/10


A Deep Purple debütalbumának, a „Shades of Deep Purple”-nek a keletkezéstörténete elválaszthatatlan ennek a legendás, sokdimenziós brit hard rock zenekarnak a születésétől. A „aranykor”, vagyis a Mark II felállás számos híres tette mellett, amelyet a hard rock-legendák hívei a mai napig a legtöbbre tartanak, gyakran elfelejtik, hogy létezett egy eredeti Deep Purple-felállás (Mark I) is. Ez a pszichedélia, a szimfonikus hangzás, a blues és a rock egyedi keverékével kulcsszerepet játszott a heavy rock korai formáinak, sőt a progresszív rocknak a kialakulásában is. Bár manapság a heavy metal, a hard rock és a progresszív rock rajongói is nagyjából egyforma mértékben tisztelik őket, a Deep Purple tagjai a mai napig nem szeretik a skatulyázást, ami azt tekintve, hogy a zenéjük gyakran átlépte a műfaji kereteket, teljesen érthető.

Minden azzal kezdődött, hogy az egykori The Searchers-dobos, Chris Curtis fejébe vette, hogy szupersztárzenekart alapít Roundabout néven, amelyben a tagok folyamatosan cserélődnének. A szupersztár-körhinta víziója lassan kezdett valósággá válni, amikor első újoncként elhozta a The Artwoodsból a klasszikus képzettségű Hammond-orgonistát, Jon Lordot. Lordhoz hamarosan csatlakozott a makacs gitárzseni, Ritchie Blackmore, aki rábeszélés után hanyatt-homlok visszatért Hamburgból, hogy meghallgatáson próbálkozhasson. Blackmore már akkor is nagyra becsült session-gitáros volt, aki olyan együttesekkel dolgozott együtt, mint a The Outlaws, a Neil Christian and The Crusaders vagy a Screaming Lord Sutch. Curtis paranoiás viselkedése, amely nagyon hamar napvilágra került, egyre elviselhetetlenebbé vált, így végül kénytelen volt otthagyni a saját projektjét.

Lord és Blackmore, akik időközben rájöttek, hogy a játékstílusuk úgy egészíti ki egymást, mint a vaj a mézet a kenyéren, mindennek ellenére úgy döntöttek, hogy folytatják az újradefiniált Roundabout-projekt építését, és a születőben lévő zenekarba behozták Blackmore régi ismerősét, a basszusgitáros Nick Simpert (ex-Johnny Kidd and The Pirates). A dobok mögé eredetileg Bobby Woodmannek kellett volna ülnie, de az énekesjelöltek meghallgatásain, ahol Rod Evans (ex-The Maze) került ki győztesen, másképp alakultak a dolgok. Blackmore-t ugyanis teljesen lenyűgözte a mindössze 18 éves Ian Paice, aki korábban Evansszel együtt kereste a kenyerét a The Maze-ben, így a dobszéket a meghallgatás után azonnal ő kapta meg. Paice mind a mai napig az utolsó eredeti tag, aki a legendás zenekar valamennyi verziójában részt vett. Így állt fel az eredeti, MK I Deep Purple-felállás, amely lelkesen vetette bele magát a debütalbum felvételébe. A Roundabout nevet az első koncertek után hamar sutba dobták, az új nevet Blackmore javaslatára választották.

A „Shades of Deep Purple” hazájukban meglehetősen langyos kereskedelmi fogadtatást kapott, az Egyesült Államokban viszont, elsősorban a „Hush” című sláger jóvoltából, teljesen más volt a visszhang. Stílusát tekintve érdekes módon közelebb állt a pszichedelikus és a korai progresszív rockhoz, mint ahhoz a hard rockhoz, amellyel pár évvel később meghódították a világot. A legtöbb szerzeményt Lord Hammond-orgonájának masszív, rétegzett hangzása, Blackmore bluesromantikából építkező gitárművészete és Paice bőkezű dobjátéka uralja. Evans dallamos, klasszikusan „ó-angol” énekstílusa kulcsszerepet játszott abban, hogy az amerikai kapuk ilyen korán szélesre tárultak előttük, Simper pedig nem túl látványos, de szolid basszusfutamokat szállított.

A „Shades of Deep Purple” négy saját szerzeményt és négy feldolgozást tartalmazott, köztük a már említett, Joe South-féle „Hush”-t, amelyet a mai napig játszanak élőben. Alapjában véve kellemes popos rockdalról van szó, kifejezetten szép refrénnel, Evans dallamos énekére építve és szerelmes szöveggel, amelyben könnyen érezhetők a Beatles hatásai. Az egészet suhogó Hammond-hangzás és Lord érzéki szólója támasztja alá a középső részben, amely a legendás billentyűs egész pályafutásának egyik legszínesebb megnyilvánulása. Blackmore dörgő gitárfutamai ellenére a „Hush” végig szinte táncos ritmusra épül, ami jó szórakozást nyújt, és sokban hozzájárult a korai amerikai sikerhez.

A nyitó instrumentális szám, az „And the Address”, amelyen az egyes hangszeresek fent felsorolt erényei mind megcsillannak, számos korai jam gyümölcse volt. Ez a Deep Purple egész története során a dalszerzés kedvelt módszerévé vált. A „One More Rainy Day” egy újabb felszabadító dal, markáns, énekelhető dallamos refrénnel. Lord zsíros orgonafutamai, Blackmore szúrós gitárfrázisai és Paice jól adagolt dobjátéka mellett kissé meglepő módon mégsem aratott nagyobb kereskedelmi sikert.

Ezt követi a progresszív rock hibrid, a „Prelude/I’m So Glad”. A bevezető rész hangszeres orgia, amely Nyikolaj Rimszkij-Korszakov, a klasszikus orosz zeneszerző Seherezádé-szvitjének első tételére épülő feldolgozás. Lord igen ügyesen valóságos orgonapárbajjá formálta a Hammondok és Blackmore elektromos gitárja között. Utóbbi már ekkor szokatlan élességgel hasított a levegőbe, így a későbbi stílusváltás a hard rock felé egyáltalán nem volt meglepő. Ennek a szórakoztató kísérletnek a második felében átmenet következik az „I’m So Glad” (eredetileg Skip James) feldolgozásába, amelyet korábban már a Cream is feldolgozott. Evans és Paice pedig még a korábbi zenekarukban, a The Maze-ben játszották. A Deep Purple a Cream-változatot követte, és a feldolgozásuk sok mindenben hasonlít rá, azzal a fontos különbséggel, hogy hosszabb, és egészében véve jóval keményebben szól, miközben a vásott Hammondok ismét segítenek Paice dobjainak egy kifejezetten temperamentumos ritmust diktálni.

A kiszámíthatatlan hangszeres kanyarokkal tarkított, progresszív rockos orgia, a „Mandrake Root” egy újabb népszerű Deep Purple-klasszikus, amely hosszú közös jam eredményeként született, és az album összes száma közül talán a legjobban tanúskodik az eredeti, MK I felállás minőségéről. A középső hangszeres jam elsősorban Lord ínycsiklandó orgonaszólójának és Paice fékezhetetlen dobfelszerelés-megszelídítésének köszönhetően emelkedik ki. Blackmore is bizonyítja szédítő gitárriffjeivel, miért vált hamarosan minden idők egyik legtekintélyesebb gitárosává. A későbbi koncerteken ez lett azon Purple-klasszikusok egyike, amelyeket szokásuk volt akár 20 percnél is hosszabbra nyújtani.

A The Beatles-klasszikus, a „Help” igen ügyes feldolgozása, amely állítólag még a legendás Beatlesnek is tetszett, szintén szép kereskedelmi sikert aratott az amerikaiak körében. Evans dallamos, klasszikusan angol éneklése mintha csak a Beatles-klasszikusok éneklésére született volna, miközben Lord orgonája különleges melegséget visz ebbe az örökzöldbe. A Deep Purple nem lenne nagy újító, ha nem fűszerezte volna meg az egészet egy rövidebb hangszeres betéttel, amelynek közepén egy rövid, de hatalmas gitárszóló emelkedik ki. A pszichedelikus sztenderd, a „Love Help Me” a vidám, pozitív hangulatú MK I stílus tipikus képviselője: kedélyes ritmusok, Evans bájosan dallamos éneke, erős The Beatles-hatás alatt. Mindezek ellenére, a meglehetősen átlátszó szerelmes szöveg dacára, a hangszeres naivitásnak nyoma sincs.

A záró, melankolikus prog rock-blues hibrid, a „Hey Joe” (eredeti szerző Billy Roberts) egy újabb azonnali Deep Purple-klasszikus. Hangszeres bevezetőjében katonai induló szól dobon, felborzolt gitárfrázisok sora és Hammond-orgonák zengő rétege hallható. Lord orgonás ördöngösségei kiválóan kapcsolódnak Blackmore megszelídíthetetlen gitáros kilengéseihez, és az egész egy bluesrockos részhez vezet, amelybe Evans éneke is becsatlakozik. Az váratlan amerikai siker súlya alatt álló eredeti Purple-énekes itt blues-fűszerezésű megközelítéssel először mutatja meg határozottabban a sokszor figyelmen kívül hagyott énekes sokoldalúságát. Az egészet végig masszív Hammond-rétegek kísérik, Blackmore gitárszólója pedig ezúttal talán az egész album legjobbja. Bár a „Hey Joe” eredeti szerzője Billy Roberts volt, a zenekar adaptációjához a fő inspirációt a Jimi Hendrix Experience 1966-os feldolgozása adta.

A pszichedelikus színezetű Deep Purple-debütalbum az eredeti, Mark I felállás tükörképe. Erre a csapatra jellemző volt, hogy minden újabb kiadással ugrásszerűen fejlődött, ma pedig elsősorban azoknak érdekes, akik a heavy metal, a hard rock és a progresszív rock gyökereit kutatják. Annak ellenére, hogy nem tükrözi a későbbi, jóval keményebb hard rockos hozzáállást, amellyel ismertté váltak, a „Shades of Deep Purple” jobb debütalbum, mint sok hasonló legendás zenekar teljesítménye, és a Deep Purple elképesztően gyors stílusbeli fejlődése szempontjából rendkívül értékes dokumentuma a korai napjaiknak.

Ez a kritika Jon Lord (1941-2012) emlékének készült.

Szerző: Peter Podbrežnik

Számlista:
1. And The Address (4:37)
2. Hush (4:25)
3. One More Rainy Day (3:39)
4. Prelude: Happiness / I’m So Glad (7:20)
5. Mandrake Root (6:08)
6. Help (6:00)
7. Love Help Me (3:48)
8. Hey Joe (7:32)

Felállás:
Rod Evans – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Jon Lord – Hammond-orgona, billentyűs hangszerek, kísérőének
Nick Simper – basszusgitár, kísérőének
Ian Paice – dob


Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik